Vasárnapi Kelet, 2013. január-június (16. évfolyam, 1-24. szám)
2013-01-06 / 1. szám
VASÁRNAPI KELET - 2013. JANUÁR 6., VASÁRNAP HÁTTÉR Az elmúlt néhány év szélsőséges hidrológiai képet mutat Mélyrekordok dőltek meg vizeinken Míg 2010 az elmúlt 60 év legcsapadékosabb éve volt (986 mm), addig a 2011. és a 2012-es évben az extrém száraz időszakok (450 és 414 mm) voltak túlsúlyban. Nagy Zoltán A mögöttünk lévő hidrológiai év novemberében és márciusában átlagosan 3 mm-nél kevesebb csapadék hullott a Felső- Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság működési területén, azaz egy fél éven belül két hónap is szinte teljesen csapadékmentes volt. Erre az 1952-től folyamatosan vezetett statisztikánkban eddig nem volt példa. A szélsőséges csapadéktevékenységet mutatja a száraz novembert követő, átlag feletti csapadéké decemberi hónap. Az elmúlt egy évben mindössze 2 hónapban esett a sokéves átlagnál több csapadék, míg 3 hónapban 5 mm alatti volt a mennyiség. A csapadékjárás extremitását növeli, hogy a lehullott csapadékok a hosszas száraz időszakokat megszakítva 1-2 nap alatt hullottak le, emiatt kiugróan magas volt a rövid időszak alatt lehullott csapadékok mennyisége. A két éve tartó száraz időszak nagy mértékben befolyásolja folyóink vízállását, melyeken augusztus végére LKV (legkisebb vízszint) közeli, illetve a Szamos folyó Csenger állomásán LKV alatti vízszintek alakultak ki. A mért léghőmérsékleti adatok alapján a téli hónapok az átlagosnál enyhébbek voltak, az elmúlt évben egyedül februárban volt a sokéves átlagérték alatt a hőmérséklet. Ekkor a sokéves átlagnál több mint 4 C- fokkal alacsonyabb átlaghőmérséklet jellemezte területünket. Garbolcon február 8-12-ig minden reggel -15 és - 25 C-fok közötti volt a hőmérséklet. A tartós hideg időjárás következtében folyóink felülete befagyott, a jég vastagsága elérte a 20-25 cm-t. Az év további részében az átlagosnál magasabb hőmérséklet volt jellemző. Folyóink vízszintjei a már említett csapadéktevékenységhez igazodtak. A decemberi kiugró esőzés hatására árhullám vonult le folyóinkon, ami készültségi szintet sehol sem ért el, majd január közepétől szinte március első napjaiig folyóink be voltak fagyva. A vízgyűjtőn felhalmozott átlag körüli hóréteg olvadásával márciustól vízszintemelkedés figyelhető meg, majd a júniusi esőzések okozta kisebb árhullám után folyamatosan csökkentek a vízszintek és tartós kisvizek alakultak ki a Tiszán és mellékfolyóin. Augusztus végére az LKV körüli értékeket mértünk a Tiszán, de a korábbi minimum csak a Szamos folyó Csenger állomása esetében dőlt meg szeptember 17-én, amikor itt 130 cm volt a vízállás, ami a korábbi (egy évvel ezelőtti) LKV alatt volt 6 cmmel. Folyóink vízjárásában a száraz ősz sem hozott változást. A nyár és ősz folyamán a folyómedreket több helyen kiugró homokpadok, strandok, esetleg régi hidak maradványai tarkították, de a legszegényebb vizű időszakban sem mértünk kisebb vízhozamot a Tiszán, mint 25 köbméter. Működési területünk talajvíz-telítettségét a sokéves átlagnál jóval kisebb telítettség jellemezte egész évben. Még a májusi és júniusi esőzések sem emelték meg a talajkutak vízszintjeit. A talajtelítettség október végére átlagosan harmada volt az időszakra jellemző sokéves átlagnak. A legalacsonyabb talajvíz-telítettség az Ecsedi lápöblözetben volt, ahol a legtöbb kút esetében LKV alatti talajvizeket mértünk. A nyírségi, és a szatmári térségek talajvízkútjainak értékei is számos esetben az LKV alá süllyedtek. Rétegvízkútjainknál, melyeknek mélysége átlagosan 100 m, szintén a nyári időszakban 1 mes vízszintsüllyedést tapasztaltunk. Tározóink többségét az elmúlt aszályos időszakban, ha csökkenő vízállások