Vasárnapi Kelet, 2013. január-június (16. évfolyam, 1-24. szám)

2013-01-06 / 1. szám

VASÁRNAPI KELET - 2013. JANUÁR 6., VASÁRNAP HÁTTÉR Az elmúlt néhány év szélsőséges hidrológiai képet mutat Mélyrekordok dőltek meg vizeinken Míg 2010 az elmúlt 60 év legcsapadékosabb éve volt (986 mm), addig a 2011. és a 2012-es évben az extrém száraz idő­szakok (450 és 414 mm) voltak túlsúlyban. Nagy Zoltán A mögöttünk lévő hidrológiai év novemberében és márciusá­ban átlagosan 3 mm-nél keve­sebb csapadék hullott a Felső- Tisza-vidéki Vízügyi Igazgató­ság működési területén, azaz egy fél éven belül két hónap is szinte teljesen csapadékmen­tes volt. Erre az 1952-től folya­matosan vezetett statisztikánk­ban eddig nem volt példa. A szélsőséges csapadéktevékeny­séget mutatja a száraz novem­bert követő, átlag feletti csapa­déké decemberi hónap. Az el­múlt egy évben mindössze 2 hónapban esett a sokéves átlag­nál több csapadék, míg 3 hó­napban 5 mm alatti volt a men­­­nyiség. A csapadékjárás extremitását növeli, hogy a le­hullott csapadékok a hosszas száraz időszakokat megszakít­va 1-2 nap alatt hullottak le, emiatt kiugróan magas volt a rövid időszak alatt lehullott csa­padékok mennyisége. A két éve tartó száraz időszak nagy mér­tékben befolyásolja folyóink vízállását, melyeken augusztus végére LKV (legkisebb vízszint) közeli, illetve a Szamos folyó Csenger állomásán LKV alatti vízszintek alakultak ki. A mért léghőmérsékleti ada­tok alapján a téli hónapok az át­lagosnál enyhébbek voltak, az elmúlt évben egyedül február­ban volt a sokéves átlagérték alatt a hőmérséklet. Ekkor a sokéves átlagnál több mint 4 C- fokkal alacsonyabb átlaghő­mérséklet jellemezte területün­ket. Garbolcon február 8-12-ig minden reggel -15 és - 25 C-fok közötti volt a hőmérséklet. A tartós hideg időjárás következ­tében folyóink felülete befa­gyott, a jég vastagsága elérte a 20-25 cm-t. Az év további ré­szében az átlagosnál magasabb hőmérséklet volt jellemző. Folyóink vízszintjei a már említett csapadéktevékenység­hez igazodtak. A decemberi ki­ugró esőzés hatására árhullám vonult le folyóinkon, ami ké­szültségi szintet sehol sem ért el, majd január közepétől szinte március első napjaiig folyóink be voltak fagyva. A vízgyűjtőn felhalmozott átlag körüli hóré­teg olvadásával márciustól víz­­szintemelkedés figyelhető meg, majd a júniusi esőzések okozta kisebb árhullám után folyama­tosan csökkentek a vízszintek és tartós kisvizek alakultak ki a Tiszán és mellékfolyóin. Au­gusztus végére az LKV körüli értékeket mértünk a Tiszán, de­­ a korábbi minimum csak a Sza­mos folyó Csenger állomása esetében dőlt meg szeptember 17-én, amikor itt­­ 130 cm volt a vízállás, ami a korábbi (egy év­vel ezelőtti) LKV alatt volt 6 cm­­mel. Folyóink vízjárásában a száraz ősz sem hozott változást. A nyár és ősz folyamán a folyó­medreket több helyen kiugró homokpadok, strandok, esetleg régi hidak maradványai tarkí­tották, de a legszegényebb vizű időszakban sem mértünk ki­sebb vízhozamot a Tiszán, mint 25 köbméter. Működési területünk talaj­víz-telítettségét a sokéves átlag­nál jóval kisebb telítettség jelle­mezte egész évben. Még a má­jusi és júniusi esőzések sem emelték meg a talajkutak víz­szintjeit. A talajtelítettség október vé­gére átlagosan harmada volt az időszakra jellemző sokéves át­lagnak. A legalacsonyabb talaj­víz-telítettség az Ecsedi láp­­öblözetben volt, ahol a legtöbb kút esetében LKV alatti talajvi­zeket mértünk. A nyírségi, és a szatmári térségek talajvízkút­jainak értékei is számos eset­ben az LKV alá süllyedtek. Rétegvízkútjainknál, melyek­nek mélysége átlagosan 100 m, szintén a nyári időszakban 1 m­­es vízszintsüllyedést tapasztal­tunk. Tározóink többségét az el­múlt aszályos időszakban, ha csökkenő vízállások mellett