Vasárnapi Hírek, 1993. július-december (9. évfolyam, 27-51. szám)
1993-08-08 / 32. szám
Palatínus-regény Bankár délidőben • Proletárok az átkelőhajón Átmásznak a kerítésen • Hetven a sör Michel úr, az olasz bankár tökéletesen tudott magyarul. Róza Jante, a felesége Bécsből származván különös mondatokkal szórakoztatta a tisztelt társaságot. „Joszef, szard be az ajtó.” Michel úr jóízűen kacagott. Kabint, azaz szobát béreltek a Palán. A kabinsor ott volt, a meleg vizes medencelabirint mögött. Smaragdzöld gyep, színes napernyő, talán pincér is akadt, aki a rendelt italokat ide hátrahozta, hűtött borokat, kemény habú seritalt. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején déltájt a bankból Michelt fekete limuzin hozta, kora vagy késő délután visszavitte. A társaság lelkendezett, ha Michel megérkezett, szomorkodott, ha távozott. Néha bridzseltek a színes napernyő árnyékában. A bankárok kiváló játékosok. A meleg vízben, a százszor negyvenes nagymedence valószínűtlen kékségében és a hullámban nem randalírozhattak komisz kölykök. Virágok, dús növényzettel futtatott farácsozatok. A két háború között a polgárság számára épült a Pala. Mindig úgy tudtam: világhírre vergődött.Most tömegstrand? „Már nem — mondja Iszkra Istvánné üzemegységvezető. — Nézegetem a régi könyveket, merthogy én csak három esztendeje jöttem ide, előtte a Gellértben meg más helyeken dolgoztam. Régen, tizenöt-húsz esztendeje jobb napokon tizenötezer vendég is volt. Az elmúlt szombaton, még a nagy kánikulában 7867-en, vasárnap alig ötezren váltottak jegyet. Tegnap, szerdán 6900 vendéget fogadtunk. A hét végére ismét lehűlést jósolnak. ” A Tímár utcánál várták a propellert, az átkelőhajót. Fölszerelkezett családok, mintegy távoli utazásra. Nyűtt mamák. A komisz óbudai gyerekek. Kőbányai világost, családi, később Zsiráf és Lottó sört iddogáló komoly szakik. Még a propeller is méltósággal forgolódott a Dunán. A Paláról áthallatszott a zene, de azért sokan strandoltak az óbudai, újlaki partszakaszon, a Margit hídtól föl az új, egy nyomtávú Árpádig. A belépő a Palára hat forint volt, később nyolc meg tizenkettő. A fanodai szakszervezet ingyen jegyeket osztogatott. Az iskolában azt tanultuk éppen, hogy először a Tanácsköztársaság adta a Margitszigetet a proletariátus gyermekeinek, megszüntetve a drága belépőjegyet. A két háború között egy pengő volt a taksa a szigeti lejárónál. A két háború között a Pala mellett, zöld gyepen lovaspólót játszottak. Úgy tudom, a Horthy fiúk és barátaik. Mi meg az ötvenes években sorban álltunk a bejáratnál, tülekedtünk az öltözőben, és később vágyakozva tekintgettünk a zárt női napozó felé, ahol a szépasszonyok és leányok nem viselnek fürdőruhát. Zajlott, örvénylett a Pala, a hullámmedencében a hullámzás perceiben váll váll mellett, fej fej mellett. Ide sem jövünk többet, mondta az apám, és átszoktunk az olcsóbb Csasziba. Hitem szerint nekünk nem tellett a Palára.