Vasárnapi Hírek, 1992. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-05 / 27. szám

McCartney-lecke Nulladik órán tanultuk be sok­sok héten át a művet. Helyes fiú jött el hozzánk az angol kiejtést gyakorolni — vágnak egy­más szavába a Liszt Ferenc Zenei Általános Iskola negyedik osztá­lyosai. Mondják: akár kétszer ilyen hosszú kórusokat is beta­­­­nultak volna, hiszen Paul McCart­ney érdekesebb az iskolai tan­anyagnál. A kisdiákok neves szó­listákkal, illetve a Szent István Gimnázium szimfonikus zeneka­rával, oratóriumkórusával sikerre számot tartó bemutatóra készül­nek. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon ma és kedden este a híres Beatles-komponista Liver­pool oratóriumát adják elő. — Sokfajta stílusban komponált, mégis tökéletes egységet formáló ez a — ahogy magam számára fogalmaz­tam — XX. századi szimfonikus kö­nnyűzenei oratórium — összegzi Medveczky Ádám karmester. Paul, aki saját életét, korosztályát fogalmazza meg ez alkalommal, kottáiban egyaránt tiszteleg a régi angol zene, az egyházi énekek, az angol klasszikusok, az iskolás énekek, a táncmuzsikák előtt. Nyolc tételből áll a mű, s mi körül­belül nyolcvan perc alatt szünet nélkül adjuk elő. De ígérem, senki sem találja majd unalmasnak, hosszúnak. Hiszek abban, hogy ez a zenei világ mindekit magával ragad. Akik azonban bent kon­certet várnak, azok ne váltsanak jegyet. Az 1942-es német légitámadá­sok közepette Liverpoolban meg­született egy Shanty nevű kisfiú — így kezdődik az oratórium. McCartney ugyancsak 1942-ben látta meg abban az angol város­ban a napvilágot. Szegény kültelki gyermekként cseperedett, a mélyből j­utött el a világhírig és addig a felkérésig, amelynek nyomán ta­valy a Liverpooli Szimfo­nikusok számára jubileumi oratóriumot írt. A margitszigeti előadásban a szerző személyét Darkóczi Tamás idézi elénk, másik énjét, élete tár­sát Pitti Katalin énekli. Takács Ta­mara és Begányi Ferenc személye­síti meg mindazokat, akikkel a főhős valaha is találkozott. Paul szerzőtársul fogadta Carl Davist, a szimfonikus zenekar tagját, aki nemcsak a megírásnál bábásko­dott, de a hangszerelést is elvállal­" TVhoFpit".fy1 Rátonyi Csárdáskirálynőt rendez Amíg csöng a telefon­ ­Miam­i Auktori a kétszeres Já­­szai-díjas, érdemes és kiváló művész, a Fővárosi Operett Szín­ház örökös tagja, az idén ünnepli színészi pályafutásának félévszá­zados évfordulóját. Neve össze­forrt az operett műfajával, hiszen évtizedekig elképzelhetetlen volt a Csárdáskirálynő Rátonyi Róbert nélkül. Az úgynevezett könnyű műfaj kiváló képviselőjét ezúttal— ilyenkor nyár elején — az elmúlt évadról kérdeztük. • Sikeres szezont zárt? — Most fejeztem be egy nehéz, de úgy érzem, sikeres évadot. Játszottam az Arizona Színház­ban és a Mikroszkóp Színpadon... Másodállásban pedig a Veszprémi Petőfi Színház rendezője vagyok, ahol az idén két produkciót ren­deztem: Zilahy Lajos Békebeli ko­médiák című darabját és a Nebáncsvirág című nagyoperet­tet. • Továbbra is rendez Veszp­rémben? — Kálmán Imre csodálatos nagyoperettjét, a Csárdáskirály­nőt. Sőt, az ötvenéves jubileumom alkalmából játszom is ott, a Tar­­tuffe-ben Orgont. Majd a Fővárosi Operett Színházban önálló show műsorom lesz. Címe: „Térj vissza hozzám!” Szerepelek két televíziós filmben, a Hölgyek és urak című tévéjátékban, amelyet Hajdufi Miklós rendez, a Hunyadi Sándor Razzia az Arany sasban című mű­ve alapján forgatott filmben fősze­repet alakítok Andorai Péterrel. Mellesleg továbbra is játszom a Mikroszkóp Színpadon és az Ari­zona Színházban. Háromheten­ként van a rádióban egy műsor, amelynek én vagyok a házigazdá­ja. Szeptemberben kezdődik a te­levízióban