mellett is, de sikerült az üzemi vízszinteken tartani. Összességében elmondható, hogy 2011-hez hasonlóan a tavalyi év is aszályos volt, a csapadékhiányos időszakok mellett rendszertelen eloszlású, mindössze néhány napos csapadéktevékenység szakította meg a száraz évet. A felhőborítottság hiányából következik az átlagosnál magasabb napfénytartamos órák száma, ennek és a sokéves átlagtól magasabb léghőmérsékleti értékeknek köszönhetően a párolgás nőtt, és ezáltal a talajban és a tározókban a vízmennyiség jelentősen csökkent, aminek következtében folyóink mederteltsége és a talajvíztartó rétegek telítettsége is átlag alatti értéket mutat. Homokpadok a Szamoson FOTÓ: FETIVÍZIG 3 Fogadom, fogadod, fogadja Hajnalodik. Halvány derengés kezdi felpuhítani az éjszaka fekete bársonyát. Az új év első napja. Mi több, az első hajnala. Minden, ami néhány órája kezdődött, az egy újév történése. Minden, ami annak előtte volt, az már a múlt. Tavaly. Hajlamosak vagyunk temetni, s ezt mindjárt meg is komponáljuk magunkban. Kovács József jegyzete Az idő fátyla mindent betakar. Az idő minden sebet begyógyít. Az idő mindent megold. Azaz: lepasszoljuk magunkról a feladatok dolgosabbik részét. Újév. A nagy fogadkozások ideje. Leszokom a dohányzásról. Lefogyok. Nem megyek többet a lovira (de kevesebbet sem - teszik hozzá a szkeptikusok). Nem iszom többé. Nem lógok a suliból. Nem megyek minden hónapban új munkahelyre - mivel nekem semmi sem jó. (Bár ez a tétel mostanában mintha kissé megváltozott volna). Nem verem át az asszonyt, nem palizom be a férjemet. Igyekszem a születés- és névnapokat, az évfordulókat, valamint a sátoros ünnepeket észben tartani. Megpróbálok legalább ilyenkor lelkemben nagytakarítást csinálni, s hangulatomat ünneplőbe öltöztetni. Igyekszem ajkaimra néhány szál virágot varázsolni, még ha bennem mást is diktálna. (Az erőszak első jele). Igyekszem nem elfelejteni, hogy gyermekeim vannak, s azokat legjobb képességeim szerint terelgetni. (Istenem! Hová tűnt egy valamire való eszménykép?) Fogadom, fogadom, igyekszem, nem teszem. Aztán ígéreteim minden egyes eltelt nappal erőteljesen karcsúsodnak. A szabadszárnyúak csak könnyű fajsúlyú fogadalmakat tesznek. Nem eszem a százas szöget. Nem köpök a padlóra. Guruló labdába nem fejelek. S ezek ugyebár teljesíthetők. Na, erre iszunk. Újév. A kora hajnal már reggelle nyújtózta ki magát. Bárgyú tekintettel nyugtázzuk a kalandos Szilveszter éjszakájának történeteit. Jó volt? Nem volt jó? Kellett? Feledhető? Belebutulunk az időbe. Csakúgy ruhástul végigdőlünk az ágyon szusszanni egy keveset, hisz’ nem illik átaludni az „új időszámítás” első napját. Déltájt tapogatózva eljutunk az asztalig. Gondolataink némiképp gyűröttek, s eldadogjuk az asztali áldást. Ebéd. Bár az éjszaka zsíros tonnái a torkunkban tábort vertek, de ebédelünk. Lencsét füstölt hússal. Hogy sok pénzünk legyen, hogy szépek legyünk és fiatalok. Az első falatok ingáznak a szánk és gyomrunk között. Búvárkaja. Lemegy, szétnéz, aztán visszajön. De túl vagyunk ezen is. Sebaj. A részvétel a fontos nem az eredmény. Délután már csak befelé bámulunk. Elrévedezünk lelkünket takaró néhány lábnyomon, szívünk táján néhány apróbbnagyobb betokosodott tüskén, kinyújtjuk kezünket meleg, simogató tekintetek felé... Aztán csak a csend. A kábulat csendje. Nem baj. Az idő majd mindent megold. Hisz’ ezek mind tegnapi, tegnapelőtti, tavalyi dolgok. Rég volt történések. Az idő türelmesen, kitartóan dobol halántékomon. Odakinn hullik a hó. Most betakar mindent a jó szándékú égi áldás: azt is, ami fáj, s azt is, ami fájni fog. Adománygyűjtés - „szakértelemmel” Szép és humánus cselekedet az adakozás. Különösen, ha a nem éppen a gazdag réteghez