Vasárnapi Hírek, 1994. január-június (10. évfolyam, 2-26. szám)

1994-04-03 / 14. szám

V Névsorolvasás A végzős főiskolai színészosztály utolsó előtti, ábécé egymás mellé rendelte párosa­ik. Útjaik hamarosan elválnak: egyikük a Katona József Színházhoz, másikuk az Arany János Színház­hoz szegődött a jövő évadra.­ ­ SCHNEIDER ZOLTÁN fh. Bármily furcsa, eddigi élete (24 éves) legboldogabb időszakának azt tartja, amikor telefon­­szerelő volt, mert egy olyan munkatárssal dolgozott együtt (ő partnernek mondja, ez már minden bizonnyal a színé­szet hatása), akivel nemcsak külsőleg hasonlítottak, de na­gyon jól megértették egymást mindenben, s akihez a mai napig mehet, ha bármi gondja van. (Mert a gondok jönnek, ahogy „az ember öregszik”.) A főiskolára harmadszorra vették fel, közben dolgozott bakelitkészítő kisiparosnál, a Postánál, hordott ki újságot, és ez idő tájt tanulta ki a tele­fonhálózat-szerelő szakmát. Utóbbit a műszaki beállított­ságú család megnyugtatására, akik számára a színészet mindaddig nem számított szakmának, amíg csak vágy volt. („Amióta fölvettek, azóta persze apám a legbüszkébb apa, anyám a legbüszkébb anya.”) Hogy milyen fontosak számá­ra az emberi kapcsolatok, azt az elhatározás is bizonyítja, amellyel Székely Gábor színházához szerződött. Ennek oka ugyanis sok más összetevő mellett - mint mondja - el­sősorban az, hogy együtt akarnak maradni a főiskolán szer­zett baráttal, Horváth Virgillel. (Színpadon és az életben annyira megértik egymást, hogy szerintük vétek lett volna őket szétválasztani.) Szinte ez a legtöbb, amire a pályán pillanatnyilag vágyik, addig is, amíg kivárja (ahogyan ő fo­galmaz: átvészeli) azt a néhány évet, amíg jöhetnek az al­katának megfelelő szerepek (mert fiatal gyerekek már nemigen oszthatók rá). Azért más vágyai is teljesülni lát­szanak ezzel a lépéssel. Egy társulatba kerül például Cser­halmi Györggyel, akivel együtt dolgozni azóta szeretne, hogy először látta játszani a Katona József Színházban. SCHRAMER GÉZA fh. Csak arról beszél szívesen, amit fontosnak tart. Nevezetesen, hogy miért csinálja, amit csi­nál. Azzal a fantasztikus felfedezéssel kezdődött - mond­ja -, hogy ha elolvas egy verset, vagy más irodalmi művet, akkor abban megtalálja önmagát. („Megtalálom mindazo­kat a dolgokat, amiket megéltem, vagy amiket más megélt és én tapasztaltam, választ kapok kérdésekre, önigazolást is szerezhetek belőlük, és erőt adhatnak, hogy tovább csi­náljak olyasmit, amiben esetleg kevésbé hittem.”) Innen a vágy ezt az élményt másoknak is megmutatni, másokat is hozzásegíteni. A színészet célját ebben látja: maradandó értékeket közvetíteni. Zárkózott embernek tűnik, kevés mosolyú, és „talán túl­ságosan szigorú” (miközben egy hatéves infantilizmusa is benne van, mint mindenkiben) - ez önjellemzés, bár mint mondja, erősen meghatározó a környezet -, de a szerepek­ben nagyon könnyen kinyílik. Imád például vígjátékot ját­szani, meg bohóckodni, de számára ez - éppen az alkata miatt is - nagyon nehéz. Nem elhülyéskedni, hanem azt is őszintén csinálni. Mert meggyőződése, hogy vígjátékot is lehet igényesen játszani, s azzal is lehet élményt és érté­ket adni, nem hisz viszont abban, hogy az emberek csak szórakozni akarnának és hogy nehezen fogadják be a ko­molyat. Megfontoltsága mögött 27 év. A főiskolára másodszorra fölvették ugyan, de évekig nem is próbálkozott. Nem na­gyon bízott abban, hogy be lehet kerülni könnyen. Érettsé­gi után dolgozott díszítőként, kellékesként, aztán