Vasárnapi Hírek, 1992. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1992-06-14 / 24. szám

D­v V­asárnapi "­ ______ideó | A gyönyör rabjai Ha a világnak hét csodája van, úgy van hét lehetetlensége is. Ezek közül az első, hogy kevés jövő jósolható egy olyan kapcsolatnak, amelyben a férfi több mint tíz évvel fiatalabb a nőnél. A második lehetetlenség, hogy a párkap­csolatok nem sikeresek, ha nagy a szo­ciális és érdeklődési különbözőség, így startol a Gyönyör rabjai című film, s mire a szereplők a finisbe érnek, a világ nyolcadik csodájának részesei lehetünk. Ez az Isten által is másnak teremtett emberpár vadul csókolódzik egy bisztró asztalán.(!) Akkor tehát csalódás lenne ez a film, hiszen aminek szemernyi igazságtar­talma sincs, az ugyebár haszontalan mű. Ez nem az! Különös bája van, mivel két ember az élet játékszabályai ellen játszik, mi­közben kiderül, nekik igenis egymásra van szükségük. Kiegészítik egymást, s valahol legyőzik önmagukat. Szakíta­nak emlékektől terhes múltjukkal, fe­lejtik azokat, akiket felejteni kell. Rá­döbbennek: az önsajnálat sehová sem vezet. Boldogok akarnak és mernek lenni, s a rendező jóvoltából erre csak akkor van esélyük, ha egymás mellett élnek. Egy darabig, mert ez a szerelem valószínűleg a katalizátor szerepét töl­ti be. De ne menjünk a dolgok elébe. Ez majd egy másik film lesz, amit remél­hetőleg szintén Koltai Lajos fotografál. (Duna Film) -bagota­(A videotékák filmújdonságai­ról bővebben a Video Magazin leg­frissebb számában olvashat!) Az emberiség adósa a művészeteknek F­enséges köszöntő Kiküldött tudósítónk jelenti Madridból Szép ajándékkal örvendeztetett meg Madrid az elmúlt héten. Barátom, Juan Gyenes alighogy megérkeztem, azzal lepett meg, hogy megyünk a Pradóba, nem a képeket csodálni, hanem a művészetek, a művészek ünnepére — ugyanis a legfőbb méltósá­gok, Sofia királyné és Juan Carlos, Spanyolország uralkodója személyesen hívta meg a Prado dísztermébe mindazokat, akiket ebben az évben arany érdeméremmel tüntettek ki. Nagy érdeklődés, kivételes fi­gyelem, nagy nézősereg várta a Prado-sétányon a királyi pár érke­zését, a teremben pedig érezhető izgalommal, bensőséges érdeklő­déssel figyeltek a jelenlevő kitün­tetettek és mi, vendégek az emel­vényen megjelenő személyiségek­re és a király után belépő kulturá­lis miniszterre. S amikor sorra megjelentek az emelvényen az aranyéremmel dí­jazottak, sokáig hangzott a tapsvi­har, nem véletlenül és nem várat­lanul, mert olyan személyiségek kaptak spanyol elismerést, akiket az egész világ tisztel és becsül. Nagy hatással és bensőséges­­ségével szólított meg bennünket, minden jelenlévőt a király beszé­de. Arról szólott, hogy az emberi nem az elismeréssel a díjakkal csak törleszti a művészetekkel és művészekkel szembeni adóssá­gunkat, hiszen csak a művészek és a művészetek révén kerülhet közelebb az ember önmagához, és­­ a társadalom legkülönbözőbb ré­tegei közt a művészetek teremte­nek összhangot. A díjazottak nevében a nálunk is tisztelt és ismert énekesnő Vic­toria de los Angeles válaszolt a királyi szavakra, nagy sikert ara­tott a szónoki pódiumon is. Nem próbálnám a teljes névsort előszámlálni, csak arról szólha­tok: örömmel gratuláltunk a Művészeti Akadémia tagjai közt, a díszhelyen ülő Juan Gyenes­sel azoknak, akik a magyar világot is ismerik és közelállnak hozzánk, mi figyeljük pályájukat, és ők is számon tartják a magyar művé­szeti élet teljesítményeit. Antonio — a nagy Antonio Ruiz Soler, a világhírű