Vasárnapi Hírek, 2004. július-december (20. évfolyam, 27-51. szám)

2004-10-31 / 44. szám

2004. OKTÓBER 31 . Kultúra KULTÚRA Földön apám fia volnék... A Magyar Állami Népi Együttes Földön apám fia volnék.« című műso­rában az autentikus formákat (táncokat, zenéket) megtartja, de nem pusztán reprodukálja, hanem új funkcióba (színpadra) helyezi, ezáltal új jelentéssel tölti meg, mondanivalójával aktualizálja a nyelvel Eb­ben az absztrakt, újrateremtett valóságban, a színház időt és teret kiterjesztő kontextusában, a tánc elvont és újraértelmezett nyelvén szól: földi valóságunkra és apáink örökségére irányítja figyelmünket, üzeneteket, mintákat közvetít. A Földön apám fia volnék... című műsor felmutatja és megerősíti hitünket a sokszínűségben, az értékek folya­matosságában, az individuum szabadságában. Többet a helyszínen: a Millenáris Teátrumban, november 4-én és 5-én, este nyolctól. TI / -ÍMNii Lesz egyszer egy csapat Volt egyszer egy csapat címmel 2005. május 27- én mutatja be a Madách Színház, Andrew Lloyd Webber Ben Elton és Bródy János musicaljét A szenzációs új mű bemutatásának előkészületei már javában zajlanak. Szirtes Tamás, a darab ren­dezője, egyéves előkészítő munka után Kocsák Tibor zenei vezetővel a napokban látott hozzá közel kétszáz tehetséges fiatal meghallgatásához, akik az ország min­den részéről érkeztek a Madách Színházba azzal a reménnyel, hogy bekerülhetnek a „csapatba". Igen sok kezdő és sok ismert színész jelentkezett, mindannyian sze­retnének bekerülni a Madách Színház újabb szuperprodukciójába. Az első meg­hallgatást a mindent eldöntő második kör követi, és ezután választja ki Szirtes Ta­más Andrew Uoyd Webberrel közösen azokat a színészeket, akiket a Volt egyszer egy csapat című produkció szerepeinek eljátszásához végüj felkémek. c Lajcsi nem fokozható Szuperbuli, október 24. Ha ennyire népszerű mutatvány égőpiros há­­lópólóban, gumigyümölcsökkel megrakott plasztikpálmák alatt álspanyol dalokra play­­backelni, mint amilyen lelkesen tapsikol a Szuperbuli stúdióközönsége, akkor a Fiesta együttesnek már legalább világhíresnek kel­lene lennie. Vagy csupa duracellnyuszit ültet­tek az asztalokhoz? Ezt a frenetikus sikert már csak egyvalaki képes felülmúlni: a leg­nagyobb magyar buligazda, Galambos „Lag­­zi” Lajcsi. Különleges figura ő. Egyrészt szörnyen gyanús, hogy mindig olyan vidám, és kicsattanóan pirospozsgás az ábrázata - és biztos nem a makrobiotikus diétától. Más­részt mert képzett és nagy gyakorlattal (plusz háromgenerációs genetikai fórral) rendel­kező zenész, aki nyugodtan fújhatna akár az Operaháznak, akár pedig Jan Garbarek mel­lett, mégis inkább a hungarocelből összetá­kolt, guruló hakniszínpadok Elvise lett. Ta­lán azért, mert kifinomult üzleti érzékéhez némi muzikális perverzitás - az Uncili smun­­cili iránti vonzalom - is társult. A Szuperbuli igazi pornografikus jelenség az egyetemes zenei szórakoztatói parban, és Lajcsi az ő Kovája. Egyrészről rendkívül sike­res tömegtermék, melyet egy sémára százezer variációban lehet legyártani. A színvonal tö­kéletesen kiszámítható, és kiválóan kielégíti a befogadói elvárásokat, ennél se többet, se ke­vesebbet nem nyújt. Másrészről a magaskultú­ra avatott élvezőinek hivatalból kötelező - és mellesleg