volt stú­diós a Nemzetiben - a GNM Színitanoda is felvette, de mégis azt választotta jó volt általa tisztelt színészek mel­lett statisztálni, és jó volt belülről átélni azt, amit addig csak kívülről, sóvárogva nézett. -szűcs- Schramek Géza és Schneider Zoltán Lenyó László felvétele ^•nujL/ 8. oldal VASÁRNAPI­­ HÍREK A hét legfontosabb színházi esemé­nyei a budapesti Nemzetiben zaj­lottak. Megtudtuk, hogy eldőlt az igazgatói-főrendezői pályázat: ma­radtak a régi vezetők. Sajtótájékoz­tatót tartott Andrzej Wajda, a világ­hírű rendező, és - oly hosszú ha­laszt­ódás után - létrejött az általa színre vitt Menyegző bemutatója, pontosabban: díszelőadása. A be­mutató április 8-án, pénteken lesz. Ami a további fővárosi bemutató­kat illeti: a Budapesti Kamaraope­ra a Kiscelli romtemplomban Ruszt József rendezésében Wolfggang Amadeus Mozart Varázsfuvoláját játszotta. Vidéken - talán a húsvéti ünnepek miatt - nem tartottak be­mutatót. Ellenben a következő hét­re és hétvégére számos érdekes­séget jelez a színházi naptár. (­est) Mozart­­ a Nap templomában Történelmileg egy időbe esik (1760, 1791), hogy Óbudán, a Remetehegy oldalán mű­ködni kezán betegápoló trinitális szerze­­tesek szép temploma, és hogy a bécsi Thea­ter auf der Wieden közönsége Mozart csodá­­latos hattyúdalában (A varázsfuvola) megis­­meri azt a templomot, ahol „a Nap messze űzi a földről a bűnt” (ó, mikor mondhatjuk ezt majd egyszer múlt időben?!). Az eszmetársítás az enyém, hanem a Buda­pesti Kamaraopera társulatáé (amely ma esti premierje, majd előadásai után hamarosan korábbi sikeres Orfeuszával franciaországi turnéra indul). A legnagyobb elismerés ille­ti a régi zene igényes életre keltésének ügyében megszállott fiatal karmestert, Vashe­gyi Györgyöt és a rendezőt, Ruszt Józsefet a szintért és a módért, amiként az említett (ma rom ) templomba telepítették a remekművet. Az utóbbi évtizedek legeredetibb, zenei­leg, színházilag kitűnő előadásához persze több más tényező is nélkülözhetetlen volt. A legfőbb, nagyon tehetséges, lelkes, szel­lemes fiatal gárda, nagy részben főiskolá­sok; az Orfeo Zenekar, a Purcell Kórus, a Kö­­zép-Európa Táncszínház ugyancsak fiatal tagjainak szép muzsikája, illetve mozgása, olyan érett művészek segítsége, mint a hangját ragyogóan őrző Marczis Demeter (Sa­­rastro), Mukk József (Tamino), Kállay Gábor (Monostratos) - benyomásainkat a főpróbán szereztük -, valamint a ma estére remélhe­tően meggyógyuló Polgár László, akinél ke­vés nagyobb művész látható-hallható nap­jainkban a világ operaszínpadain Sarastró­­ként; végül: három rendkívül fiatal talen­tum: a Paminát fejlett Mozart-kultúrával éneklő Kosztolányi Márta Bécsben tanuló főiskolás, a Carelli-tanítvány Kálmán Péter, aki jelenleg „civilben” az angol nyelv taní­tásából él, meggyőződésem szerint már nem sokáig, valamint Berdál Valéria tanítványa, a bravúros koloratúra, Miklósa Erika (az Éj királynője), a tavalyi Varázsfuvola nemzet­közi énekverseny jogos győztese. I­g /­­ n ( Rajk András Polgár László Moldován Domokos felvétele ikor a Vígben Szophoklész több mint száz drámát írt, ebből a tekinté­lyes mennyiségből mind­össze hét maradt ránk. Ná­lunk a legismertebbek a Vígszínházban április 8-án bemutatandó Oidipuszon kí­vül az Antigoné, az Oidipusz Kolonoszban és az Elektra. Az előadást Ács János rendezi, a címszerepet Szarvas József alakítja. A to­vábbi szerepekben Tordy Géza, Kútvölgyi Erzsébet, Hegedűs D. Géza, Borbiczky Ferenc, Hetényi Pál és Si­pos András lép színpadra. Az Oidipusz magyarorszá­gi ősbemutatóját a Nemzeti Színház 1891. május 19-én az Operaházban tartotta, a címszerepet Nagy Imre, Jo­­kasztét Jászai Mari, Kreont Szacsvay Imre játszotta. 