balettművész­­ azt hangsúlyozta, „személyesen csak egy moszkvai utamon talál­koztam a magyar kollégáimmal, de mindig becsültem a magyaro­kat, a moszkvai balettestéket az­óta sem felejtettem". Carlos Saura Vémász- és Carmen-remekléseivel lett nálunk is nagy név, terveiről szólva el­mondta, szeptembertől kezdve új­ra felvevőgép mögött áll s remény­kedik a jó munka próbára tevő csodájában. Számomra meglepetés volt, hogy folyóiratokat is kitüntettek. Köztük is kiemelt helyen az Occidente című folyóiratot, ame­lyet José Ortega y Gasset alapított 1923-ban és Németh László szelle­miségének, világképének kifor­málódásában oly sorsdöntő sze­rephez jutott, ily módon közvetle­nül érintettek vagyunk az elisme­résben. A fogadás, a díjazottak köszön­tése a sok társadalmi esemény közt is kiemelt helyet kapott a spanyol közélet színpadán. Fé­nyes szeles, ünnepi nap volt a hűvös, szeles madridi héten... Illés Jenő Feszület mögé rejtették A velencei „Santa Maria Gloriosa Dei Frari” templomból előkerült a vá­ros legrégebbi képe: a festmény a korai 3. századból származik. A tökéletes állapotban lévő ritka­ságra most a sekrestyében található, 17. századi feszület Jézus-szobra alatt bukkantak rá a szerzetesek. A festett fafeszületnek a középkorban csodate­vő hatást tulajdonítottak, és Velence határain kívül is tisztelték. Ezzel ma­gyarázható, hogy még maga Tizian is azt szerette volna, ha e remekmű alatt temetik el. A művészt azonban mégsem ott hantolták el. Halála után a keresztnek is nyoma veszett. Egészen a mostani felfedezéséig azt hitték a művészet­­történészek, hogy megsemmisült a 17. vagy 18. századi városi tűzvészek so­rán. Mint kiderült, azért nem ismertek rá, mert ráerősítették a fából faragott Krisztust, és ezáltal megváltoztatták. A kora reneszánsz kori kép eredeti­ségét számos leírás bizonyítja. A bol­dog szerzetesek elhatározták, hogy kincsüket nemcsak különleges becs­ben tartják, hanem — átszámítva 5 milliárd forintra — be is biztosíttatják a páratlan műalkotást. FEP C­armen és a cigányok Bogyay Katalin bécsi tudósítása Ma fejeződik be Bizet Carmen című operájának előadásával a május 8-a óta tartó bécsi művészeti fesz­tivál, amelynek előadásain tavaly 50 ezren, megköze­lítően idén is ennyien vet­tek részt, s amely különle­ges produkcióival csak az osztrák közönséget von­zotta, de rangot vívott ki a nemzetközi fesztiválok kö­rében. Ha nem is mindig sikeres vagy megnyugtató előadásai okán, de annak a szabad szellemnek kö­szönhetően, amely igyekszik rendre teret engedni a kortárs művészetnek, az elfeledett dara­boknak, az egyéni művészi elkép­zeléseknek. Annyi rossz kritikát, felháboro­dott sort például aligha írtak egy előadásról mint a Harry Kupfer rendezte Carmenról, amelyet a berlini Komische Oper társulat adott elő a fesztivál egyik állandó helyszínén, a Theater an der Wien­­ben. „Csúszások és mászások még nem hoznak létre operaelőadást". ..sem énekesnek, sem színésznek nem jók a közreműködők", a jó pénzt rossz előadásba fektették ezen a fesztiválon" — írták s mondták sokfelé a városban. Szó mi szó, igen szokatlan környezet­be, a Spanyol tájtól és életformától távoli, rideg gyártelepen játszódik Kupfer rendezése, Carmen szőke, telt idomú, bőrdzsekis mai nő, Don José piros svájcisapkás kato­na, Micaele egy kis irodista esőkabátos, a rablók pedig, mint­ha a maffia tagjai lennének. Kupfer a színészi játék intenzitá­sára koncentrált, a szerelmi há­romszögre, Don José labilis ideg­­rendszerére, Carmen őszinte szenved­élyességére. A gyakran erőtlennek tetsző éneklés ellenére összefogott, pergő zenés színházi estét produ­kált, amelynek persze nem Bizet volt a főszereplője, hanem az invenciózus rendezés, amely a sors elkerülhetetlenségére, az ér­zékek nyers erőszakára építette fel a szünet nélküli és német nyelvű estét. Voltak, akik elhagy­ták a termet, akadtak, akik pfust kiáltottak, mások értékelték a mást, az újat. Brook, Savary, Po­ne!