az új sorozatom, amely tulajdonképpen a Legyen a vendé­gem című műsor utódja, de azzal a különbséggel, hogy más hotel­ben lesz az adás, nagy zenekarral, számos közreműködővel, és a te­levízió este, főműsorban sugározza. • Köztudott, hogy tanít a Te­átrum Színiakadémián. Szí­nész, író, rendező, műsorveze­t Éltet a munka! Tele vagyok energiával és optimizmussal. De abban a pillanatban, amikor ész­­reveszem, hogy nem tudok két lépést úgy táncolni, ahogy szeret­nék vagy elfelejtek egy mondatot a színpadon, akkor abbahagyom, és azonnal visszavonulok. De amíg megszólal a telefon, addig nem mondhatok nemet a felkérés­nek. Reggel 7 órától 9 óráig írok, utána elindulok dolgozni, és éjjel megyek haza. De azért a csalá­domra is szakítok időt. • Ennyi munka mellett jut ideje nyaralásra? — Víz- és napimádó vagyok. Szeretnék elmenni a tengerhez, találkozni a barátaimmal és egy kicsit gondtalanul pihenni. Kiszel Tünte­ tő, tanár, családapa... Hogy bírja energiával? A mi Kamnyónénk A magyar vígjátékirodalom e gyöngyszemét Csokonai debrece­ni diáktársai mulattatására írta. A korabeli előadás minden szerep­lője férfi volt, majdnem úgy, mint a mostani Ruszt József rendezte esztergomi várszínházi komédiá­ban. Sok minden másban is hűek a hajdani iskolajátékok szellemé­hez: játékstílusban, jelmezben, díszletben és a megállás nélküli tréfálkozásban. És mégsem mú­­zeumszagú produkció, hanem na­gyon is friss, modern. S ehhez nagyszerűen társul Nagy Feró ze­néje, szintén keverve az egykori muzsikát a maival. A Független Színpadtól meg­szoktuk, hogy minden jelzés, kel­lék nélkül játszanak. Ezúttal visszatértek a tradicionálisabb színházhoz: színpad van meg díszlet, jelmez és maszk — a köz­vetlenség következtében mégsem távolodnak el a nézőktől. Egysé­ges, nagyszerű színészi játékot látni. Kaszás Géza kitűnő Kar­nyóné. Humoros az arcjátéka, a gesztusai a­míg kacagtat, aköz­ben szánalmat is ébreszt a magá­ra maradt ember iránt. Bagó Ber­talan stilizált játéka mögött is meglátni a figura lelkét, s nem vall szégyent az egyetlen női szerep­lőként Fehér Juli sem. -l­l- OSS OwvK (Sanja)A Soós-üstökös Ha EGYÁLTALÁN megtörténik ma az a csoda, hogy akár civil, akár szakmai körökben szóba ke­rül Soós hineneve, mindenki csak­­ arra emlékszik, milyen remek volt a Körhinta és a Ludas Matyi című filmekben. Na meg, hogy milyen bátor művész volt a fiatal Vámos László, amikor Debrecenben vele játszatta Rómeó szerepét. Való­ban vakmerőség volt az alig egy­két éve végzett, inkább paraszti figurákban jeleskedő fiatal, kezdő színészre bízni a világirodalom­nak ezt a csodálatos szerepét. Ám a kockázatos vállalkozást máig emlékezetes siker koronázta. Kevesen emlékeznek azonban arra, hogy Soós Imre első kirobba­nó sikerét még mint főiskolás a Magyar (Nemzeti Kamara) Szín­házban aratta, amikor az 1949. március 15-én bemutatott Fagye­­jev-darab, Az ifjú gárda Szergej Tyulenin­ szerepét játszotta elsöp­rő lendülettel. A Színházi Kislexikon ezt vizs­gaelőadásnak minősíti, pedig nem volt az: ezt az előadást a minden előzmény és minden folytatás nél­küli Petőfi Ifjúsági Színházban mutattuk be a Nemzeti Színház vállalkozásában. Ezt azért tudom pontosan, mert ennek a színház­nak voltam a titkára, és tanúsít­hatom, hogy sok remek művész, mint Tőkés Anna, Gobbi Hilda, Bartos Gyula, Gábor Miklós, Mádi- Szabó Gábor között is kiemelkedő alakítást nyújtott a Major és az akkor még szintén főiskolás Bé­kés András rendezte előadásban Soós Imre. Önmagában szép siker­nek számított maga a 75 előadás, mindig táblás házzal, mert addig bizony a legnagyobb gondom volt a nézőtér megtöltése. A végre be­köszöntött siker