Vasárnapi Hírek, 2017. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)

2017-05-27 / 21. szám

2017. május 27. Mindig fájás hetedíziglen Kripli Mari a maga által írt és rendezett, Jászai Mari életét feldolgozó monodrámában, a Pentheszileia programban vénasszonyba bújtatott CSEJTEI ORSOLYA - Az anyát játssza Háy János Nehéz című drámájában. Csupa nehéz vagy inkább ránk nehezedő szerep. Nehézben is él? - Inkább csak tetszelgek ebben a nya­­valygásban. Ugyanakkor tény, hogy amikor nekilátok valaminek, egy szerepnek akar, az erősen terhel engem. Nagyon féltem magam a próbafolyamat alatt. Hogy meg­zavarnak. Nem mintha nem szeretném a jó instrukciókat, de csak azért, mert valakinek esetleg más az elképzelése, nem fogom más­képp csinálni. A Pentheszileiában például van egy kis monológocska, amit már az első pillanatban nagyon szerettem, de valahogy nem ment. Odajött hozzám a Kincses Réka, a darab rendezője, és csak ennyit mondott: „Kati, ez Káli istennő, aki nem engedi az illúziókat...” Kész voltam. Ennyi kell. Bele kellett tennem ezt a Káli istennőt az öreg­asszonyomba, aki egy pillanattal előtte még csak egy nagymama volt, aki féltékeny, mert megcsalták a cseléddel negyven éve. Na, az ilyen instrukciókat szeretem. Ilyenkor min­dig jön egy kis libabőr is. Ha valaki csak ha­bot akar a tortán, de nem várja meg, hogy én is ott tartsak, az nem megy. Gyerekkorom­ban sem bírtam, ha fogják a kezem. Azért voltam örökké pocsolyába esve.­­ Közelítünk, a nehézben levés kapcsán is az életéről kérdeztem, aztán egy pillanat alatt a szerepekre terelődtünk. - Biztos, mert nincs életem. Pontosab­ban nekem azért annyira fontos a munkám, a színház, mert ha nem csinálnám, akkor meg kellene találnom az élet igazi értelmét. Attól meg félek. - Nem a színészet az? - A színészet menekülés. Az élet értelme, az valami más. De nem merem elengedni a biztonságos madzagomat, ami a színészet, mert mi marad helyette? Igen, igaz lehet ez a nehéz dolog: van bennem egy alapfélelem a valósággal kapcsolatban. Egy „mindig fá­jás”, ami talán nem is én vagyok. Valami ősöm, hetedíziglen. Cipeljük, cipeljük, azt se Káli istennő, a Folyón túl Itália című Orlai-produkcióban olasz-amerikai emigráns nagymama, a május eleji Mediawave-en a legjobb magyar kisjátékfilmnek választott Agapé című filmben pedig magányos, falusi öregasszony, aki még meg is hal­­ csak néhány Lázár Kati most futó szerepei közül, melyek valahogy tudják, mit cipelünk. Pont a Háy-darabban mondja a Katona Laci, hogy „nem tudom, hogy van ez, de hallom magamban az apá­mat. Itt van bennem, pedig egész mások a körülményeim.” Cipeli a szart, amiben sok a fájdalom, így vagyok valahogy én is. Sok se­gítséget kapok, mégis, amikor reggel kinyi­tom a szemem, már jön is a fájás. - A Kripli Mari kapcsán sokszor vonnak párhuzamot Jászai és az ön élete között. A sok fájdalom... - Jászai sokkal nagyobb amplitúdójú pá­lyát járt be. Az ő életében poklok történtek, nekem csak megvan a magam neheze. De ezt nem érdemes összehasonlítani. Mindenki­nek az a nagy, ami van. Nekem is volt min­denfélém. Zsidó polgári családba születtem, ráadásul koraszülöttként, inkubátor... az egész életem egy nagy inkubátor. Szerintem most azért vagyok kövér, mert egyfolytában azzal kellett boldoggá tennem a szüleimet, hogy eszem. Anyám menekült, vagány, szu­per csaj volt, mint József Attila, a vonat te­tején keresztbe. Kereskedett a háború után Nagyváradon, úgy ismerte meg apámat, aki meg kétségbe volt esve, mert a szüleit elgá­­zosították. Állati szomorú kórházi főorvos volt. Szóval, van nekem is mindenfélém, de végül is a gyerekkorom, azzal együtt, hogy mindig is magányos voltam, boldog volt. Mi akkor hittük az igazi változást. Hogy most már tényleg jóság jön a földre. Apám nya­kában vonultam május 1-jén, és szavaltuk, hogy Gheorghiu-Dej / Luptátor / Pentru pace și popor, ami valami olyasmit jelent, hogy aki a békéért és a népért küzd. Ezt üvöltöztem háromévesen. Apám az a fajta kommunista volt, aki megpofozta anyut, ha pénzt fogadott el a betegektől. Gyógyításért pénzt? Hitte, hogy a népet nem lehet meg­károsítani. Nagyon boldog vagyok, hogy ő ezt már nem érte meg. - Több helyütt is azt nyilatkozta, hogy utálja a politikát. - Utálom is, de azért most sokat hallga­tom a Klubrádiót. Megvan a magam véle­ménye, de csak arról, amihez közöm van. Fáy Lázár Kati színész, rendező. 