„A forgalomcsökkenés nem a jegyárak miatt van. Három éve száz forint a belépő, mint minden budapesti strandra, illetve most száznégy az áfa miatt. A tavaly bevezetett adót még magára vállalta a vállalat, az idén ez már nem volt lehetséges. Az első csapást az jelentette, hogy az emberek elkezdtek a Balatonra járni. A másodikat, hogy most már csak gyalog vagy a 26-os busszal közelíthető meg a Palatínus. A Thermál hotel mögötti parkolóban óránként hatvan forint a parkolási díj. És végül, mint mindenünnen az országból, elfogytak a külföldiek. NDK-sok nincsenek, szlovákok, oroszok, ukránok nem jönnek. A gazdagnak meg ez nem igazán jó hely. Csak bizonyos fajta romániaiak... Átmásznak a kerítésen, és lopkodják a holmikat. Hiába őriztetjük farkaskutyákkal a kerítést és mondjuk be óránként, a tisztelt vendégek vigyázzanak a holmijukra...”) A belépő olcsó, a büfésor sokak szerint nem igazán. Miért nem? Hatvan, hetven forint a korsó sör, száznegyven a pörkölt, a milánói sertésszelet. Kézzel pingált feliratok díszítik a büfésorokat. Néhány műanyag szék és asztal mellé telepedhet, aki teheti. A büfés atlétatrikóban, a másik fürdőruhában méri a sört. De kint vannak a Palán a gyönyörű pesti nők, ringanak a fedetlen, ifjú mellek. Most én következem, mondja a nyúlánk leány, és a biliárdasztal fölé hajol, rácsodálkozhatsz, nézheted, háttérben a kobaltkék nagymedence. A gyep ápolt, a növényzet dús, a járdák betonja repedezett. Kevesebb a vendég, mint régen, s mégis sok. Úgy érzem.„A belépőjegyek ára nem fedezi a fenntartási költségeket. Ha májustól szeptemberig mindennap strandidő lenne, akkor talán. Tíz hektár területet kell rendben tartani. Fizetjük a víz- és csatornadíjat. Ezek súlyos milliók. Tízmilliók. És a bérköltség. A nyugdíjas jegyszedők havi tizenkétezret, az úszómesterek tizennégyezret keresnek. Bruttó. ” Tömegstrand marad a Pala? Iszkra Istvánná nem bocsátkozik jóslatokba. „Valami majd nyilván történni fog■ ”) Vízió. Behunyom a szemem, s kinyitom: ímé, a jövő? Smaragdzöld gyepen, színes ernyők alatt a budapesti polgárság. Bridzselnek. A szigetre a belépő száz forint. A strandra ötszáz. Gyerekkedvezmény, mint most, nincsen. Makulátlanul fehér kabátos pincérek hozták a hűtött italokat. A Palatinus pedig, a nagyváros csodálatos közepén, rentábilis. Fekszik a gyékényen, mint máskor, ügyesen helyezkedve, hogy fény- és árnyfoltok játszadozása kiemelje jelenlétét, miként a gyékény mellett festői rendetlenségben szétszórt külföldi képes magazinok. A legfontosabb azonban a nő, karnyújtásnyira, kit elhelyezkedésekor mintegy észre sem vesz, de lát, a fedetlen, dús keblet s ágaskodó bimbaját, a feszes combot, szép vonalú lábikrát s a tenyérnyi valamit, mely a legkívánatosabb területet fedi. Olvas. Kentet szív. A nő fészkelődik, holmijára hajtja a takarót. Most! Szélesen fönt, rebbennek a fény-árnyék foltok. A nő zavartan, félszegen mosolyog. „Uram, vigyázna a holmimra, míg mártózom egyet?” Éppen csak fölpillant. Ez fontos cikk, gazdasági, az európai valutarendszer válsága. A hölgynek is észre kell vennie. Válságban az európai valutarendszer! Hanyagul, fáradtan emeli a karját, csuklóján csillan az arany. Fény-árny játék. Természetesen. — Évente 1 millió 200 ezer vendégünk van, nagyjából fele a gyógyfürdőosztályokon, fele a strandon. Ez a legnagyobb forgalmat lebonyolító budapesti fürdő — mondja Farkas Istvánné üzemigazgató. — A műszaki állapot? Arról ne kérdezzen. Például: két kazánunk közül csak egy jó, de folyamatos az ellenőrzés, és a hibákat akár éjjel is megjavítjuk. Az ornamensek, a gyönyörű faragványok persze omlanak. Amelyik életveszélyes, azt eltávolítjuk. Van egy kőtárunk, hogy minden díszítő elemből maradjon legalább