bizonyítéka, hogy még azon a nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is színre került a darab. A DEBRECENI TAPSOK után Soós Imre a Madách Színházban folytatta pályáját. Bár sok tapasz­talata nem volt ennek a legfeljebb hat elemit és egy két éve főiskolát végzett elementáris tehetségnek, mégis ösztönösen a legkülönbözőbb szerepeket játszotta el nagyszerűen. Amint ez az ötvenes években dívott, hatalmas reklámmal kí­sérték a pályakezdő minden moz­dulatát, minden filmbeli és szín­padi alakítását, majd rövidesen teljesen elfeledkeztek róla. Addig azonban rengeteget foglalkoztat­tak, állandó rohanás volt az élete, melyet a lelkileg érzékeny fiatal­ember egyre kevésbé tudott elvi­selni. Inni kezdett. Megnősült, or­vosnőt vett feleségül, nyilván tőle kapta a nyomasztó terhek elvise­léséhez szükséges gyógyszereket, többek között a morfiumot. A FESZÍTETT életmódnak csak rossz vége lehetett: az 1955- ben Pestre került őstehetség fele­ségével együtt 1957-ben, tehát 35 éve öngyilkos lett. "+ Hihetetlenül fiatal, mindössze 27 éves volt. Sivó Emil ( I / I ■■ ] 1992. JÚLIUS 5., VASÁRNA 1992. JÚLIUS 5., VASÁRNAP Zsöllye Lassacskán annyi bemutatót hirdetnek he­tenként a nyári színházak, mint a kőszínházi évadban egy-egy közepes „hozamú" héten az állandó társulatok. És igazi érdekesség is akad annyi, mint a kőszínházakban. Páskándi Géza drámája, a Tornyot választok, a Gyulai Várszínházban igen jó szereposztással került színre, s igazolta: ez a darab semmit sem vesztett aktualitásából, bár cselekménye a XVII. századi Erdélyben játszódik. Esztergom­ban, szintén a Várszínházban, Ruszt József Független Színpada egy igen sajátságosan fel­dolgozott Kamyónét vitt színre. Merészségein, diákos csínyjein talán Csokonai is jót derülne. Játszani kezdett a Vidám Színpad a Városma­jorban: a Weekend című zenés komédiát adják elő, szériában. A veszprémiek Győrött játszot­ták a Paraszt Dekameron — Pajzán játék népi tréfák alapján című előadásukat. Ők léptek fel tegnap a veszprémi várban is, a Barokk kori vigasságok című, egész napos mulatsággal, amely a kuruckorhoz kötődően vonultatott föl táncot, dalt, komédiát. A hatalmas csinnadrattával felvezetett Aida-produkció is bemutatkozott a Népstadi­onban, és botrányosan indult. És ma este a Margitszigeten igazi csemegét kínál a Szabad Tér Színház: Paul McCartney Liverpool oratóri­uma csendül fel, angol nyelvű előadásban. Ez persze nem színházi esemény, de az oratórium klaszszikus műfajától sem idegen az a fajta szcenírozás, amelyben McCartney műve a Szi­geten részesül, s, 3 (est) A Függetlenkedők végdrámája A Gyulán, a Nemzeti Színház és a Várszínház közös vállalkozásá­ban bemutatott Páskándi-darab, a Tornyot választok alternatív cí­me A Függetlenkedők. Ahogy a cím, úgy maga a mű is alternatívá­kat rejt magában: magja, tulaj­donképpen első változata és szín­re vitele még erősen abszurdoid, gondolati metaforikus dráma, s ehhez hozzászerveződött még jel­lemek és akciók, reagálások széle­sebb körű rendszere, a realista történelmi regények, drámák vilá­gából. így gondolati, érzelmi, sőt majdhogynem műfaji és stílusbeli eltolódás, ha úgy tetszik, bővülés történt, újabb értelmezési, rende­zési és színjátéki gondokkal. Az biztos, hogy Páskándi min­denképpen a független, szabad, egyszerre európai és magyar szel­lem vergődését, ellehetetlenülését kívánta drámába foglalni, amely (aki) már a függetlenkedés fázisá­ban is beleütközik, belebonyoló­dik egy csomó erdélyi, közép-ke­­let-európai gubancba, a kifejezet­ten manipuláló politika pöffeszke­­déseibe és ügyetlenségeibe, az ideológiai és hatalmi körök elfo­gultságaiba, ármánykodásaiba, az