Vasárnapi Hírek, 2002. január-július (18. évfolyam, 1-26. szám)
2002-04-21 / 16. szám
I Fél évszázada osztotta két csoportba a történelem nagyjait a nemrég elhunyt brit filozófus, Isaiah Berlin. Az ötletet, vagyis az állathasonlatot egy ókori görög poétától kapta, s mindjárt esszéje - máig gyakran emlegetett - címéül választotta: „A sündisznó és a róka”. Két gondolkodási típust jelölt meg vele. A róka sok mindent tud, a sündisznó viszont csupán „egy nagy dolgot”, amit fejébe vesz, s makacsul azt akarja megvalósítani. Az egyik, ha államférfi, akkor manőverezik, manipulál, alkukat köt, a másik viszont konokul tör ama egyetlen célja felé. Maga Berlin (eredetileg Tolsztoj történelemszemléletéről írva esszéjét) az írókat kategorizálta ekként: Goethe és Puskin róka, Dosztojevszkij és Tolsztoj sündisznó, bár végül éppen az utóbbinál jutott arra a következtetésre, hogy valójában inkább olyan róka, aki nagyon szeretne sündisznó lenni... Apjával ellentétben, ez a Bush elnök kétségtelenül jellegzetes sündisznó, s felettébb hasonlít a papa egykori főnökére, Reaganre (kivált a „gonosz tengelyének” tudatosan az előd elnök szótárából választott hasonlatával). Amint a Washington Post publicistája megállapítja, Saron is vitathatatlanul sündisznó, hiszen egyetlen célja az ellenség megtörése. David Ignatius azonban meghökkenve látja, hogy a mindig tipikus rókának, sőt mániákus manipulátornak képzelt Arafatról is kiderült: valójában ő is sündisznó, aki ezek szerint eddig jól álcázta magát hírhedt kétértelműségeivel, az arabul és angolul elmondott szavainak idegőrlő különbözőségével, s persze elsősorban a Camp Davidben neki felajánlott történelmi alku elvetésével, netán egy annál is jobb - mindenki szerint reménytelen és oktalan kergetésével. A palesztin elnököt a közíró szerint egyetlen cél vezérli: hogyan tud mindent túlélni a tagadással, amit taktikából olykor a „talánnal” vegyít. Mert ez a jó félszázados és megannyi jobb sorsra érdemes békeközvetítőt elfogyasztó közel-keleti konfliktus valójában Izrael létének tagadásával kezdődött, s tart akként ma is, hogy az arabok rendre egy előző állapotot hajlandók elismerni. Az 1967-es (a mai megszálláshoz vezető) hatnapos háborúig Izrael nem is létezett az arab térképeken (és a bagdadi sajtóban nevét sem lehetett leírni, csupán „zsidó entitásként”). S persze senki sem követelt államot a palesztinoknak az akkor Jordánia fennhatósága alatt álló nyugati partvidéken és az Egyiptom által ellenőrzött Gázai övezetben. Csak mostanra, a minapi szaúdi béketervben jutott el az arab világ túlnyomó része ennek a korábbi ténynek a tudomásul vételéhez, s szabja a történelmi kiegyezés feltételéül a visszatérést az 1967-es határokhoz, amelyeket addig el nem ismert, csakis fegyverszüneti vonalnak tekintett az 1948 tavasza óta tartó hadiállapotban. Ez a makacsul mindig status quo ante magatartás természetesen gyanakvóvá teszi az izraelieket, s kivált az ottani sündisznókat. A kétségtelenül páratlan engedményeket kínáló Barak megalázása és Saronnak - Arafat általi - hatalomba juttatása tagadhatatlanul táplálja a gyanút, hogy - amint pár hete Kissinger állította borúsan a Newsweekben - a palesztinok mérsékeltei és kérlelhetetlenjei közt a különbség nem a zsidó állam távlati elfogadásában van, hanem a felszámolásához vezető út megválasztásában: az előbbiek előbb megkötnék a békét. Talán éppen emiatt vált annyira jellemzővé az amerikai-izraeli-palesztin kötélhúzás az Arafat ramallahi főhadiszállásának pincéjében őrzött merénylőkért: az izraeli idegenforgalmi miniszter gyilkosait ugyan lefogták, de át nem akarják