Vasárnapi Hírek, 2008. október-december (24. évfolyam, 40-52. szám)

2008-12-28 / 52. szám

2008. DECEMBER 28 történetek Katonák ürítették ki a termet Pézsa Tibor olimpiai és világbajnok kardvívó mesélte a következő törté­netet: - Az ankarai világbajnokságon történt 1970-ben. Hála istennek én már meg­nyertem az aranyérmet, amikor hátra volt még egy nagyon fontos csörte az olasz Aldo Montano és az orosz klasszis, Rakita csatája, amely a brok­zéremért­ ment. Én Messzéna Mikivel üldögéltem, amikor elkezdődött a csörte. Mind az olasz, mind pedig a szovjet versenyző ismert volt vehemenciájáról, főleg Montano tartozott azok közé, akik mindig, mindenkor, minden találaton vitatkoztak a zsűrivel. De ebben nem volt egyedül, mert az itáliaiak szövetségi kapitánya, Fini mester még nála is vehemensebb alkat volt, aki Montanón túltéve kívülről kritizálta az ítéleteket, és nem egy alkalommal berohant a pástra vitatkozni a zsűrivel. Eközben a teremben körülbelül 30-40 török katonai rendőr ült néma csendben és figyelte az eseményeket. Fini harmadik berohanásakor már szinte a verseny zsűrijének minden tagja a páston tolongott, megpróbálva leszerelni az olasz kapitányt. A katonák ekkor is rezzenéstelen arccal ültek tovább. Majd amikor a tumultus egyre nagyobb lett, a nemzetközi szövetség elnöke is a pástra ment megpróbálva lecsendesíteni a kedélyeket. Ám ekkor vezényszóra a military police tagjai megindultak, s kezüknél és lábuknál fogva - az elnököt is beleértve - elvittek minden ott levőt, pillanatok alatt kiürítették nemcsak a pástot, hanem az egész termet és egy földszinti öltözőbe zavartak be mindenkit. Mi Messzénával hál’ istennek kimaradtunk a katonai attakból, majd amikor lent az öltözőben tisztázódott a helyzet, mindenki szép lassan visszaszivárgott a terembe. Azonban az olasz botránykeltésnek az lett a vége, hogy Rakitáé lett a har­madik hely. Még egy dolgot szeretnék ehhez hozzáfűzni, aki versenyzett már Törökországban, az jól ismeri az ottani szurkolói reakciókat, akik nemtetszésüket úgy fejezik ki, hogy egy ottani egyforintosnak megfelelő, súlyos pénzérmével megdobálják a sportolókat, ami bizony, ha arcon talál valakit, komoly sebet hagy maga után. Mifelénk is dobáltak, össze is szedtünk néhány maroknyit, amiből aztán a verseny után a büfében egy jót söröztünk. Sport Középmagas középpályás felemás cipőben Ez a történet jóval korábbi keltezésű, mint a sikeres francia film (Magas, szőke férfi felemás cipőben) vagy ennek adaptációja amerikai módra. Ráadásul ez a történet igaz. A sztorit Rákosi Gyula, a Ferencváros sokszoros válogatott labdarúgója mesélte el. - Bécsben utaztunk az osztrákok elleni meccsre, és a találkozót megelőző este kaptunk egy kis szabadidőt körbenézni, valamit vásárolni. Varga Zolival sétálgattam, amikor megálltam egy üzlet előtt, és megtetszett valami. Benyúltam a zsebembe, és kiderült, nem hoztam elég dugipénzt, hogy meg­vegyem. Ekkor Varga Zoli megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e keresni száz dollárt. Körbenéztem a földön, nem láttam semmit, hiába kerestem. A történet előzménye pedig az, hogy nemzeti csapatunk Adidas cipőben szerepelt mindig, talán azért is, mert a Császár, azaz Albert Flórián ezt a márkát kedvelte a legjobban, így én is abban fociztam, ahogy a Fradiban mondták rám, hogy Császármorzsa, mert a Rákosi mindenben követi kebel­barátját. Varga Zoli pedig Pumában focizott, és valamilyen formában kapcsolata volt a céggel. Akkor most folytatom a történetet, ahol az előbb abbamaradt. Zoli közölte, valóban ad száz dollárt, ha a másnapi meccsen Pumában játszom. Elgondolkoztam, de mindenáron meg akartam venni azt a dolgot, amit kiszúrtam, így azt válaszoltam, rendben Zoli, akkor holnap Pumában focizom. Ekkor kezembe nyomta a száz dollárt, és megvettem, amit akartam. Másnap kimentem a meccsre, az egyik lábamon Adidas cipő