sima ügy - lefújjogni, ahogy a gagyi­­paraván előtt esetlenül ugrál néhány „ko­molytalan” figura, bugyuta szövegű, feledhető - vagy jobb esetben örökzöld dalokra tátog­­va. Ilyet magára valamire adó ember színház­ban nem nézne meg, de legalább is látványo­san kivonulna az előadásróL No de nézzünk szembe a ténnyel, ők csupán 1-2 százalékát te­szik ki a zenehallgató magyar közönség­nek, míg a többiek többségének Balázs Pa­li, Csocsesz, Bódi Guszti, Délhússá Johnny meg a Sramli Kings a szórakozás. Innentől kezdve pedig fintoroghatnak a medvetán­­coltatós szintipopra, legfeljebb nem nézik. Lajcsi antréjában befújta az „Ó torreá­dor”.-!, majd bájos udvariatlansággal kö­szönt spanyolul buenas helyett buenos nochest, előbb a signoresnek, aztán a signo­­rasnak. Hívei őrjöngtek, mint ha legalább is Freddie Mercury énekelte volna el a Tavaszi szélt a Népstadionban, 1986-ban. A „ferge­teges spanyol estről” a kalocsai paprika ju­tott eszembe - az is olyan hungarikum, amely tele van dél-amerikai és egyéb, a cso­magoláson nem feltűntetett adalékokkal. A Fiesta együttes Puerto Ricó-i hangmérnöke, Détár Enikő argentin tangója, Erdőhegyi Brigitta Ezeregy éj című száma, vagy Bangó Margit „Ez a roma csávó”-ja meglehetősen tág értelmezését jelentik a spanyol kultúrá­nak. A spanyol temperamentumhoz és mon­davilághoz még az állt legközelebb, ahogy Lajsz András öt percig, szinte lélegzetvétel nélkül óbégatta, hogy „E viva Espana!”. Majd Lajcsi zsebre tett kézzel felkonferálta a „dal, ami”-t, és a közönség egyszerűen imádta. Hiába, van egy szint, ahonnan már fölösleges erőltetnie magát a művésznek, mert annál feljebb már nincs is. Ahogy a kamera pityókásan himbálózott keresztbe-kasul a teremben, az én mulatós kedvem is kezdett nyiladozni. Ahhoz már némi véralkoholszint-rásegítés is elkélt volna, hogy rájöjjek, miért kell egy mégoly művészien elrendezett zöldségesstand mö­gül nézni a műsort. Ha tovább tartana a muri, talán még a híres asztal alatti felvé­teleket is megmutatnák? Bálint Orsolya --------------------------------------------------------­DÁNIÁRÓL REÁLISAN Kevés dán regényt kínálnak nekünk az utóbbi években magya­rul. Szép vállalkozása a General Pressnek, hogy a meseköltő Andersen és a bölcselő Kierkegaard hazája irodalmának egy mai írójától adott közre testes prózát. A szerző Janp Aamnnd nemrég országunkban járt, s megtudtuk tőle, hogy a 19. században játszó­dó Krajcárkeringőjével otthon igen nép­­szeriLTakaros munkája szabályos családre­gény. S hogy áttételesen az írónő családjáról is van benne szó, az abból derül ki, hogy egyik férfihőse fölveszi az Aamund nevet. A fiatalember talán a könyv egyetlen olyan alakja, akit kései rokona nem illet iró­niával. Kívüle igazából néhány női szereplő menekül meg a senkivel sem elfogult alkotó gunyorosságától. De mert a regény hagyo­mányosan ábrázol valóságot, mindenkit hi­báival, sőt ostobaságaival együtt vezet elénk, s ránk bízza, miért szeressük, sajnáljuk vagy fogadjuk közömbösen. Szerzőnk egyensú­lyozó képességének köszönhető, hogy vi­szonylag kis számú egy-két felbukkanásos személyisége van. A többiek mind hatnak egymásra, tanulnak valamit egymástól. Er­­tékelgetik egymás viselkedését, s ettől saját sorsukat is másként intézik, alakítgatják. A