Vasárnapi Hírek, 2002. január-július (18. évfolyam, 1-26. szám)

2002-04-21 / 16. szám

I Fél évszázada osztotta két csoportba a törté­nelem nagyjait a nem­rég elhunyt brit filozó­fus, Isaiah Berlin. Az ötletet, vagyis az állat­hasonlatot egy ókori görög poétától kapta, s mindjárt esszéje - máig gyakran emlegetett - címéül választotta: „A sündisznó és a róka”. Két gondolkodási típust jelölt meg vele. A róka sok mindent tud, a sündisznó viszont csupán „egy nagy dolgot”, amit fejébe vesz, s makacsul azt akarja megvalósítani. Az egyik, ha államférfi, akkor manőverezik, manipulál, alkukat köt, a másik viszont ko­nokul tör ama egyetlen célja felé. Maga Ber­lin (eredetileg Tolsztoj történelemszemléle­téről írva esszéjét) az írókat kategorizálta ekként: Goethe és Puskin róka, Dosztojevsz­kij és Tolsztoj sündisznó, bár végül éppen az utóbbinál jutott arra a következtetésre, hogy valójában inkább olyan róka, aki na­gyon szeretne sündisznó lenni... Apjával ellentétben, ez a Bush elnök két­ségtelenül jellegzetes sündisznó, s felettébb hasonlít a papa egykori főnökére, Reaganre (kivált a „gonosz tengelyének” tudatosan az előd elnök szótárából választott hasonlatá­val). Amint a Washington Post publicistája megállapítja, Saron is vitathatatlanul sün­disznó, hiszen egyetlen célja az ellenség megtörése. David Ignatius azonban meg­­hökkenve látja, hogy a mindig tipikus róká­nak, sőt mániákus manipulátornak képzelt Arafatról is kiderült: valójában ő is sündisz­nó, aki ezek szerint eddig jól álcázta magát hírhedt kétértelműségeivel, az arabul és an­golul elmondott szavainak idegőrlő külön­bözőségével, s persze elsősorban a Camp Davidben neki felajánlott történelmi alku elvetésével, netán egy annál is jobb - min­denki szerint reménytelen és oktalan­­ ker­­getésével. A palesztin elnököt a közíró sze­rint egyetlen cél vezérli: hogyan tud min­dent túlélni a tagadással, amit taktikából olykor a „talánnal” vegyít. Mert ez a jó félszázados és megannyi jobb sorsra érdemes békeközvetítőt elfogyasztó közel-keleti konfliktus valójában Izrael lé­tének tagadásával kezdődött, s tart akként ma is, hogy az arabok rendre egy előző álla­potot hajlandók elismerni. Az 1967-es (a mai megszálláshoz vezető) hatnapos hábo­rúig Izrael nem is létezett az arab térképe­ken (és a bagdadi sajtóban nevét sem lehe­tett leírni, csupán „zsidó entitásként”). S persze senki sem követelt államot a palesz­tinoknak az akkor Jordánia fennhatósága alatt álló nyugati partvidéken és az Egyip­tom által ellenőrzött Gázai övezetben. Csak mostanra, a minapi szaúdi béke­tervben jutott el az arab világ túlnyomó része ennek a ko­rábbi ténynek a tu­domásul vételéhez, s szabja a történelmi kiegyezés feltételéül a visszatérést az 1967-es határokhoz, amelyeket addig el nem ismert, csakis fegy­verszüneti vonalnak tekintett az 1948 tava­sza óta tartó hadiállapotban. Ez a makacsul mindig status quo ante magatartás természetesen gyanakvóvá teszi az izraelieket, s kivált az ottani sündisznó­kat. A kétségtelenül páratlan engedménye­ket kínáló Barak megalázása és Saronnak - Arafat általi - hatalomba juttatása tagad­hatatlanul táplálja a gyanút, hogy - amint pár hete Kissinger állította borúsan a Newsweekben - a palesztinok mérsékeltei és kérlelhetetlenjei közt a különbség nem a zsidó állam távlati elfogadásában van, ha­nem a felszámolásához vezető út megválasz­tásában: az előbbiek előbb megkötnék a bé­két. Talán éppen emiatt vált annyira jellem­zővé az amerikai-izraeli-palesztin kötélhú­zás az Arafat ramallahi főhadiszállásának pincéjében őrzött merénylőkért: az izraeli idegenforgalmi miniszter gyilkosait ugyan lefogták, de át nem