összefogás, az egyetértés hiánya­iba, a nép tudatlanságába. Nem a felmagasztalás, a hűség, a hősies­ség drámája ez, hanem a kemény bírálaté, sőt önbírálaté, bizonyos fokig a kétségbeesésé, a kiábrán­dulásé, a kihátrálásé. Megrendez­ni, eljátszani, szcenikailag meg­tervezni is bonyolult feladat. A nézőket fekete falak fogadják a váci városháza udvarán. Aztán a játék kezdetével megnyílnak a fa­lak, s föltárul a város. A város, ahol eddig jólét volt— most pedig döghalál pusztít. A jóslat szerint meg kell találni az előző király gyilkosát, s akkor újra kivirágzik minden. Ezzel — jól tudjuk — izgalmas nyomozás kezdődik. Ismét kide­rül, hogy ez a feszültségekkel teli, régi történet. Oedipus királyé (Ba­bits Mihály csodálatos fordításá­ban) örökké aktuális. Ezt sugall­ják Fekete Mari kortalan­ mai jel­mezei, Kerényi József egyszerre modern és archaikus díszlete és a színészek játéka. Közvetlenül szólnak a nézőkhöz. A rendező, Szőke István munkáira egyébként is jellemző a nagyfokú intenzitás, de most talán még több gondot fordított erre. A dráma hősei mint­ha közülünk valók lennének, úgy érezni, bármelyikünket érhet effé­le sorscsapások sorozata. Mi va­jon képesek vagyunk-e megbir­kózni vele? Azonban míg ezen tépelődöm és izgulok, egyre szomorúbb leszek. Mert az a szellemi kaland, amelyet a dráma és az előadás kezdete ígért, elmarad. Néhány magával ragadó alakítástól eltekintve (Dóczy Péteré, Bregyán Péteré, Sík Ferenc rendezése tartalmaz finom, szép, dekoratív szertartásszín­­házi elemeket is, na­gyobbrészt módjával. A jellemek és a szituációk jelentős részében igyek­szik többdimenziósan megfogalmazni a színé­szeket, a párbeszédeket, akciókat, megengedve, biztosítva akár a szar­kasztikus, humoros vagy groteszk hangvételeket, gesztusokat is. Ez legin­kább a koldusok (Rubold Ödön, Sörös Sándor) jele­neteiben, Balázsovits La­jos (Basiz­us), Bitskei Ti­bor (Doby László) alakítá­sában, a végső Torony­jelenetben érvényesül. Szakácsi Sándor Apá­czaiként még egyelőre túl megszeppent, összetört, Koncz Gábor II. Rákóczi­­ Györgyéről pedig jobban sugározhatna, hogy egy rosszul választott toronyról végső soron lepottyant. Sok az igyekezet, bo­nyolult a feladat, határozottab­ban kell kibontani egy „független­­kedő” játék- és tervezési stílust is.­­ „­r Bo­gel József Garay Jánosé), a többiek csak hűvös távolságtartással mímelik a tragédiát. S különösen így van ez a kórus esetében, amely pedig eb­ben az előadásban igazán fontos szerepet kapott. Szőke István egyéniségeket teremt, fölosztja köztük a szövegeket, s a ruháikkal is érezteti, hogy ők a tömegből kiváltak, akármelyikünk lehetne. Ám ezek a figurák színészileg egyáltalán nem kelnek életre, semmit sem képesek elhitetni. Ki zavaróan beszédhibás, ki dilet­táns arcjátékkal, gesztussal pró­bálkozik, kin pedig az érződik, hogy fogalma sincs, hol van. Úgy tűnik föl, az előadás köríté­sét, atmoszféráját jobban sikerül kitalálni (nagyon jó Darvas Ferenc zenéje is), mint lépésről lépésre megvalósítani. De talán ezúttal örüljünk annak, hogy újabb ját­szóhelyként megnyílt a Duna­­pArt Színház Vácott. Duna-pArti Oedipus Szakácsi Sándor (Apáczai) és Fazekas Andrea (Aletta) Debreceni kabaré Úgy látszik, a Stílusgya­korlat, Raymond Queneau darabja jó kabala (és remek színházi matéria). Annak idején a Salamon Suba Lász­ló rendezte előadás három ifjú színészre, Bán Jánosra, Dörner Györgyre és Gáspár Sándorra hívta fel a figyel­met, közel nyolc éve pedig három debreceni színész­nek, Dánielfy Zsoltnak, Jantyik Csabának és Horányi Lászlónak hozta meg a sikert. A debreceni Csokonai Színház a jövő évadban felújítja a Pinczés István rendezte