/ Carmenjai mellett Kupferé a hétköznapiság drámájaként író­dik majd be a színháztörténetbe. Ugyancsak botrányként emle­gették a korán elhunyt zeneszer­ző, Bruno Maderna Hölderlín­­adaptációjának, a Hyperionnak színpadi előadását. A görög mito­lógia és a XVIII. század Hördelinje olyan művet hozott létre, amely a szépség kollázsaként is felfogha­tó. Az álom, a csillagok, az ébren­lét, az élet kellemessége, és már megint a sors jelenik meg a mind­végig kékben tartott színpadon, a nagy színpadi hős, Bruno Ganz egy operaénekesnő, s egy fuvolás képében. Az est igazi szereplője az Eötvös Péter­ vezette zenekar és a színpadon „vándorló" kórus volt. Eötvös Péter, a szuverén alko­tóművész és muzsikus nemcsak az est zenei vezetőjeként dirigált, de a hátrahagyott Maderna-zene­­anyag is az ő elképzelései szerint szólalt meg. A zene erőssége a színházi gondolatok erőtlensége keltette azt az érzetet, hogy a lát­vány legfeljebb csak asszisztenci­ája lehetett a „koncertnek". Aho­gyan kiderült, a Hyperion nem opera, hanem rövid kompozíciók sorozata, amelyek mindegyike azonban kapcsolatban áll egy­mással. A valahai velencei premi­er inkább hasonlított egy happe­­ningre, mint operaelőadásra. Ma­­denna kívánsága egy újragondolt előadás volt. Ez történt a bécsi fesztivál és a párizsi őszi fesztivál koprodukciójában, szabadságot adva a zenei és a képi asszociáci­óknak. Elhivatottan ad otthont a fesz­tivál a kísérletező előadásoknak, a politikai színezetű produkciók­nak, az újragondolt operáknak éppúgy, mint az egyedi hangulatú társulatoknak. Az elmúlt hetek legnagyobb sikere például a Ju­goszláviából Németországba me­nekült Phralipe cigány színház vendégjátéka volt, amely Lorca drámáját saját cigány kultúrájá­tól átitatva szólaltatta meg a Re­mise épületében. Valódi tragédia kelt életre a színpadon, amely egy­szerre volt képes Lorcáról, a mai háborúról, az igazi cigány kultúra és nyelv sorvadásának drámájá­ról szólni. A cigány színház hazá­jától távol, — ahogyan Rahim Burhan rendező fogalmazott — kirekesztetten is sajátjaiért be­szélt. Bruno Ganz Vasárnapi mmm Filmsorok A negyvenes éveit taposó filozó­­fus-esztéta (szorosabban véve: filmesztéta), Kelecsényi László, a rendkívül értékestű, Kisuusan ra­­jongó író elvezet bennünket ifjú­sága színhelyére, A múlt lépcsői című könyvében. Miket tud Budapestről, hogyan ismeri a hajdani legelrejtettebb kis mozikat, hány furcsa, zseniá­lis, elfeledett vagy soha meg nem ismert embert mutat be nekünk a nagyok mellett? De ezeket a na­gyokat is olyan szögből világítja meg, olyan tulajdonságokkal lát­tatja meg velünk, amelyeket még soha senki nem fedezett föl. Mint­ha valamilyen különleges kame­rával fényképezné az embereket, tereket, koncerttermeket — min­den mondatánál filmfelvételre kell gondolnunk. Nem is csoda, hiszen Kelecsényi világa a film, számos egyéb ismerete és érdeklődési kö­re mellett a filmnek igazán a sze­relmese, arról tud a legtöbbet. De még mennyi mást is tud! Ismeri a régi Filmmúzeum és Egyetemi Színpad titkait, vissza­emlékezései