is, de sikerült az üzemi vízszinte­ken tartani. Összességében elmondható, hogy 2011-hez hasonlóan a ta­valyi év is aszályos volt, a csa­padékhiányos időszakok mel­lett rendszertelen eloszlású, mindössze néhány napos csa­padéktevékenység szakította meg a száraz évet. A felhőborí­­tottság hiányából következik az átlagosnál magasabb napfény­tartamos órák száma, ennek és a sokéves átlagtól magasabb léghőmérsékleti értékeknek köszönhetően a párolgás nőtt, és ezáltal a talajban és a táro­zókban a vízmennyiség jelentő­sen csökkent, aminek követ­keztében folyóink mederteltsé­­ge és a talajvíztartó rétegek te­lítettsége is átlag alatti értéket mutat. Homokpadok a Szamoson FOTÓ: FETIVÍZIG 3 Fogadom, fogadod, fogadja Hajnalodik. Halvány de­rengés kezdi felpuhítani az éjszaka fekete bárso­nyát. Az új év első napja. Mi több, az első hajnala. Minden, ami néhány órá­ja kezdődött, az egy újév történése. Minden, ami annak előtte volt, az már a múlt. Tavaly. Hajlamosak vagyunk te­metni, s ezt mindjárt meg is komponáljuk magunk­ban. Kovács József jegyzete Az idő fátyla mindent beta­kar. Az idő minden sebet begyó­gyít. Az idő mindent megold. Azaz: lepasszoljuk magunk­ról a feladatok dolgosabbik ré­szét. Újév. A nagy fogadkozások ideje. Leszokom a dohányzásról. Lefo­gyok. Nem megyek többet a lovira (de kevesebbet sem - te­szik hozzá a szkeptikusok). Nem iszom többé. Nem lógok a suliból. Nem megyek minden hónapban új munkahelyre - mi­vel nekem semmi sem jó. (Bár ez a tétel mostanában mintha kissé megváltozott volna). Nem verem át az asszonyt, nem pali­zom be a férjemet. Igyekszem a születés- és névnapokat, az év­fordulókat, valamint a sátoros ünnepeket észben tartani. Meg­próbálok legalább ilyenkor lel­kemben nagytakarítást csinál­ni, s hangulatomat ünneplőbe öltöztetni. Igyekszem ajkaimra néhány szál virágot varázsolni, még ha bennem mást is diktál­na. (Az erőszak első jele). Igyek­szem nem elfelejteni, hogy gyer­mekeim vannak, s azokat leg­jobb képességeim szerint terel­getni. (Istenem! Hová tűnt egy valamire való eszménykép?) Fo­gadom, fogadom, igyekszem, nem teszem. Aztán ígéreteim minden egyes eltelt nappal erő­teljesen karcsúsodnak. A szabadszárnyúak csak könnyű fajsúlyú fogadalmakat tesznek. Nem eszem a százas szöget. Nem köpök a padlóra. Guruló labdába nem fejelek. S ezek ugyebár teljesíthetők. Na, erre iszunk. Újév. A kora hajnal már reggelle nyújtózta ki magát. Bárgyú te­kintettel nyugtázzuk a kalandos Szilveszter éjszakájának törté­neteit. Jó volt? Nem volt jó? Kel­lett? Feledhető? Belebutulunk az időbe. Csak­úgy ruhástul végigdőlünk az ágyon szusszanni egy keveset, hisz’ nem illik átaludni az „új időszámítás” első napját. Déltájt tapogatózva eljutunk az asztalig. Gondolataink némi­képp gyűröttek, s eldadogjuk az asztali áldást. Ebéd. Bár az éjsza­ka zsíros tonnái a torkunkban tá­bort vertek, de ebédelünk. Len­csét füstölt hússal. Hogy sok pénzünk legyen, hogy szépek le­gyünk és fiatalok. Az első falatok ingáznak a szánk és gyomrunk között. Búvárkaja. Lemegy, szét­néz, aztán visszajön. De túl va­gyunk ezen is. Sebaj. A részvétel a fontos nem az eredmény. Délután már csak befelé bá­mulunk. Elrévedezünk lelkün­ket takaró néhány lábnyomon, szívünk táján néhány apróbb­­nagyobb betokosodott tüskén, kinyújtjuk kezünket meleg, si­mogató tekintetek felé... Aztán csak a csend. A kábulat csendje. Nem baj. Az idő majd mindent megold. Hisz’ ezek mind tegna­pi, tegnapelőtti, tavalyi dolgok. Rég volt történések. Az idő türelmesen, kitartóan dobol halántékomon. Odakinn hullik a hó. Most betakar min­dent a jó szándékú égi áldás: azt is, ami fáj, s azt is, ami fájni fog. Adománygyűjtés - „szakértelemmel” Szép és humánus csele­kedet az adakozás. Különösen, ha a nem ép­pen a gazdag réteghez tartozók