volt, hogy a Császár ne sértődjön meg, a másikon pedig Puma, amit este kaptam a Zolitól, mert a száz dollár mellé egy pár cipőt is adott, így a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt, én meg kerestem száz dollárt. Ha nem törik el a kezem, lehet, hogy nem leszek olimpiai bajnok Ezzel a meglepő kijelentéssel nyitotta beszélgetésünket Czene Attila, aki a 200 méteres vegyesúszásban lett olimpiai bajnok. Majd így folytatta: - Szegeden ismerkedtem meg az úszással, és szerencsémre gyorsan kiderült, hogy van érzékem ehhez a sporthoz. Sorra nyertem a korosztályos versenyeket, méghozzá elég jó eredményekkel. Erre figyelt fel Széchy Tamás, az akkori idők legnevesebb magyar úszóedzője, aki le is látogatott a Tisza partjára, megnézett egy versenyen, majd közölte: fiam, ha továbbra is így haladsz előre, egyszer talán az én versenyzőm lehetsz. Nagyon örültem ennek, de ezt követően csak az ő tanítványainak az eredményeiről hallottam, róla nem. Ami meg a címben foglaltakat illeti, edzés után fociztunk, pontosabban rugdaltunk egy labdát az öltözőben, és a vizes kövön megcsúszva ráestem a kezemre. Pokoli fájdalmat éreztem, azt mondták, borogassam, ám a fájdalom nem múlt el, ezzel a kézzel edzettem és versenyeztem, ám egyre jobban fájt, míg végül Pesten kiderítették, hogy eltörött, de az eltelt négy hét alatt már elkezdett csontosodni, így csak egy hétre gipszelték be. Igaz, azon a héten rendezték a korosztályos bajnokságot, amelyen nem tudtam részt venni. Ez tűnt fel Széchy Tamásnak, aki először arra gondolt, hogy vagy abbahagytam, vagy a serdülő korral járó változások miatt nem érhettem el olyan eredményt, amit ő várt. Kíváncsi volt, hogy mi történt velem, felhívatott a fővárosba, hogy vegyek részt az egyik edzésén. Közölte velem, hogy az egyes pályán ússzak le versenyszerűen 200 métert vegyes stílusban. Megtettem és megkérdezte tőlem, hogy ha ilyet tudok produkálni egy edzésen, miért nem indultam a bajnokságon. Ekkor vallottam be neki, hogy mi történt. Ekkor közölte, hogy néhány nap múlva Kubába utaznak téli edzőtáborozásra és velük mehetek. Ha nem törik el a kezem, lehet, hogy a mester csak távolról figyeli az eredményeimet. És még valami. Az egyes pályán teljesítettem, amikor felkarolt, és az egyes pályán nyertem olimpiai bajnoki címet. A különleges történeteket Fluck Miklós szedte csokorba 11 -23. Száz év az öt karika jegyében Egy kézfogás, amely sok mindent elárul a gazdájáról. Egy kézfo­gás, amely ma is erőtől duzzad, ami nem véletlen, hiszen egy olim­pikon tornásszal találkoztam a minap. Igen ám, de a kéz gazdája, dr. Kende Rezső három nap múlva, vagyis szilveszterkor ünnepli 100. születésnapját. Mielőtt e cikk megírására készültem, az Országos Széchenyi Könyvtár segítségét kérve arra voltam kíváncsi, hogy 1908. december 31-én mi volt az akkori vezető napilapok híreinek a slágere. Friss Újság: Általános sztrájk tört ki a fővárosban. Borzalmas részletek az olaszországi földrengésről. Budapesti Hírlap: Dél-olaszorszá­­gi földrengés, Messina pusztulása. Egynapos általános sztrájk. Kisújság: A szicíliai földrengés borzalmai. A föld színéről eltűnt olasz városok. 148 ezer halott. Kitört az általános sztrájk. A belügyminiszter a szakszervezetek ellen. Magyarország: Az olaszországi szörnyű katasztrófa. Messina és Reggio di Calabria pusztulása. Több mint százezer halott a romok alatt. Ezek voltak a főbb hírek, de arról akkor még senki sem számolt be, hogy Rákospalotán megszületett egy csemete a Kende-családban, Rezső, mert róla csak 17-18 évvel később jelentek meg az első újságcikkek. Rezső bácsi az 1928-as, amszterdami olimpián képviselte hazánk színeit a csapat tagjaként. Izgalommal vártam a találkozót, már csak azért is, mert annak idején Hollandiában, az olimpián ott volt az édesapám is, mint atléta. Amikor bemutatkoztam neki, azt mondta, istenem, a Pista fia. Igen, az akkori sportolók jól ismerték egymást. De nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy százévesen még ma is mindenre jól emlékszik, és nemcsak mindenre, hanem mindenkire, leginkább pedig a tornászokra, mert egész életét ez a sportág töltötte ki. Ő volt a magyar olimpiai csapat legfiatalabb tagja, nem egészen húszévesen lehetett ott a nemzetközi sporttalálkozón. Elmondta, hogy a tornával a gimnáziumban ismerkedett meg, méghozzá Újpesten, az Állami Főreál Gimnáziumban. Hamar kiderült, hogy érzéke van ehhez a sportághoz, 17 évesen már középiskolás bajnok lett, és az ott mutatott teljesítményének köszönhetően, 1927-ben bekerült a válogatott keretbe. Az olimpián részt vevő tornászok közül Pelle István mögött a második legtöbb pontot gyűjtötte a csapatban, de ez akkor nem volt elegendő ahhoz, hogy a legjobbak között végezzen. Sportkarrierje nem tartott sokáig, mert hamar megnősült, és közben az UTE-ból átigazolt a Postás Egyesületbe, ahol élete végéig dolgo­zott, hosszú éveken át, pontosabban évtizedeken át a tornaszakosztálynak volt a vezetője. Szigorú, ám nagyon következetes emberként élte és éli életét. Máriaremetei szobája most a római katolikus egyház szeretetotthona, azért került ide, mert kerekes székbe kényszerült. Egy évvel ezelőtt, hogy ne zavarjon senkit, sötétben ment ki a konyhába, elesett, és combcsonttörést szenvedett, amelyből nem sikerült teljesen felépülnie. Ám a kézfogásból már következtethetett az ember arra, hogy lelki ereje nem változott. Amikor felült az ágyban, hogy beüljön a székbe, nem kérte Mária lánya segítségét, hanem a tornából ismert ülőtartás­sal, kezeire támaszkodva ült át a kerekesszékbe. ■ Miért a tornát választotta?­­ Mert ez állt hozzám a legközelebb, és talán kortársaimnál egy kicsivel erősebb voltam, ennek köszönhetően azok az elemek szerepeltek leginkább gyakorlatomban, amelyekhez erő kellett. Ezért volt a kedvencem a gyűrű. De közel állt hozzám a nyújtó és a lólengés is.­­ Egész életét a sportban, a tor­nában töltötte. Milyennek látja ma, és össze lehet-e hasonlítani azokat a gyakorlatokat, amelyeket önök és a maiak mutatnak be? - Szinte összehasonlíthatatlan a kettő, a mi időnkben el sem tudtuk volna képzelni azt, hogy valaha ilyen erősségű gyakorlatokat lehet végezni, mint amilyeneket a mai tornászok produkálnak.­­ Nemcsak sportvezetőként, hanem pontozóbíróként is sokáig közreműkö­dött a versenyeken. - Való igaz. 92 éves koromban még pontoztam a tornaversenyeken, de ezt követően megromlott a látásom, és nem vállaltam többé, nehogy olyan hibát kövessek el, hogy nem veszek észre egy rontást, vagy éppen rontásnak nézek egy gyakorlaton belüli új mozdulatot. ■ Hogyan emlékszik vissza az amszterdami olimpiára? - Életem meghatározó élménye volt, hiszen olyan közegbe kerültem, olyan nemzetközi kavalkádnak lehettem a részese, amely akkoriban bizony ritkaságszámba ment. Arra még nagyon jól emlékszem, hogy milyen szigor volt a szálláshelyünk környékén, és a csapaton belül is azért, hogy mindenki csak a versenyekre koncentráljon. ■ Jelentett-e előnyt abban az időben, ha valaki élsportoló volt?­­ Semmit, mert mindnyájan munka mellett végeztük az edzéseket, nem egyszer nyolc órai elfoglaltság után tudtunk csak tréningre menni, de fiatalok voltunk, és minket a sport éltetett. ■ A halhatatlanok klubjának a tagja. - Ezt ki is érdemeltem a száz évemmel, amelyet december 31-én töltök be. ■ Mi a hosszú élet titka? - A rendszeres, kiegyensúlyozott élet, egy olyan családi légkör, amelyben éltem, hiszen négy gyermekem, 12 unokám és négy dédunokám van. Lányaim naponta látogatnak, hogy ne érezzem azt, hogy betegségem miatt kikerültem a családi közegből. ■ Mit kíván az új évre? - Mindenkinek jó egészséget, és a magyar sportnak nagyon sok-sok olyan olimpikont, akit nem csak a sport, de a tisztesség és a becsület is éltet. Fluck Miklós

Next