az ott töltött forró estékre lélekzetelállítóan izgalma­sak. Tökéletesen átéljük az ő ak­kori érzéseit, izgatottságát, ami­kor először ment életében az Ope­rába, amikor magántársaságban hanglemezeket hallgatott, vagy amikor Ruttkai Évával Latino­­vitsról beszélgetett. A 47 rövid írás minden monda­ta dráma. Minden mondata, sőt: szava életre kel, mozog, vibrál. V­ácsijL d­.81 Talentumok A „Budapest Junior Company” vizsgája A Magyar Táncművészeti Főiskola évről évre magasabb színvonalú vizsgakoncertekkel bi­zonyítja tekintélyes helyét a tánc­képzés nemzetközi világában. Egyebek mellett azzal is, hogy rendszeressé lett külföldi turné­kon — Németország, Svájc, Hol­landia, Izrael után az idén Rómá­ban — is érdeklődést tud kelteni a „Budapest Junior Company” iránt. Az ifjú művészek nagy hasz­nára, pályakezdésük könnyítésé­re. És azzal is, hogy mind több — az idén hét — külföldi növendéket vizsgáztat (természetesen alacso­nyabb szintű előtanulmányok után, nem azonos szintű végdiplo­mával). A június 12-i operaházi vizsga­koncert bátran nevezhető emléke­zetes tánceseménynek. A Don Quijote Divertissement, a koncert­számok és Robert North kiváló mo­dern koreográfiája, az Entre Dos Aguas (Két víz között) nemcsak a végzősök egy részének, hanem a következő évfolyamok több növen­dékének magas szintű tudásáról is meggyőzött. A végzősök közül nem méltánytalan kiemelni az af­rikai származású Kulamina Roberts és Szigeti Gábor, a fiata­labbak közül Darvas Gabriella, Lendvai Zsolt, Léber Lilla, Szabó Edina, Tunyogi Henriett adottsá­gait. Vakságra vallana nem szólni külön is két fiatalról. A végzős Cserta József az elmúlt évek te­hetséges férfitáncos-termésének folytatása, elegáns, könnyed, ki­fejező. Végül: a nézők egy része nyilván meglepődött (a táncéle­tünket alaposabban követők ke­vésbé) azon, hogy az est örvende­tes szenzációja egy még nem is végzős (8. évfolyamos) leány. Popova Aleszja (győri magyar ta­nárnő gyermeke, édesapja orosz orvos) a táncművészet kivételes talentuma. Ez már győri indulása idején kiviláglott, két éve — már főiskolásként — nemzetközi ver­senyt nyert Lausanne-ban. Most, tizenhét évesen, olyan táncmű­vész, aki okkal vált ki elragadta­tást nézőiből. ^ A vizsgakoncert balOTCmest©ö­rei: Kun Zsuzsa, Forgách József, Flora hajdani, Sebestyén Katalin, művészeti vezető: Dózsa Imre. Az Operaház zenekarát Nagy Ferenc vezényelte. Rajk András • Az istenek alkonyáról tart elő­adást zenei illusztrációval — az elő­zetes programban meghirdetett Tannhäuser helyett — dr. Langermann István június 20-án 16 órakor a Korona Szállóban (V., Kálvin tér) a Richard Wagner Társaság rendezésében, a Wagner-művek értelmezése egykor és napjainkban című sorozat keretében. Tárlatunk Az olasz Gilbert és az an­gol George A világegyetem­­ képei című közös kiállítása július 17-ig látható az Ernst Múzeumban. A be­mutató budapesti rendező­­­je Kozák Csaba. Az a világegyetem, amit érinte­nek, közelítenek, ábrázolnak, he­ves színekkel értelmeznek, valójá­ban az ember. Az ember, aki most és így születik. Kicsit más, keve­sebb és több is, mintha azt mon­danánk: a jövő. Röviden így ne­vezik magukat: _ GILBERT és GEORGE. Két ember — művésze­tük Valójában mégis egy: SZELLE­MI IKREK, pedig Gilbert Itáliában született 1943-ban. George 1­942- ban Angliában. A mai világ hétköz­nap rusztikus energiája tárulko­zik föl a vérbő színekben — s az élet mindmáig megoldott és meg­oldatlan problémája. Ez az általuk megfigyelt és megragadott színes