akarják adni az őket kö­vetelő (a megkaparintásukra indítandó ost­romtól Washington által eltanácsolt) Saron­­kormánynak. S hát Izrael külföldi képvise­letei eljutatták a világsajtónak azokat az el­múlt hetekben a palesztin irodákból meg­szerzett iratokat, amelyekből kiderül: Arafat nem igazi Pilátus, hiszen például az Al-Aksza mártírjai nevű, öngyilkos merény­lőket harcba vető csoport annak rendje és módja szerint elszámolt neki a költségekről. Ennek láttán nem csoda, ha mindkét ol­dalon defenzívába szorulnak a rókák. Jeru­zsálemben Peresz, Washingtonban Powell, az arab fővárosok­ban a két Abdullah, a jordániai király és a szaúdi trónörö­kös. Az előbbi a hé­ten azzal hívta fel Busht, hogy csinál­jon már valamit, mert a Nyugat-ba­rát arab rezsimek stabilitása a tét, míg ........................................ az utóbbi kritikus tárgyalásra készül ezen a héten az amerikai elnök texasi birto­kán. Hiszen a sündisznó Bush a térségből visszatérő külügyminisztere jelenlétében egyértelmű igennel felelt a tudósítói kérdés­re, vajon a béke emberének tekinti-e Saront. Magyarán, rövid (az „azonnali” csapatkivo­nást sürgető) kitérő után az elnök ismét le­tette a garast az izraeli kormányfő mellett, annál is inkább,mert a Fehér Ház kiszivá­rogtatta, hogy Saron ezen a hétvégén való­ban kivonja a csapatokat. S ami a lényeg: annak a „tisztogatási” küldetésnek a végez­tével, amit amerikai lapjelentések szerint a Bush-kormányzat többi sündisznója titok­ban helyeselt. Mert ez sokfrontos háború. Egyszerre zaj­lik a Közel-Keleten és a külvilágban, ott a diplomáciai támogatásért és a közvéle­ményért. Sokan keresik lázasan a bölcsek kövét, amelyet talán szintén ott őriznek Arafat pincéjében. Akit netán elkábítanak, mint az arab politikusokat oly sokszor, a külföldi körökből - többnyire az „olajfegy­vertől” és ma már országuk növekvő iszlám közösségétől való félelem okán - kicsikart szép szavak. Miközben Saron amerikai hát­országában hovatovább nemcsak a csatát vesztik el, hanem a háborút is: egy demok­rata és egy republikánus szenátor közös tör­vényjavaslata megtagadná Arafattól és más palesztin vezetőktől az amerikai vízumot, lefokozná washingtoni képviseletük státu­sát. A beterjesztők taktikusan kivárnak, egyelőre nem kérik a száztagú testület sza­vazását, amelynek kimenetele aligha lehet kétséges. A képviselőház republikánus többségének vezetői viszont már e héten szavaztathatnak egy olyan (az elnökre amúgy nem kötelező) határozatról, amely elítéli Arafatot és egyértelműen támogatja Izraelt. Hiszen a palesztinok eleddig leghatáso­sabb fegyverének, az öngyilkos merénylő­nek a felettébb tudatos bevetése is árulkodó: e héten mintha szünetet tartottak volna, mert a világ képernyőin is folyó háborúban oktalanság lenne elterelni a soros figyelmet a dzseníni táborban kezdődő ENSZ-vizsgá­­latról (de alighanem az izraeli rajtaütések is szétzilálták a háttértámogatást, hiszen csak naivak hihetik, hogy az önrobbantók spontánul és főként egy szál magukban cse­lekszenek). Ráadásul az amerikai lapokban mind többször jelzik, hogy rohamosan csök­kent az „olajfegyver” hatása is. Szaúd-Ará­­biának mind komolyabb vetélytársa lett az Amerikával együttműködő orosz olaj, amely két évtized után ismét megelőzte a világpia­con a királyságot (és a Káspi-környéken máris „második Kuvait” formálódik). Abdullah herceg tehát korántsem nyerő helyzetben látogat a Bush-birtokra. Egyéb­ként is, szeptember 11. után túl friss a szaú­di öngyilkos pilóták emléke, amit a palesz­tin merényletek is felelevenítenek. Nehéz dolga lesz hát e rókának, ha rá akarja venni a texasi sündisznót, hogy gyakoroljon nyo­mást