tartozók ajándékozzák meg a náluk is szegényebbeket. Papp Erika tárcája Azokat, akiknek fenyőfára, játékra sem telik, vagy akiknek nem futja egy tál meleg étel asztalukra, még a szeretet ünnepén sem. A téli ünnepkör időtartama alatt a médiából értesülhettünk az egyre-másra létrehozott gyűjtőpontokról, a népkonyhákról, ahol a rászorulók hosszú sora kígyózik meleg ebédért a fagyos időben vacogva. Megható, s egyben szívszorító képsorok ezek, hisz bárhogyan szépítjük a dolgot, mindez csupán csepp a tengerben. Könyöradomány a 21. században, amikor a kiváltságosok a modern technika vívmányai által nyújtott luxust élvezik a „jóléti” társadalomban. Az ajándékozásra buzdító, valamint az azt bemutató képsorok viszont arról tanúskodnak: az ígért jólét csak igen keveseknek adatik meg. Advent egyik délutánján a család minden tagja megrakott szatyrokkal cipekedve igyekezett a megyeszékhely központjába. Autójuk nem lévén csak a buszra hagyatkozhattak. Gyenge egészségi állapotuk ellenére úgy döntöttek, ők is csatlakoznak az adakozók népes táborához, hogy örömet szerezzenek a náluk is elesettebbeknek. A legnagyobb humanitárius szervezet, a Vöröskereszt gyűjtőpontját választották a Korzó üzletházban. A munkatársak, két fiatal hölgy, őszinte lelkesedéssel vették át a család nagykorú gyermekének régi kedvenc játékait, könyveit. Egy-két használati tárgy is akadt közöttük. - Erre szükség van? - mutatott egy alig használt habszifont a nagylány. - Természetesen! - felelték mosolyogva a hölgyek. - Ezt a faépítőt hová tegyem? - emelte fel a leány a nehéz játékot. - Segítünk, mert mindent máshová csoportosítunk - azzal a szorgos hölgyek egyenként rakták ki az ajándékokat a megfelelő helyre. A nagylány ismét kérdezett: - Van még más is, de nem bírtuk egyszerre elcipelni. Elhozzuk máskor? - Hát persze! - jött a kedves válasz. A következő héten a család újra nekirugaszkodott az útnak. A forgóajtón alig tudták átpréselni magukat a nagy pakkokkal. A gyűjtőpontnál most egy idősebb hölgy üldögélt. Nem volt kirakva előtte olyan sok holmi, mint azelőtt. - Úgy látom, fogyatkoznak az adományok, tehát jókor jöttünk - jegyezte meg az anya. Az unottan bámészkodó idős munkatársnő azonban rosszalló tekintetet vetett rájuk. - Nincsenek becsomagolva az ajándékok? - szólt fitymálva. - A múlt héten ennél is többet hoztunk, és azok sem voltak becsomagolva. Mégis szívesen fogadták a kolléganőt, sőt egyenként pakolták ki adományainkat - morogta oda az apa. Mire az asszonyság: - El kellene vinniük a központba, a Malom utcára. Az anya képtelen volt leplezni felháborodását: - Nincs kocsink, betegek vagyunk, egyébként is ide hirdették meg a gyűjtést. Cipekedjünk tovább gyalog olyan messzire? - Sajnálom - tárta szét karját lustán az éhtes nő. A család megvert kutyaként távozott a helyszínről e rideg fogadtatás után. Ilyen közöny és hálátlanság láttán úgy döntöttek, nem adakoznak többé. Karácsonykor, kicsiny fenyőfájuk fényénél, szerény vacsorájuk elköltése után a televízióban a fent említett, megrázó felvételeket szemlélve, döbbenten hallgattak. Hallgatták az anyák s apák panaszait, kiknek gyermekei arcára csupán az adományozók játékai varázsolnak mosolyt, kiknek csak a lelkes önkéntesek hosszú, didergő várakozás után nyújthatnak át egy tál ételt. A leány komoran törte meg a csendet: - Ez igen nemes tett, ám az a baj, hogy csak karácsonykor van adakozási láz, azután egész évben keveset törődnek a szegényekkel. Az anya torkát a sírás fojtogatta: - Istenem, mivé lett ez a hajdan virágzó ország! Talán mégiscsak ajándékoznunk kellene a jövőben is, amíg tudunk miből. Szomorú, de van ezernyi szervezet, ahol örömmel fogadják majd. Ételosztás adventkor ILLUSZTRÁCIÓ: SIPEKI PÉTER