ajándékozzák meg a náluk is szegé­nyebbeket. Papp Erika tárcája Azokat, akiknek fenyőfára, já­tékra sem telik, vagy akiknek nem futja egy tál meleg étel asz­talukra, még a szeretet ünnepén sem. A téli ünnepkör időtartama alatt a médiából értesülhettünk az egyre-másra létrehozott gyűj­tőpontokról, a népkonyhákról, ahol a rászorulók hosszú sora kí­gyózik meleg ebédért a fagyos időben vacogva. Megható, s egy­ben szívszorító képsorok ezek, hisz bárhogyan szépítjük a dol­got, mindez csupán csepp a ten­gerben. Könyöradomány a 21. században, amikor a kiváltságos­ok a modern technika vívmányai által nyújtott luxust élvezik a „jó­léti” társadalomban. Az ajándé­kozásra buzdító, valamint az azt bemutató képsorok viszont arról tanúskodnak: az ígért jólét csak igen keveseknek adatik meg. Ad­vent egyik délutánján a család minden tagja megrakott szaty­rokkal cipekedve igyekezett a megyeszékhely központjába. Au­tójuk nem lévén csak a buszra hagyatkozhattak. Gyenge egész­ségi állapotuk ellenére úgy dön­töttek, ők is csatlakoznak az ada­kozók népes táborához, hogy örö­met szerezzenek a náluk is el­­esettebbeknek. A legnagyobb hu­­manitárius szervezet, a Vöröskereszt gyűjtőpontját vá­lasztották a Korzó üzletházban. A munkatársak, két fiatal hölgy, őszinte lelkesedéssel vették át a család nagykorú gyermekének régi kedvenc játékait, könyveit. Egy-két használati tárgy is akadt közöttük. - Erre szükség van? - mutatott egy alig használt habszifont a nagylány. - Természetesen! - felelték mosolyogva a hölgyek. - Ezt a faépítőt hová tegyem? - emelte fel a leány a nehéz játé­kot. - Segítünk, mert mindent más­hová csoportosítunk - azzal a szorgos hölgyek egyenként rak­ták ki az ajándékokat a megfelelő helyre. A nagylány ismét kérde­zett: - Van még más is, de nem bír­tuk egyszerre elcipelni. Elhozzuk máskor? - Hát persze! - jött a kedves vá­lasz. A következő héten a család új­ra nekirugaszkodott az útnak. A forgóajtón alig tudták átpréselni magukat a nagy pakkokkal. A gyűjtőpontnál most egy idősebb hölgy üldögélt. Nem volt kirakva előtte olyan sok holmi, mint az­előtt. - Úgy látom, fogyatkoznak az adományok, tehát jókor jöttünk - jegyezte meg az anya. Az unottan bámészkodó idős munkatársnő azonban rosszalló tekintetet vetett rájuk. - Nincsenek becsomagolva az ajándékok? - szólt fitymálva. - A múlt héten ennél is többet hoztunk, és azok sem voltak be­csomagolva. Mégis szívesen fo­gadták a kolléganőt, sőt egyen­ként pakolták ki adományainkat - morogta oda az apa. Mire az as­­­szonyság: - El kellene vinniük a központ­ba, a Malom utcára. Az anya képtelen volt leplezni felháborodását: - Nincs kocsink, betegek va­gyunk, egyébként is ide hirdették meg a gyűjtést. Cipekedjünk to­vább gyalog olyan messzire? - Sajnálom - tárta szét karját lustán az éhtes nő. A család megvert kutyaként tá­vozott a helyszínről e rideg fogad­tatás után. Ilyen közöny és hálát­lanság láttán úgy döntöttek, nem adakoznak többé. Karácsonykor, kicsiny fenyőfá­juk fényénél, szerény vacsorájuk elköltése után a televízióban a fent említett, megrázó felvétele­ket szemlélve, döbbenten hallgat­tak. Hallgatták az anyák s apák panaszait, kiknek gyermekei ar­cára csupán az adományozók já­tékai varázsolnak mosolyt, kik­nek csak a lelkes önkéntesek hosszú, didergő várakozás után nyújthatnak át egy tál ételt. A le­ány komoran törte meg a csen­det: - Ez igen nemes tett, ám az a baj, hogy csak karácsonykor van adakozási láz, azután egész év­ben keveset törődnek a szegé­nyekkel. Az anya torkát a sírás fojtogat­ta: - Istenem, mivé lett ez a hajdan virágzó ország! Talán mégiscsak ajándékoznunk kellene a jövőben is, amíg tudunk miből. Szomorú, de van ezernyi szervezet, ahol örömmel fogadják majd. Ételosztás adventkor ILLUSZTRÁCIÓ: SIPEKI PÉTER

Next