1948-ban szü­letett Nagyváradon, Kossuth- és Jászai-díjas, kiváló művész, például ez a sok zsidózás meg rágalmazás, mert tudom, hogy én mint zsidó kislány mi­lyen szegényen éltem, és milyen sok hittel. Apám mindig azt mondta, hogy Cucukám - sokat fociztunk, és én voltam a Bozsik Cucu -, csak egyetlen izmus van, és az a humaniz­mus. Ezt tanította nekem már négyévesen. Hát most minden van, csak humanizmus nincs. Most van valami elszánt harag és gyű­lölet a levegőben, de szerintem ez a bugyor alja. El fog múlni. - Ezt miből gondolja? - Hiszem, hogy az ember fejlődik. Péter apostol második levelében azt írja, hogy „egy nap az Úr előtt olyan, mint ezer esz­tendő, s ezer esztendő is, akárcsak egyetlen nap”. Ha ez igaz, akkor azt gondolom, hogy nem érdemes pánikot kelteni, ágálni, uszí­tani és bizonyítani, mert minden van vala­miért. Van az a gyönyörű hasonlat, hogy az élet olyan, mint egy gobelin. Az ember nézi a hátulját, kriksz jobbra, izé balra, nagy ösz­­szevisszaság, az Isten meg elölről látja az egészet. Tudja, hogy mi miért van. Akkor lesz az ember boldog, ha engedi hagyni, ami van. Mert ha beledöglünk is, csak a hátulját látjuk annak a gobelinnek. - Ez így eléggé fatalistának tűnik. Egyéni felelősség nincs is? - De van! Az, hogy etessem télen a mada­rakat, mert fáznak. Meg ne hagyjam a kóbor kutyát csellengeni. Meg menjek tüntetni, ha fát akarnak kivágni. - Volt? - Nem mentem még, de tökölök rajta. Nincs, aki elvigyen, nem látok jól, két bottal botorkálok... De megyek! A CEU-n például voltam. Nagyon impulzív vagyok, mindig a szívemre hallgatok, nem az eszemre. Ne­kem végtelenül szimpatikus a Kétfarkú Ku­tya Párt meg a Momentum. Olyan igaznak érzem őket. Ez az igazság amúgy is a vesz­­szőparipám. Nagy szerencsém volt, mert amíg társulattal dolgoztam, akkor is mindig valamilyen igazságot kereső helyen voltam. A színházban is azt szeretem, ha az, ami át­megy a nézőnek, az nem a színész. Nem én vagyok, nem is a szerep, hanem a szerepnek a szándéka. Játszottuk a Hat szerep keres egy szerzőt a Bárkában, egy román rende­zőnő rendezte, Szabó Márti játszotta a ha­lott lányt. Volt egy mondata, amitől mindig libabőrös lettem: „Megkísértettem az írót, éjjel, a szobájában, az íróasztal körül, mikor az árnyak benépesítik a tereket. Micsoda jeleneteket kínáltam én neki.” Még most is padlót fogok ettől a szövegtől. Ez így van. Ezt sugallják lények fentről az írónak, aztán ha kicsit megfogan, akkor a színésznek is. - Ez volna a katarzis, amiről Arisztotelész beszél? - Ez is. Minden ráismerés az. Csináltunk például egy gyönyörű darabot, Árvaálom volt a címe, a Trafóban ment. Schermann Márta rendezte. Annak kapcsán jött az öt­let, hogy országunk belügyminiszterének elhagyta az a súlyos mondat a száját, hogy „A kiskorú prostituáltak nem fenyegetés és kényszer alatt, hanem önként válnak prostituálttá”. A darab egy idős prosti visz­­szaemlékezésein alapul, és azt igyekszik megmutatni, milyen az élet egy lánynevelő intézetben, ahol speciális igényű, sokszor drogfüggő, pszichés zavarokkal küzdő vagy gyermekprostitúcióra kényszerített 10-18 éves lányok élnek. Ez a darab alapból is meg­viselt, de előhívott belőlem egy régi kórházi élményt: látom, ahogy a folyosón, a padon ül egy pici kis fekete lány, odamegyek mellé, beszélgetni kezdünk, hát kiderül, fölcsinál­ták... Most jött vissza, hogy nekem ez az él­mény megvan. Ez is katartikus, még ha nem is kellemes. - Nem könnyű téma ez sem - mondom én, hogy csupa nehéz szerep találja meg. Mik jönnek? - Bodó Viktor jön, akit imádok, a Süsünél (Schilling Árpád) dolgoztunk együtt koráb­ban... Jaj, bocsánat a csapongásért, de most eszembe jutott a Sárosdi Lilla - ott halok meg attól a nőtől. Istenem, adja meg az ég, hogy én ezzel a nővel egyszer játszhassak! Szóval jön a Bodó, a darab munkacíme Ven­detta, meg együtt fogunk dolgozni a Szikszai Rémuszzal. És ami a legjobb, hogy a Keresz­tes Tomi fog rendezni. (Lázár Kati veje, Jor­dán Adél férje - a szerk.) Múltkor beszélget­tünk a darabról, kérdeztem tőle, hogy mit akarsz te itt csinálni, megtanulom, elmon­dom, és kész. „Azt fogom mondani neked” - válaszolta, hogy még jobban!” Imádom ezt a fiút. Ő volt az egyetlen, akinek meg mertem mutatni még hamvában a Jászait. Kétszer is végigkínlódtam előtte, ő meg becsülettel végignézte. Szeretem. Nagyon szeretek fia­talokkal dolgozni. Ugyanakkor, ha csak egy kicsit is fakszni van, azt már nem bírom. Nem eszem már olyan forrón a parazsat. Azt hiszem, sok minden megtörténik akkor is, ha csak lötyögünk és ücsörgünk együtt. Nem szeretem, ha nem én próbálok, hanem az, aki próbáltat. Régen imádtam. Imádtam a közkatonát, vállamon a puskával harcoltam, és akartam. Most már nem bírom. Nem kell annyira direktnek lenni, mind a „nehézről” szólnak.­ FOTÓ: KÁLLAI MÁRTON

Next