egyetlen minta a jövőnek. Az üzemigazgató nem bocsátkozik jóslatokba. Öt, tíz, talán több évig is működhet még így a Széchenyi, a gyógyulást és pihenést osztó fürdő, folyhatnak a melegmedencében az örökös sakkcsaták? A „Szecska” nemsokára nyolcvanesztendős lesz. 1979 táján volt pénz a felújítására. Hárommilliárd. Másfél évig készültek a tervek, a kupolákat, a szárnyakat mind fölmérték, újjátervezték. Azóta is páncélszekrényben őrzik a nagyértékű terveket. A nyolcvanas évek elejére elolvadt a tartalékolt pénz. És egyébként is: kié a Széchenyi? A fővárosé vagy az államé? — Az anyagi helyzetünk? Nem A hódító napja A nő után pillant. Megy, vonaglik, gyönyörűséges a csípője. Vízgyöngyök a sima bőrön. „Köszönöm.” „Nincs mit." Még korai beszélgetni. Még nem főtt meg a kicsike a napon. A keblek nem terülnek szét, csak megfeszülnek, ahogy a nő hanyatt fekve kitárulkozik a napnak. Ez igen! A kicsi gyakran fürdik. Gondosan pakol, elrejt. Csak a lényeget nem, önmagát. „Nem terhelem?” „Ó, dehogy!” S aztán a szavak. A mondatok. Fáradt-ernyedten, majdnem közömbösen. Gondok. Sötét fellegek. Mindig a hajsza. Most jó a nyugalom. Gyékény és takaró összeér, titok, keserves — így Farkas Istvánná. — A fúrt kútból több mint nyolcvan éve szivattyúzzuk az azóta egyenletesen 76 fokos gyógyvizet. Az rendben van, hogy fizetni kell a természeti kincsek kiaknázóinak, elkerülendő a rablógazdálkodást. De ennyit? Mi hétmilliót fizetünk. És negyvenmillió csatornadíjat. A Széchenyi költségvetésének szénája úgy-ahogy rendben volt tavalyig. Aztán jött az áfa, s a híres-hírhedt gyógyfürdőrendelet. Ingyen csak a közgyógykezeltek kapnak évenként kétszer tizenöt jegyet. A reumások pedig többnyire nyugdíjasok, mozgáskorlátozottak, leszázalékoltak. — Én nem akarom ezt a vitát föléleszteni — mondja Farkasné —, de egyszer már az ilyen rendeletek készítői igazán megkérdezhetnék a szakembereket. S nem a költségvetésünk miatt mondom, nem azért, mert az első fél évben a zavarodottság nyomán így keletkezett veszteségeinket biztosan nem tudjuk pótolni. Kádfürdőrész, termálmedencék, strand... Ó, te hajdan szebb — sőt nagyon szép — napokat látott Széchenyi! Talántán egy külföldire vársz, ki márka- és dollármilliókkal a zsebében eljön érted fehér paripán? Elvinni biztosan nem tud. Hűsítő kékség a medence alatt. „Most akkor én mennék úszni egyet. ” A bombázó bólint. A férfi arany karkötője le, túl vastag. Láthatóan degeszre tömött pénztárcája a gyékény sarka alól kikandikál. „Természetesen” — nyújtózik a nő, izmok, lágy formák játszadoznak. Kék a medence. Mélyén is fény-árnyék foltok. A férfi úszik. Lendületesen. Sokáig. Ez az, ez a nő kell, meghívja ebédelni. A bombázó? Sehol. Elillant. Recsegő szózat száll a strand fölött. „Csak az értékmegőrzőben elhelyezett tárgyakért vállalunk felelősséget...” A rendőr hümmög. „Én fölvehetem a jegyzőkönyvet.” Személyleírás. „Bombajó nő volt, őrmester úr, bombajó. ” „Aha — mondja a rendőr 1993-ban. — Biztosan...” Az oldalt írta: Szabó József Jenő Lenyó László felvételei Nyolcvan felé közeledve Omladozó műremek Föl-fölröppen a hír: többen komolyan szeretnék, hogy a budapesti Széchenyi fürdőt nyilvánítsák a világörökség részévé. Akkor sohasem lőhetné, bombázhatná, rombolhatná senki. Hiszen összeomlik magától? Vasárnapi Hírek 1993. AUGUSZTUS 8., VASÁRNAP.