adni az őket követelő (a megkaparintásukra indítandó ostromtól Washington által eltanácsolt) Saronkormánynak. S hát Izrael külföldi képviseletei eljutatták a világsajtónak azokat az elmúlt hetekben a palesztin irodákból megszerzett iratokat, amelyekből kiderül: Arafat nem igazi Pilátus, hiszen például az Al-Aksza mártírjai nevű, öngyilkos merénylőket harcba vető csoport annak rendje és módja szerint elszámolt neki a költségekről. Ennek láttán nem csoda, ha mindkét oldalon defenzívába szorulnak a rókák. Jeruzsálemben Peresz, Washingtonban Powell, az arab fővárosokban a két Abdullah, a jordániai király és a szaúdi trónörökös. Az előbbi a héten azzal hívta fel Busht, hogy csináljon már valamit, mert a Nyugat-barát arab rezsimek stabilitása a tét, míg ........................................ az utóbbi kritikus tárgyalásra készül ezen a héten az amerikai elnök texasi birtokán. Hiszen a sündisznó Bush a térségből visszatérő külügyminisztere jelenlétében egyértelmű igennel felelt a tudósítói kérdésre, vajon a béke emberének tekinti-e Saront. Magyarán, rövid (az „azonnali” csapatkivonást sürgető) kitérő után az elnök ismét letette a garast az izraeli kormányfő mellett, annál is inkább,mert a Fehér Ház kiszivárogtatta, hogy Saron ezen a hétvégén valóban kivonja a csapatokat. S ami a lényeg: annak a „tisztogatási” küldetésnek a végeztével, amit amerikai lapjelentések szerint a Bush-kormányzat többi sündisznója titokban helyeselt. Mert ez sokfrontos háború. Egyszerre zajlik a Közel-Keleten és a külvilágban, ott a diplomáciai támogatásért és a közvéleményért. Sokan keresik lázasan a bölcsek kövét, amelyet talán szintén ott őriznek Arafat pincéjében. Akit netán elkábítanak, mint az arab politikusokat oly sokszor, a külföldi körökből - többnyire az „olajfegyvertől” és ma már országuk növekvő iszlám közösségétől való félelem okán - kicsikart szép szavak. Miközben Saron amerikai hátországában hovatovább nemcsak a csatát vesztik el, hanem a háborút is: egy demokrata és egy republikánus szenátor közös törvényjavaslata megtagadná Arafattól és más palesztin vezetőktől az amerikai vízumot, lefokozná washingtoni képviseletük státusát. A beterjesztők taktikusan kivárnak, egyelőre nem kérik a száztagú testület szavazását, amelynek kimenetele aligha lehet kétséges. A képviselőház republikánus többségének vezetői viszont már e héten szavaztathatnak egy olyan (az elnökre amúgy nem kötelező) határozatról, amely elítéli Arafatot és egyértelműen támogatja Izraelt. Hiszen a palesztinok eleddig leghatásosabb fegyverének, az öngyilkos merénylőnek a felettébb tudatos bevetése is árulkodó: e héten mintha szünetet tartottak volna, mert a világ képernyőin is folyó háborúban oktalanság lenne elterelni a soros figyelmet a dzseníni táborban kezdődő ENSZ-vizsgálatról (de alighanem az izraeli rajtaütések is szétzilálták a háttértámogatást, hiszen csak naivak hihetik, hogy az önrobbantók spontánul és főként egy szál magukban cselekszenek). Ráadásul az amerikai lapokban mind többször jelzik, hogy rohamosan csökkent az „olajfegyver” hatása is. Szaúd-Arábiának mind komolyabb vetélytársa lett az Amerikával együttműködő orosz olaj, amely két évtized után ismét megelőzte a világpiacon a királyságot (és a Káspi-környéken máris „második Kuvait” formálódik). Abdullah herceg tehát korántsem nyerő helyzetben látogat a Bush-birtokra. Egyébként is, szeptember 11. után túl friss a szaúdi öngyilkos pilóták emléke, amit a palesztin merényletek is felelevenítenek. Nehéz dolga lesz hát e rókának, ha rá akarja venni a texasi sündisznót, hogy gyakoroljon nyomást az