Vasárnapi Hírek, 2004. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
2004-02-08 / 6. szám
2004. FEBRUÁR 8._________ KULTÚRA gn UA ■ Presser Gábor házi koncertje a Vígszínházban Kotta nélkül játssza élete nagy részét A patinás budai fürdő ivócsarnokában ücsörgők. Elnevezése dacára e borongós téli délutánon nem iszik egy lélek sem a csarnokban. Akik betérnek, megváltják a jegyet, és máris nyomulnak felüdülésért az uszoda felé. „Termel a thermál”. Presser Pici is onnan jön, a kert felől, pirospozsgásan, felhevülten, derűsen. „Mi járatban vagy itt?” - kérdem ártatlan csodálkozással. „Ez az én legjobb napi járatom” - huppan le velem szembe a padra. - „Attól függően, hogy mikor érek rá, mindennap bejövök...” • Úszol, aztán rohansz a gőzbe? Majd beülsz valamelyik budai kisvendéglőbe, és derekasan belakmározol. Jellemző a járatlanok kérdése... Éppen fordítva! Először gőzölünk, és aztán megyünk a hideg vízbe. S a kisvendéglő...? Nem. Általában csak kényszerből megyek vendéglőbe, mert életem jó részét éttermekben töltöttem, amikor utazó zenész voltam. Természetesen a különleges kínálatot nyújtó helyek nem hagynak hidegen, főleg, ahol olyan konyha van, amelyet odahaza nem tudok előállítani. Egyébként imádok enni, ami látszik is. Csak nagyon válogatós vagyok. • Rájöttél a férfikor delelőjén, hogy bizalmi kérdés, mit tesznek eléd az asztalra? ...Mielőtt Pici válaszolna, egy fiatalember lép az asztalunkhoz és letesz két korsó vizet. „Köszönjük, Zoli”, így Presser, majd belekortyol a meleg gyógyvízbe. „Igyál te is”, mondja. „Inkább maradok a hideg sörnél”, jelentem ki. „Ezért a vízért a világ bizonyos pontjain aranyat adnának” - közli némi feddő hangsúllyal, majd folytatja a témát. - Ahogy mennek az évek, az ember nagyon sokat romlik, más szempontból viszont nagyon szépen javul. Ez a javulás a gasztronómiai vagy a kulináris ízlés szinte végtelenségig menő kifinomulása, ami nem azonos a finnyáskodással. Gyerekkorom óta foglalkozom a főzéssel. Azt hiszem, elég korán különbséget tudtam tenni az ízekben a jó, közepes, unalmas, gyenge vagy akár a rossz között. Anyukámtól - aki az egészen különlegesen jó főzőasszonyok közé tartozott - eltanultam néhány mesterségben fortélyt, amit bevetek, ha vendégül látom a barátaimat. • Február 15-én premiered lesz a Vígszínházban. Ott mit főztél ki? - Egyzongorás estet. Egyrészt Marton László direktor ösztökélésére, másfelől más barátaim ösztönzésére. Ám jellemző (és hűtlen) módon először Jordán Tamásnak mondtam igent tavaly, aki már három éve fölkért, hogy a Pécsi Országos Színházi Találkozón adjam elő az estet. És ugyan sokkal nagyobb terembe vittek, mint amilyenről szó volt, azt hiszem, helytálltam. De akkor már éreztem, hogy ezeket a dalokat, amelyek a (zenés) színházi életem harminc éve alatt születtek, odaviszem, ahová meg is álmodtam, a Vígszínház Házi Színpadára. Azon a helyszínen fogom újra eljátszani a Popfesztivál meg a többi zenés mű dalait, ahol először megmutattam azokat a társulatnak. • Ketten lesztek, te meg a zongora. Nem fognak hiányozni a társak? - De... Nagyon... Ez nyilván fölgerjeszti majd bennem újra a vágyat, hogy megint tizenvalahány tagú együttessel utazgassak az országban. • Mi az est címe? S szünet nélkül zenélsz? - Dalok a színházból. Totális közhely. Nem akartam nagyon csalafinta címet adni. Egy darabig kísérleteztem. Volt olyan ötlet is - nem az enyém -, hogy legyen „Meztelen dalok” a címe. Ami igaz. De nagyon hangzatosnak találtam. Fönnakadt még a rostán az Esti próba is, ám végül ez maradt. A legegyszerűbb a legjobb mindig. S igen, egyfolytában „szól a nóta”, cirka másfél órát. Este 8-kor kezdünk. Nyugiban. Nem akarom, hogy az embereknek szaladva kelljen miattam jönni. • Beszélsz is a nézőkhöz. Vársz válaszokat is? - Mesélek, de nem ragaszkodom a feleletekhez... Bár lehet, hogy fogok kérdezni... Minden este más. Nem tudom előre. Van az estnek egy váza. Megírt forgatókönyv ugyan nincs, de csomó dolog van a zongorán, a dalszövegeken kívül. Jegyzetek, füzetek, könyvek, egyebek, amelyekre szükségem lehet. Ezeket néha leveszem, felolvasok valamit, elmondom, ami eszembe jut róla. Otthonosra képzelem el, senki ne is jöjjön estélyiben vagy öltönyben. Lezseren, ahogyan a házi színpadra szoktak jönni. • Illedelmesen kell viselkedni? Ha valaki (duettet) akar énekelni veled? Mi a repertoár? Nyugodtan kapcsolódjon be bárki. Ez egy teljesen házias házi koncert. Aki dudorászni vagy énekelni akar - és nekem is tetszik az énekelhez. Vagy tapsolhat, fütyülhet, rázhatja a haját. Az viszont feltétel, hogy ismerje a repertoárt, javarészt az elmúlt három évtized színházi dalait a Jó estét nyár, jó estét szerelem!, A padlás, a Képzelt riport, a Szent István körút 14., a Sanda bohóc és a Harmincéves vagyok című darabokból. • A koncerttel egy időben jelenik meg az est hanganyagát tartalmazó album. Mit kell tudni róla? - Tizenhét dalt tartalmaz, ami szokatlanul sok. Valamint egy elképesztően furcsa borítót terveztem hozzá. Ez a lemez bolti forgalomba nem kerül, csak itt, csak ezen az előadáson lesz kapható. Kiss P. A szerzői est hangfelvétele csak az előadáson kapható .. . \ \TX . /----■ * g fpr, re Sfrii 11 . Csodára most Balkay Géza sem volt képes Ez a Pericles még véletlenül sem azonos a hajdani görög hadvezérrel, az athéni „aranykor” vezető személyiségével. Shakespeare Periclese, talán még Shakespeare személyére, jelenlétére sem emlékeztet. Már ami a dráma (romantikus szomorújáték?) szerzőségét illeti. Ha hinni lehet az angol kutatók egyikének-másikának, akkor a Pericles című, könnyben sűrűn megfürdetett játékot írhatta volna akárki, csak Shakespeare nem. Jobb esetben is legfeljebb bedolgozott, afféle alkalmi dramaturgként a névtelen bárki darabjába. Talán az sem véletlen, hogy az első, az 1623-as Shakespeare-összesben - melyet éppen a kortársak állítottak össze nem is szerepelt a színmű. Na, nem én leszek az, aki itt és most - az R.S.9. Stúdiószínház premberjével kapcsolatban - eldöntöm a filológusok évszázadról évszázadra, kötetről, kötetre terjedő vitáját. Nem is tudnám. Csak halkan elfogadom a kortárs drámaíró Ben Johson véleményét, aki 1629-ben, húsz évvel a Pericles londoni ősbemutatója után még mindig a darab ásatagságán háborog. Van benne valami. A darab azóta sem javult. Cselekménye zavaros, széteső, nehezen követhető. Ha nem szólna időnként közbe Lábán Katalin - úgy is, mint John Gower angol költő-kommentátor -, ha kellemes hangon nem figyelmeztetne az idő múlására, a tér változására, no meg a működő fantázia fontosságára, akkor én is elveszíteném Pericles és a „vak, kegyetlen sors” fonalát. Mert szegény, jó Pericles ide-oda hányódik a „kegyetlen sors” és a vad tenger álján. Előbb a gonosz, a vérfertőzés bűnébe fetrengő Antiochus elől menekül. Végre meglelné a boldogságot a kegyes és jó Thaisa oldalán, amikor tengeri viharba kerül. Felesége belehal a szülésbe, lánykáját legyilkolják. Nem marad más számára, csak a bánat, a könny és a sóhaj. De az istenek, és a jó emberek nem hagyják magára a magányos szenvedőt. A darab végén a gyilkosok egytől-egyig megbűnhődnek. A jók pedig megkapják a jóság koronáját. Pericles felesége feltámad, és a lánykája is megmenekül a gyilkos késtől, de még a tisztességét is megőrzi a „kipi-kupi kuplerájban.” Jöhet a boldog befejezés... Őszintén mondom: tisztelem, elismerem Balkay Géza színész-rendező bátorságát, elszántságát, ahogyan megpróbálja „életre rázni” Shakespeare eléggé avatag drámáját. Kihúzza a felesleges jeleneteket. Megkurtítja az időnként nagyon bőbeszédű szöveget. Ahol kicsi kis lehetőséget lát arra, hogy a „holt szó” kimozdítható a maga állottságából, ott azonnal beindítja a fantáziáját, és élettel, érzelemmel, gondolattal telítődik a romantikus beszély is. De csodára Balkay Géza sem képes. Vágyait, elképzeléseit behatárolja a stúdiószínház kicsi játéktere, szegényes körülménye. És a pénztelenség. A díszletet itt a tenger zöldjére emlékeztető zöld vászon helyettesíti, beborítva a falakat, az enyhe emelkedőket, és a kockaszerűségeket. Enyhén érzelmes, bánatos hegedűszóló köti össze a szakadozott jeleneteket. (Gallai Péter zenéje olykor kifejezőbb, tartalmasabb, mint a szöveg.) A színészek keményen, fegyelmezetten, odaadóan követik a rendezői vágyakat, előírásokat. Nincs könnyű dolguk. Nyolcan huszonegyfelé játszanak. Mármint a nyolc színész - ha jól számoltam - huszonegy szerepben lép a színpadra. Királyban, gonoszban, Major Róbert a legerősebb mai fekete ruhában, fekete indulatokkal. A jó embert, majd minden változatban a szőke Nagy Ferenc képviseli, természetesen talpig fehérben. (Jelmez: László Piroska.) A három, tehetséges lány - Lacza Edit, Kovács Éva Rebecca, Gergely Erika - húzza, a rövidebbet. Szóval a nehezebbet. Mint a nők általában. A halászoktól kezdve a kurtizánokig, mindent eljátszanak, a sűrű átöltözés lázas, eleven sietségével, szorgalmasságával. A szerelmes asszonyok, lányok szerepében Szik Júlia jeleskedik. Haja dús, gyönyörű. Arca kedvesen bájos. De talán még érnie kellene a változó szerelmekhez, a szerelemhez. Mint ahogy a címszerepet játszó, a tehetséges, fiatal Túri Bálintnak is meg kell szereznie a tiszta szövegmondáshoz társuló szakmai biztonságot. Előadás közben egyfolytában arra gondoltam, mi lett volna, ha Balkay, a rendező, a színész Balkayra osztja a főszerepet? Akkor a lefojtott indulatoktól talán szétrobban a stúdiószínház kissé dohos, reménytelenül szegényes pincéje is. Mert Balkay, a színész, már tudja: „tombolhatok és üvölthetek, mint a tenger, mély sírja...” Akkor sincs menekvés. Mindig „egy a vég.” Gantner Ilona l/v