Jensen család fő asszonya virágzó ifjúsá­gában temeti el férjét, majd tíz évvel fiatalabb kovács szerelméhez megy hozzá. Házassága boldog lesz, közben megtörténnek velük a ki­kerülhetetlen dolgok: összezördülés, harag­­szomrád, kibékülés. Leírásuk alapos, való­szerű, a résztvevők szellemi színvonalához igazodó. A bonyodalmak egyik előidézője, hogy a jóképű kovács korai szocialista, s mikor eszméit kifejti, nem csak a bosszús nej, de a je­lenkori olvasó is észleli naivitásukat. A kor­szak másik áramlatát, a feminizmust a szép kovácsné húga részesíti előnyben. Magatartá­sát még szatirikusabb mozzanatok érzékelte­tik, mint a tőkések ellen küzdő kézművesekét. A kispolgári elégedettségben dagonyázó nagy család szellemi igénytelenségétől kü­lönbözik a könyv névváltoztatója. Elszánt önképzővé válása a trilógia kiemelkedő fejlődésrajza. Helyenként Dickens hasonló fejezeteit juttatja eszünkbe. (Másutt sajnos felszínesebb, könnyelmű megfogalmazá­sokkal szembesülünk.) Az itt-ott kalandos cselekményt jellemzi még a bármit nevén nevező, de sosem vájkáló erotika, amelynek révén a szexualitás számos dilemmája terí­tékre kerül. Egyszersmind rendesen besoro­lódik a népszokások, vélekedések, mester­ségbeli tevékenységek, koijellemző foglala­tosságok közé. Elnagyoltságai mellett a so­kat merítő és eleget fogó-megőrző alkotás tisztes írói munka terméke. Ráadásul az ak­kori művelődéstörténet és az anyagi kultú­ra működésében ismerhető meg belőle. A meglehetős olvasmányról bátran elmond­hatom, hogy a kellemes nyíltan össze van benne kötve a hasznossal. Nem csoda, hogy szinte újdonságként ízlelgettem a történet egyszerű eszközökkel formált, patinás kis­­realizmusát. r ^ Iszlai Zoltán \N Jó órában találkozhattam Paudits Bélával. A csapongó, összeérő, szétfutó beszélge­tésünk idején még véletlenül sem jött elő az a „másik” Paudits Béla. A panaszkodó, az önsajnálatba menekülő színész, akinek anyagi ügyeit oly sokszor levadászták, ki­csit megalázó módon, a bulváristák. Most oldottan, józanul elemezte eddigi életét. Si­kereit, kudarcait, robbantásait. (Mert mindig hajlott arra, hogy egy szempillantás alatt felrúgjon mindent maga körül. Szerződését, szerelmeit, sikereit). A kialakult oldott hangulat korántsem az én érdemem. A helyzet hozta magával. Éjjel 11 óra lehetett, amikor végre utolértem. Percekkel korábban szállt ki a kocsiból. Halálosan fáradtnak látszott... Mégis valami furcsa-titkolt, kicsit bőbe­szédű meghatottsággal részletezte, hogy „a stadionnyi békéscsabai közönség elképesz­tő szeretettel fogadta. Nem felejtették el. Szinte kézről kézre adogatták.” A békés­csabai utazást megelőző péntek estén - ti­zenegy év után - újra fellépett a Madách Színház Stúdiójában is, a Műfaja: Paudits című műsorával. Méghozzá akkora siker­rel, hogy a kritikusok is elismerően bólo­gattak: „lehet, hogy Paudits kicsit dinka a hétköznapokban. De ha belép a színpadra, kész csoda. A pasi egyszerűen zseni.”