izraelire, mivel a házigazda maximum annyit kínálhat, hogy ő nem engedi a palesztin álróka kiűzetését a tőle még ezt kérő Saronnak. Abdullah egyetlen ütőkártyája csakis az lehet, hogy komolyan veszi a saját béketervét, de azt is csupán egy új történelmi alkudozás nyitótételeként. IV. s1-i rész „ Sündisznók háborúja „ Mindkét oldalon defenzívába szorulnak a rókák. Jeruzsálemben Peresz, Washingtonban Powell, az arab fővárosokban a két Abdullah, a Jordániai király és a szaúdi trónörökös. ” Nem ér ennyit Nekem már jó - mondta elégedetten az asszony. Ritkán jelent ki ilyet, meg kell becsülni. Feleségem, a derék könyvtáros megnyugvással hallgatta, hogy valamennyi párt megígérte: megduplázza a fizetését. Nagy meglepetés már nem érheti. De volt, aki nem járt ilyen jól az ígéretek földjén. A kampányfinis hevessége és mocskossága minden várakozást felülmúlt. Gyűlt a harag, az indulat, szerelmek, barátságok mentek rá a kampányra. Nem ér ennyit. Ilyen szenvedélyes, gyűlölködő korteskedés után nem lesz könnyű menet az elitek kiegyezése sem. Pedig most nincs fontosabb, mint hogy megszűnjék az ország kettéosztottsága. Bármilyen színezetű legyen is az új kormány, békülékeny, nyugodt hangot kell megüssön, hiszen az EU-csatlakozás mellett erre ösztönzi az is, hogy az emberek tűrőképességük határához érkeztek. Bármelyik fél alakít is kormányt, elemi érdeke lesz az országot újraegyesíteni. Megegyezések sorozatára van szükség, és főként a hatalmon lévőknek kell gesztust gyakorolni az alulmaradtakkal szemben. A vesztes meg Horatiusszal vigasztalódhat: olykor jól lát a nép, de hibázik is épp elégszer. Hétfő reggelre megszűnik a bizonytalanság, csökken a nyomás. Észreveszem, hogy a fiam megint elkésik az iskolából, a lányom megint nem reggelizett... Az utóbbi hetekben azon ritka alkalmakkor jutott csak figyelem a normális, civil életre, mikor az élethalálharcot vívók épp levegőt vettek. Hogy úszhatta volna meg egyébként Gellei, a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, hogy idehaza egy sima ötöst kaptunk a fehéroroszoktól? A közönség egy része kampányrigmusokat gajdolt, többen az ellenfélnek ollóztak... Ideje már, hogy holnap helyre álljon a világ rendje. Le Gellei vel! Gálvölgyi János Kedves naplóm! Latabár Kálmán az Operaházban vendégszerepelt a Denevér című Strauss-operettben, Forsch, a részeges fogházőr szerepében. Fantasztikus volt mint mindig, mindenben. Borostás arccal, hatalmas bajusszal és a latabári csetlésbotlással, valami mélyről jövő emberi és színészi tisztasággal. Soha nem felejtem el. Az egyik jelenetben bekacsázott a színpad elejére, és azt mondta: - Pszt kérek! Csendet, hatalmas csendet! - És amikor a nézőtéren elült a nevetés, hozzátette: - Elaludt a lámpám. Hát, kedves naplóm, most is pszt van. Csend. Méghozzá kampánycsend. Ez azt jelenti, hogy ma este hétig nem lehet pártokról, poli - tikusokról és általában politikáról beszélni. Ez ma csak estig érvényes. Sajnos. Ugyanis, kedves naplóm, nálunk négyévenként kétfordulós választások vannak. Úgy, hogy a kampánycsend négyévenként csak két napra vonatkozik! Pedig milyen jó lenne, ha fordítva lenne! Négyévenként kétszer két nap politika, és a többi néma csend. Illetve: család, barátok, gyerekek, unokák, fák, madarak, kirándulások, haveri sörözések, színház, mozi, nagy röhögések - vagyis az élet. Milyen jó lenne, ha ebben a politikai zajban, mocskolódásban, üvöltözésben és suttogásban egyszerre csak előjönne Latabár Kálmán, és azt mondaná: - Most négy évig pszt kérek! Csendet. Hatalmas nagy csendet. Elaludt a kampány, és visszatért az ÉLET. VÉLEMÉNY 2002. április 21.