1911. szeptember 19-én a Magyar Színház művészei a Beketov cirkuszban (ma Fő­városi Nagycirkusz) adták elő a világhírű Max Rein­hardt vendégrendezésében nálunk. Oidipusz szerepében Kürti József lépett fel, aki ké­sőbb a Nemzeti Színház osz­lopos tagja lett. Sivó A TELITALÁLAT: un­im 3.E 4.H 5.c§ e.m 7.(2] 8.(2] 9.(XI 10.H 11.E 12.CS Kuncze Gábor, az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje: „Európában nekünk magyaroknak az egyik leg­rosszabb az egészségi állapotunk. A szabad demok­raták számára egészségünk védelme a legfontosabb célok közé tartozik. A szabad orvosválasztást ki fog­juk terjeszteni a szakrendelésekre és a kórházi ellá­tásra, beutaló nélkül. A rászorult nyugdíjasok számá­ra ingyenessé tesszük a legfontosabb gyógyszereket."­­ SZDSZ tp­H? Nagy Endre bűvöletében Cabaret Bonniéra-- ez volt a legendás Nagy Endre~létrehozta hely neve. Csütörtöktől újra találkozni vele, a Tüköry utcai Komédián asztai­­padán. Mindezt az egyre gyakrabban producer­ként is dolgozó színész, operaénekes, Maros Gábor álmodta meg. \|y----— - Mosolytalan korban élünk, nincsenek manapság új­pes­ti viccek sem - állapítja meg Maros Gábor. - Hiányzik az önfeledt szórakozás, pedig ennek értékes a hagyomá­nya. Több évtizede már, hogy megszületett Nagy End­re híres Cabaret Bonniére-je, amelyhez a kor híres írói, ze­neszerzői csatlakoztak, mint Gábor Andor, Szép Ernő, Emnőd Tamás, Szirmai Albert, Reinitz Béla. Valamennyiük szerzeménye valóságos kis gyöngyszem. Ezekre még fő­iskolás koromban a legendás Nádasdy Kálmán hívta föl a figyelmemet. Ő, aki az igé­nyességéről volt híres, fon­tosnak tartotta, hogy hitelesen adjuk elő ezeket a kuplé­­kat - melyek mindegyikében kis háromperces dráma rejtő­zik. Most a közönségnek be­lőlük gyűjtöttem össze cso­korra valót, melyek közt Mol­nár Ferenc írta jelenet is megbújik. - Nem avíttak ezek a régi számok? - Engem is meglepett a szerkesztés közben, mennyi­re frissek, maiak. A kisem­ber gondjairól szólnak, min­darról, amit ma megélünk. - Kik a társai a Cabaret Bonniére-ben? - A nőt az ebben a műfaj­ban otthonos Bencze Ilona játssza, énekli, táncolja. A zongorán a bravúros Gyar­mati István kísér, aki egyen­rangú velünk ebben a pro­dukcióban, melyet Radó Gyu­la állított színpadra. Fontos érdekesség, hogy a Komédi­­um-bemutató minden anyagi fedezetét a Westel 450 állja, Suba János igazgató jóvoltá­ból. Manapság egyre na­gyobb szükség van az érté­ket támogató mecénásokra, mert a kis színházak csak így lesznek képesek működni. Ahogy hajdanán, Nagy End­­réék idejében is. L. I. Ha igazak a hí­resztelések a Nem­zeti Színház láto­gatottságáról, úgy félő, hogy kihal a nemzet, már amennyi­ben Thália e szerénytelen hajléka való­ban minden magyarok színháza (miként arról a TV Híradóban az intézmény élé­re újabb öt évre kinevezett vezetők, Ab­­lonczy László és Sík Ferenc biztosították a világot). De lehet, hogy e kijelentésben is pusztán az a logika működik, amellyel Agárdy Gábor színművész, a posztot osztó kuratórium tagja nyugtatta a kedélyeket, mondván: jó, ha a színházon belül minél többen ellenzik e döntést, mert annál több lesz az intő jel, hogy vigyázzatok, fiúk. Ami ugye - ad abszurdum vive a gondola­tot - annyit tesz, hogy direkte szerencsés, ha