- Tudja - mondja Paudits Béla, kedves zavarral, a dicsérő szavak, jelzők hallatán ­­én sohasem tartoztam a hivatott, nagy mű­vészek közé, akik, ha beléptek a színpadra, rögvest elfelejtették, hogy esetleg fáj a fo­guk. Én a fájdalmaimat is magammal vit­tem a színpadra. Nem tudtam legyűrni őket. A szorongásaimat se. De mindig száz­százalékosan akartam teljesíteni. Ha hi­báztam is, sohasem gonoszságból tettem. Mindig, mindenben ki akartam provokálni a két mesterem, Ádám Ottó és Szirtes Ta­más szeretetét. Mert nekem a szeretet a legfontosabb. És az, hogy higgyenek ben­nem. • Azt hiszem, a Madách Színházban so­ha senki nem vonta kétségbe tehetségét. Mégis a siker csúcsán, a Kabaré, a Macs­kák, a Gettó idején, egyik pillanatról a má­sikra otthagyta a társulatot. Úgy éreztem, egyszerűen fél a színháztól. Egyszer majd nem tud megfelelni a várakozásoknak. Oly­annyira félhetett a jövőtől, hogy még a ne­vét is töröltette a „Ki kicsoda?”-ból...- Lehetett benne valami - memorizál, alig hallhatóan, szinte magában, magának Paudits Béla. - Akkoriban közölték velem az orvosok, hogy gyógyíthatatlan beteg va­gyok. A szétroncsolódott gerincemmel, az örökös fájdalommal, a lábon kihordott két infarktussal élhetek ugyan még egy dara­big, de csak nagyon lassan, kerülve az iz­galmakat. Magyarán: szabályosan leparan­csoltak a színpadról. Szóval, engem nem protekcióból vagy hülyeségből százalékol­­tak le. Nem szeretek visszafele köpködni. De akkoriban a színházam ezerszázaléko­­san leterhelt. Némi túlzással azt is mond­hatnám, hogy harminc estéből ötvenkettőt töltöttem a színpadon. Olykor két előadás között haza sem mehettem. Hiába könyö­rögtem az akkori igazgatómnak, Herényi­nek, hogy kettőzze le egyik-másik felada­tomat. De nem figyelt rám. Közben Schwajda is meghívott Szolnokra, két sze­repre. El kezdtem tanulni az anyagot. És azt vettem észre, hogy elment az agyam. A végén már nem tudtam megkülönböztetni a szerepeket. Azon kaptam magam, hogy a Józsefben a Macskák dalait akarnám éne­kelni, és viszont. Már féltem, rettegtem a színpadon. • És most jól van?- Cserháti Zsuzsát idézve: a boldogság és én most jöttünk össze igazán. Remélem. A betegségem adott. Ezen nem sokat változ­tathatok. Mesterem, Ádám Ottó azzal enge­dett el egykor a főiskoláról, hogy ezt a pá­lyát komolyan kell venni, de azért nem sza­bad túlságosan, életre-halálra komolyan venni. Akkor még nem nagyon értettem, hogy miről is van szó. Ma már tudom: nem kell minden alkalommal belehalni a szerep­be. Tudomásul kell vennünk, hogy minden­nek, az érzelemnek, az erőnek, teljesítmény­nek is meg van a maga határa. Nem szabad túlfeszíteni a húrt. Semmiben sem. • Tudom, az elmúlt tizenegy év alatt sok­felé járt. Sok minden kipróbált. Közben so­hasem hiányzott a színház?- De. Hívtak több helyre. Vidékre is. De én tősgyökeres pesti vagyok. Itt nőttem fel az Oktogon, az Aradi utca környékén. Egy percig sem tudnék vidéken élni. Herényi egy alkalommal azt mondta nekem, vissza­vesz a Madáchba, ha azonnal beugróm a Macskákba. Ha nem, akkor csak portárs­ként alkalmazhat. Hát inkább kívül ma­radtam. • És most, a sikeres est után Szirtes Ta­más mivel biztatja?- Nem sürget, nem siettet. Nem kénysze­rít semmire se. A premier után megölelt, és azt mondta: ha találok magamnak szerepet vagy ha ő keres nekem egy jó darabot, ak­kor én dönthetek arról, hogy vállalom, vagy sem a feladatot. És ez nagyon jó érzés. Ma­ga a csoda. A bizalom csodája. . Gantner Ilona KVJ\ -ar.-9.-iU t& i C'ju, r­\ y ÚJ |HH» KÖNYVEK PIZSAMÁBAN

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék