Vasárnapi Hírek, 2016. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

2016-03-05 / 10. szám

edik, majd egy gúnyos fintor kíséretében felhorkan. „Maga is tudja. Én is tudom. Csak ők nem tudják” - válaszolja, és a sorban állókra mutat. Mármint nem tudják, hogy ennek a pecsételésnek semmi, de semmi értelme nincs. Mint ahogy annak sem, hogy a határon várakoznak. Meg lényegében annak sem, hogy idejöttek. Nincs internet, hírportál, hangosbemondó. Akik kicsit is tudnak angolul, az újságírókat kérdezgetik. „Uram, nem tudja, mikor nyitják ki a határt? Uram, igaz, hogy Ausztria miatt nem mehetünk tovább?” - nőhöz nem szólnak önszántukból. A nők soha nem szólalnak meg. Egy bagdadi lányt leszámítva, aki gyönyörűen tud angolul, mert tagozatos iskolába járt. Őt is az érdekli, miért van zárva a határ. Ha egyszer átjut, Svédországba megy, és orvosnak fog tanulni. Minden információmorzsa reményt hoz számára. Nagyon szereti Európát. Áll a pasztellszínű csíkos fejkendőjében a semmi közepén, 16 éves és sugárzik. De nem fér a fejébe, miért nem engedik tovább. Ahogy az egész koszosrongyos tömegnek sem. Szükség eddig sem volt rájuk. És mostanra a szánalom is kifogyott az európai közvéleményből. Beáll az élet ritmusa A gombamód növekvő táborban szívbemarkolóan sok a gyerek. Pillanatok alatt hozzászoknak az új körülményekhez. Az árnyékban egy pici lány ismerkedik a nyugati kultúrával. Ölében egy Barbie-baba lenge miniruhában. A kislány fehér kendőt csavargat a baba fejére. Leveszi, felteszi. Leveszi, felteszi. Eldönthetetlen dilemma. Előtte drótkerítés, mögötte rendőr, így is fel lehet nőni. Mások a leszakított drótok mögött bújócskáznak. Szaladgálnak mindenfelé. A kisfiúk bármivel nekiállnak focizni. Ha nincs labda, akkor kövekkel dobálják egymást. Mint a nagyok a rendőrbácsikat. Egy pereket az anyja be akar terelni a sátorba. Ő még játszana. A nő a sátor előtt térdel, megfogja a gyerek kezét. Az sírni kezd, és ívbe feszül a háta. Orbán Viktor: „Itt nem lesznek kerítésáttörések, nem fognak vadászni mindenfajta bandák feleségeinkre, lányainkra” Arrébb derűsebb látvány fogad: egy kislány pipiskedik magas sarkú cipőben. Mint minden korabeli, szereti az anyukáját utánozni. Csak ő éppen kint áll a mezőn, egy sátor előtt, amire az van írva: „Segítsetek, hideg van”. A cipő sarka a lassan dagonyává változó földbe süpped. Ha ideiglenesnek is tekintik a helyzetet, a körülményekhez alkalmazkodni kell. Az asszonyok a vasút mentén felhúzott kerítésre teregetik a ruhát. Hogy hol moshatták ki, rejtély, mert ivóvíz is alig akad a táborban. Ahogy mosdási lehetőség sem. Mobilvécéből is csak néhány. Ezek nem akadálymentesek, így mikor az egyik kerekesszékes férfira rátör a szükség, három társa emeli be a Toi-Toiba. Csoda, hogy idáig eljutott. Csoda, hogy mindig volt, aki segített rajta. A táborban étel sincs igazán. A segélyszervezetek körülbelül 25-30 ezer adagot osztanak ki, de ebből legfeljebb 6 ezernyi a főtt étel. Több száz méteres sort kell ahhoz is kiállni, hogy egy üveg vizet és két szendvicset kapjanak. Az élelmesebbek átemelik a gyerekeiket a korláton, és beteszik őket a sor elejére. Lassan beáll az élet ritmusa. Krumplis szendvics és kávé A szerencsésebbek vásárolhatnak a büfékocsikban. A leleményes görögök pillanatok alatt rájöttek arra, hogy még egy hevenyészett menekülttáborban is létezik fizetőképes kereslet. Kriszto kantinjában az ablakra ragasztott kartonlap hirdeti az étlapot. Kriszta megtanult az élet kihívásaira felelni: angolul és arabul is kiírta a kínálatot, és köszöni, hogy a vendég őt választotta. Van minden, 1,5 liter víz (1 €), energiaital (2 €), sült krumplis szendvics (2 €, bármilyen is legyen), csirkés szendvics (3 €). A sláger egyértelműen a neszkávé (1,5 €). Nevezett Kriszto mézi, aki egy negyvenes éveiben járó pocakos férfi. Percenként körülbelül négyet ad ki. Állandó sor áll előtte. Kriszto addig pihen, míg a kézfejével megtörli a homlokát, és maga elé mered egy pillanatra. Akkor kell dolgozni, amikor van munka. Kriszta becsületes ember. A menekülteknek is olyan árat szab, mint amit az átlagos útmenti büfékben kérnek meg a görögöktől. De végre nyertesen jön ki egy válságból. Kevés honfitársa mondhatja ezt el magáról. Nem ilyen egyenes az a zöldséges, aki az országban megszokott módon platós kocsiról árulja a gyümölcsöt. Egy fiatal férfi négy banánt tesz a mérlegre. „2 euró lesz.” „Csak 1 euróm van.” A fürtöt kettétöri az árus: „1 euró lesz”. A főnök közben citromot facsar a kezére, azzal mosogatja és unottan nézelődik. A vevő szomorúan távozik. Érkezik egy anya kézenfogva a két gyerekével. Vesz két kiló almát 3 euróért, és ráadásnak kap egy banánt is. A gyerekek örülnek, a nő egyenesen ragyog a boldogságtól. Végre nemcsak szendvicset esznek. Ünnep van ma, ha meg is kellett adni az árát. Bármilyen jót is tenne a közérzetüknek, a 17 éves Abdurrahman és barátai nem költenek ilyesmire. Egyszerre éhesek és fáj a hasuk a szárazkoszttól. De miután fejenként 800 eurót kipengettek az embercsempésznek, nem sok pénzük maradt. Az arra kell, hogy elérjenek Németországba. Nem lehet elkávézni. Fahéj az éjszakában Lassan délutánba fordul az idő. Folyamatosan hűl a hőmérséklet. Egyre terhesebbé válik a nyomor, amit a napsütés eddig elfedett. Egy férfi sátrat kér az Orvosok Határok Nélkül George-ától. „Nem tudok adni. Nincs több.” „De nem aludhat a családom a szabad ég alatt.” „Sajnálom, akkor sincs több.” Miután a reményvesztett elkullog, George elárulja: „Száz sátrunk maradt öszszesen. Ha teljesen besötétedik, és az emberek elcsitulnak, körbejárunk majd, és annak adjuk, aki valóban a szabad ég alatt fekszik. De mindenkinek úgysem tudunk adni. Erről már lemondtunk.” Lassan mindenhol tábortüzek gyulladnak. Sütni nincs mit rajtuk, csak melegednek. Sokan elmentek napközben rőzsét gyűjteni, de kevés fa van a környéken. Ezért bármit rátesznek, ami a kezük ügyébe kerül. Az égő műanyag bűze megül a tájon. Már teljesen besötétedik, és a hideg is kezdi a kezeket megdermeszteni, mikor hatalmas mozgolódás támad. Egy füstölgő fekete kályhaszerűséget hoznak ki a mezőre, a menetet vagy kétszáz ember követi. Énekelnek, éljeneznek. Egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Ahogy felcsap a gőz, valami bizarr rítusra emlékeztet a dolog. Aztán a fahéj illata kerekedik felül: teát főztek önkéntesek a menekülteknek. „A rendőrök nagyon agresszívak voltak velünk, ezért kijöttünk a táborból” - mondja egy segélymunkás. A „gulyáságyú” tetejére többen is felkapaszkodnak, egy kiskamasz is. Az egyik segítőtől szerzett egy hatalmas fakanalat, azzal kevergeti a teát, míg zsákszám-