az izraelire, mivel a házigazda maxi­mum annyit kínálhat, hogy ő nem engedi a palesztin álróka kiűzetését a tőle még ezt kérő Saronnak. Abdullah egyetlen ütő­kártyája csakis az lehet, hogy komolyan ve­szi a saját béketervét, de azt is csupán egy új történelmi alkudozás nyitótételeként. IV. s1-i r­­ész „ Sündisznók háborúja „ Mindkét oldalon defenzívába szorulnak a rókák. Jeruzsálemben Peresz, Washingtonban Powell, az arab fővárosokban a két Abdullah, a Jordániai király és a szaúdi trónörökös. ” Nem ér ennyit Nekem már jó - mondta elége­detten az asszony. Ritkán jelent ki ilyet, meg kell becsülni. Fele­ségem, a derék könyvtáros meg­nyugvással hallgatta, hogy valamennyi párt megígér­te: megduplázza a fizetését. Nagy meglepetés már nem érheti. De volt, aki nem járt ilyen jól az ígéretek föld­jén. A kampányfinis hevessége és mocskossága min­den várakozást felülmúlt. Gyűlt a harag, az indulat, szerelmek, barátságok mentek rá a kampányra. Nem ér ennyit. Ilyen szenvedélyes, gyűlölködő korteskedés után nem lesz könnyű menet az elitek kiegyezése sem. Pe­dig most nincs fontosabb, mint hogy megszűnjék az ország kettéosztottsága. Bármilyen színezetű legyen is az új kormány, békülékeny, nyugodt hangot kell meg­üssön, hiszen az EU-csatlakozás mellett erre ösztönzi az is, hogy az emberek tűrőképességük határához ér­keztek. Bármelyik fél alakít is kormányt, elemi érdeke lesz az országot újraegyesíteni. Megegyezések soroza­tára van szükség, és főként a hatalmon lévőknek kell gesztust gyakorolni az alulmaradtakkal szemben. A vesztes meg Horatiusszal vigasztalódhat: olykor jól lát a nép, de hibázik is épp elégszer. Hétfő reggelre megszűnik a bizonytalanság, csök­ken a nyomás. Észreveszem, hogy a fiam megint elké­sik az iskolából, a lányom megint nem reggelizett... Az utóbbi hetekben azon ritka alkalmakkor jutott csak figyelem a normális, civil életre, mikor az élethalál­harcot vívók épp levegőt vettek. Hogy úszhatta volna meg egyébként Gellei, a labdarúgó-válogatott szövet­ségi kapitánya, hogy idehaza egy sima ötöst kaptunk a fehéroroszoktól? A közönség egy része kampányrig­musokat gajdolt, többen az ellenfélnek ollóztak... Ideje már, hogy holnap helyre álljon a világ rendje. Le Gellei vel! Gálvölgyi János Kedves naplóm! Latabár Kálmán az Operaházban vendégszerepelt a De­nevér című Strauss-operettben, Forsch, a részeges fogházőr szerepé­ben. Fantasztikus volt mint mindig, mindenben. Borostás arccal, hatal­mas bajusszal és a latabári csetlés­­botlással, valami mélyről jövő emberi és színészi tiszta­sággal. Soha nem felejtem el. Az egyik jelenetben bekacsázott a színpad elejére, és azt mondta: - Pszt kérek! Csendet, hatalmas csendet! - És amikor a nézőtéren elült a nevetés, hozzátette: - Elaludt a lámpám. Hát, kedves naplóm, most is pszt van. Csend. Méghoz­zá kampánycsend. Ez azt jelenti, hogy ma este hétig nem lehet pártokról, poli­ - tikusokról és általában politikáról be­szélni. Ez ma csak estig érvényes. Sajnos. Ugyanis, ked­ves naplóm, nálunk négyévenként kétfordulós választá­sok vannak. Úgy, hogy a kampánycsend négyévenként csak két napra vonatkozik! Pedig milyen jó lenne, ha fordítva lenne! Négyévenként kétszer két nap politika, és a többi né­ma csend. Illetve: család, barátok, gyerekek, unokák, fák, madarak, kirándulások, haveri sörözések, színház, mozi, nagy röhögések - vagyis az élet. Milyen jó lenne, ha ebben a politikai zajban, mocskolódásban, üvöltö­zésben és suttogásban egyszerre csak előjönne Latabár Kálmán, és azt mondaná: - Most négy évig pszt kérek! Csendet. Hatalmas nagy csendet. Elaludt a kampány, és visszatért az ÉLET. VÉLEMÉNY 2002. április 21.

Next