stúdiószín­­házi „kabarét", ám ezt megelőzően, augusztusban Japánban vendégszerepel­nek az előadással, és bemu­tatják a produkciót az ex­pón is. & A Nemzetközi színházi brigád „Nemzetközi” magyar színtár­sulat alkalmi összefogásának ered­ményeként volt látható a héten három alkalommal a Kisvárdai Vár­színházban Oldrich Danek Negy­ven gazfickó és egy ma született bárány címmel játszott „halálosan komoly vígjátéka". Öt ország ki­lenc városának — Szatmárnéme­ti, Szabadka, Komárom, Nagyvárad, Kassa, Sepsiszentgyörgy, Maros­­vásárhely, Eger, Budapest — szín­házaiból álltak össze művészek Oldrich Danek drámája segítségé­vel közösen firtatni a bűnökkel terhelt múltat s a még bizonytalan jövőt, a történelmi és egyéni fe­lelősségvállalás problémáját, az alattvalói lét morális konfliktusa­it, bűn- és igazságfogalmát. Az előadást Parászka Miklós, a Szat­márnémeti Északi Színház igaz­gató-főrendezője állította szín­padra, s a szereplők között olyan rég látott kedves ismerősök voltak felfedezhetők, mint Korica Miklós vagy Jónás Gabriella Szabadkáról. A társulat — mint hírlik — a jövő évi színházi világfesztiválon is bemutatkozik majd. „ timrok & f­ile­ /watmc/kf ^ JtiU I JUe* tó­­ jCs Bábeli karnevál Gyermek-Európa felépítésén szorgoskodnak a színjátszás esz­közeivel jövő vasárnaptól Békés­csabán a VI. európai gyermek­színházi találkozón, amelyre har­minc országból, többek közt Albá­niából, Írországból, Lettország­ból, Luxemburgból, Máltáról, Por­tugáliából, San Marinóból és Szlo­véniából érkeznek résztvevők. A találkozó ünnepélyes megnyitó­ján, július 12-én jelen lesz Henk Heinkamp, az Európa Tanács Kulturális Bizottságának elnöke. Egy héttel később Vésztőn euró­pai életfát avatnak a gyerekek, de a találkozón — amelynek védnöke az Európa Tanács és Göncz Ár­­pádné — a komolykodás mellett számos bohókásabb program is lesz: karneváli felvonulás és gyer­mek drámabár, sportvetélkedő és történelmi játszóház. És legfő­képp természetesen rengeteg színjátszás. Július 24-én, a záró­napon a közel 400 résztvevő Bé­késcsaba sétálóutcájának nyilvá­nossága előtt mutatja be délután 4 órakor a két hét együttes mun­kájának eredményét. Fiúk a palettán Különleges élményt ígér a Ka­rinthy Színház szolid kivitelű szín­­lapja (szegény ember vízzel főz), és a Fiúk a csapatból című előadás valóban kuriózum — ha nem is élményként — a budapesti szín­házi palettán, egyszerűen a téma­választás okán. (Igaz, ebben sem egyedülálló, amire — dicséretére legyen mondva az alkotóknak — utalnak is a színen az Operett Színházban játszott Őrült nők ketrecét emlegetve.) Érdekességnél, furcsaságnál lehetne több is a Karinthy Márton rendezte előadás, a közreműködő színészekben, Gáti Oszkárban, Lengyel Ferencben, Széles László­ban és mind a többiekben megvan a képesség ehhez, ám nincsenek értelmezett helyzetek — megírtak is alig —, s ebből következően nincs dráma a színpadon. Más­ságuktól, a homoszexualitással szembeni társadalmi előítéletek­től szenvedő, szorongásos, fruszt­rált személyiségek előfordulnak ugyan a színen (olykor — Lengyel Ferenc Haroldja esetében például — rémes maszkban), ám a közöt­tük működő titokzatos kapcsolat­­rendszer tökéletesen rejtve marad a néző előtt. Egyetlen pillanat ki­vétel ez alól: Donald (Schnell Ádám) és Larry (Vincze Gábor Pé­ter) a kívülálló számára elsőnek hitt találkozása, egymásra nézé­se, szavak nélkül. Így aztán legin­kább a Kőszegi Ákos játszotta „normális" Alan értetlenségét ké­pes átérezni a „kukkoló" néző, nem azt a drámát, amit a színpa­don mímelnek és amelynek állító­lagos tétje az önbecsülésért, az egyenlőségért folytatott küzdelem. Szűcs Katalin ■ Vasárnapi Cél

Next