a kevesek által támogatottak kerülnek pozícióba a többségiekkel szemben, mert annál erősebb a kontroll. E logika sze­rint már csak a hatalom megtartásának kérdése lehet problematikus, de ebbe jobb nem belegondolni. Ha gonosz volnék, akkor persze most a kezeimet dörzsölgetném a gyönyörűség­től: unatkozzon csak a Csurka és az MDF kedvére a Nemzetiben, úgy kell nekik. De mert alapvetően humánus lélek va­gyok, az ellenségemnek sem kívánnék ilyesmit. Nem úgy Sík Ferenc, kinek fent említett nyilatkozata szerint amilyen a Nemzeti Színház, olyan az egész magyar színház. Mint helyzetértékelés pusztán vakságról, értékzavarról, a minőségérzék teljes hiányáról árulkodik e megjegyzés, ám mint céltételezés riasztó. Riasztó am­bíció, ha ők akar­nak lenni a mér­ték, s riasztó, hogy egy színházvezető háromévnyi teljes művészi csőd után még mindig az elvégzendő nem látható felada­tokról beszél. Mert mi lehet a színházban fontosabb annál, ami a színpadon látha­tó? Hogy a Nemzeti Színház vezetése számára minden, annak ékes bizonyíté­ka az eddigi produktum, beleértve sajnos az Andrzej Wajda távirányította-felmele­­gítette (ám átlelkesíteni nem tudta) a pén­teken a jelenlétében bemutatott Menyeg­zőt is. Világhírességet ma már valószínű­leg könnyebb meghívni a nemzet ez egyik színházába - magam a többit is a nemze­tének tartom -, mint honi művészt, aki bírja a nyelvet, s így hallja a színpadi ha­misságot. Az egész kinevezésre mondhatni persze, hogy több is veszett Mohácsnál, ha nem lenne félő, hogy még a végén kötelezővé teszik minden honpolgár számára a Nem­zetibe járást, azt gondolván, csupán a nem­zettudatunk elcsökevényesedése miatt nem ver be elég honfiút és honleányt ma­gyarsága e teátrumba. Ablonczy igazgató úr szerint azért is kéne végre rendes hajlék a Nemzeti Színház számára, mert egy nép, egy nemzet önbecsülését erősíti, ha az előtt el­sétálhat. Személyes önbecsülésemet ugyan a színház leginkább jó előadásokkal meg­tisztelve tudja fokozni, de a magam részé­ről biztosíthatom a direktor urat, hogy már e mostani épület előtt, mellett, mögött elmenni is az önbecsülést fokozó, csak bele ne kelljen. Szűcs Katalin Stíve MI Csak bele ne ÍM­­ ÜLX. 1994. április 3 Csacsinszka csacsogása Ahogy Adyként Balkay Géza felkucorodik a kanapéra , ballonkabátját gyűrögetve s onnan kacérkodik hol ki­hívóan, hol kérőn, hol csüg­gedten a világgal, az éppen a világot jelentő két nővel partnereivel, Takács Kata­lnnal (Zsuka) és Kerekes Évával (Csinszka), abban benne egy zseni nagysági és gyermeki kiszolgálatott­sága, mindannyiunk kiszol­gáltatottsága egymásnak emberi kapcsolatainknak Attól több ez az Ady, Dé­nes Zsófia és Boncza Berte levelezéséből Fráter Zoltán által összeállított s Magos György rendezte dokumen­tumjáték előadása a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy­szerű felolvasószínháznál hogy egyszer csak megszű­nik a néző számára a szí­nész kezében tartott papír, s a sok-sok szó (talán picivel több a kelleténél), Csa­csinszka csacsogása és Zsu­ka asszonyi bölcsessége, Ady határozatlan magabiz­tossága és hármójuk oda­adással, lemondással teli kapcsolata drámává lénye­gül. Hogy élni kezd a szöveg, s a dokumentumok iroda­lomtörténeti érdekessége kitágul, emberi választások, sorsok lenyomataként válik érvényessé és megrendítővé. Annyi emberi melegség, költészet, szónoki széptevés, bujócska és őszinteség volt (van!) ebben a másfél órá­ban, ami három ember éle­tének teljességéhez elég. Sz.K.

Next