univerzum rátalál a fákra — a jelenségek helyszínére, a széttört és összeállított valóságra —■, te­kintetre, vérre, életre, halálra. Új realizmus ez, olyan teljes összkép, mely a részletek intenzitásában fölhasználja az izmusok eredmé­nyeit. Sárga, vörös, kék árnyala­tok uralkodnak, melyhez zöldek és fehérek társulnak, olykor ró­zsaszín és füstszerű tónusok. Az egész látóhatárt a teljes színskála közvetíti, a barna osztagok sem hiányoznak, sőt a fekete tarto­mány is jelentkezik. A való világ a szubjektumot is föltárja, s vannak olyan sávok, ahol az emlék hatásaként Itália is kopog a zöld-fehér-piros össz­hangzattanban. Élnek a színek, éltetik a derűt, GILBERT és GEORGE életfilozófiája igenlő, nyoma sincs nosztalgiának a drá­ma jelenítése közepette sem. Az erőt állítják szembe a gátakkal és akadályokkal, mely az élet általá­nos törvénye szerint mindannyi­unkat érint és sújt. Több ez sűrített fotórealizmusnál, egyéni világszemlélet sorolja képi mono­lógjait a lét rejtelmeiről. Kiváló látomásuk a „Bakancs", Van Gogh festői telitalálatát haté­konyan folytatják, fokozzák. A sok lilába öltözött fiú, sárgában tündöklő férfi, kettejük ikerfor­mái és a Gulliverként nagyváros­ból a természetbe lépő fekete ifjú között valaki, valakik nagyon hiá­nyoznak. A nők. Lányok és asszo­nyok, pedig ők is szervesen hozzá tartoznak az élet bájához, szépsé­géhez. Ők is az egyetemes törvény hordozói. Losonci Miklós Jellemvonalak Rodolfo Arotxarena karikaturistának az Uruguay budapesti nagykövetsége által rendézeit kiállítása a Fiatal Művészek Klubjában (VI., Andrássy u. 112.) június 16-ig tekinthető meg. Már a Vízivárosi Galériában nagy sikere volt e karikatúráknak, melyek jellemrajzok. Az anatómia ezúttal magatartást, sorsot, lelkületet is jelöl, nemcsak testi formákat. Arotxarena Montevideóban született 1958-ban, művészetében korunk ismert személyiségeit elemzi, így és ezáltal tárja föl a történelem karakterét. Azt, hogy eszmék erősödnek, eszmék gyengülnek, de csak azért hanyatlanak ideológiák, mert sértették, sebesítették a humánumot. L. M. I hp * *it 7 *• | KVVI— .(jíft Tiszaörsi sikerek JKrasznainé Bakos Zsóka festőművész kiállítása aT tiszaörsi Művelődési Házban szeptember 30-ig tekinthető meg. Tiszaörs kis falu ma is. Múltja tekintélyes, melyet a község pol­gárai megbecsülnek. Az évforduló alkalmából kiadták a 700 éves Tiszaörs történetéről szerkesztett tanulmánykötetet. Ebben talál­ható a Balkay Pál festőművészről írt emlékezés, mely összefoglalja munkásságát. Balkay a XIX. szá­zad jeles oltárfestője volt, erről tanúskodnak egri, miskolci, füzesabonyi templomokban lát­ható művei. Kazinczy Ferenccel évekig levelezett, róla portrét is festett. 1785-ben született Tiszaörsön. Bécsben tanult, Kazinczy hívására jött haza 1808-ban. Egerben működött 1546-ban bekövetkezett haláláig, stílusa harmonikusan ötvözte a késő ba­rokk és kora klasszicizmus forma­világát és eszközeit. Balkay Pál kései örököse, Krasznainé Bakos Zsóka festő­művész szintén Tiszaörs szülötte. Blaskó János tanítványa volt az egri Tanárképző Főiskolán. A hol­land kismesterek és a Tisza-part, továbbá Szigliget inspirálja. Tája­kat, csendéleteket fest, önálló ki­állítása nyílt eddig Budapesten, Egyeken, Karcagon és immár harmadszor Tiszaörsön. Színe­­kezelését a fegyelem, ezen belül az árnyalatok gazdagsága jellemzi. Sajátos álomvilágát elrejti virág­csendéleteiben és Tisza-parti táj­ban is. Képei lírai vallomások. -losonci- 1992. JÚNIUS 14., VASÁRNAPOD

Next