Vasárnapi Nógrád Megyei Hírlap, 2004. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

2004-05-23 / 21. szám

2004. május 23., vasárnap A Tűzkereszttől a Vöröskeresztig Tóth Mihály 1938-ban végezte el élete első elsősegélynyújtó tanfo­lyamát, s az idén január 1-jén adta át lányának a Vöröskereszt helyi titkári teendőit. A két dátum közötti em­­beröltőnyi időtartam során a boldogi akti­vista - aki immár a 83. életévét tölti, kivá­ló szellemi és testi egészségnek örvendve - minden idejét az emberek szolgálatának szentelte. Minderről fióknyi érem, oklevél és igazolás tanúskodik, amelyek közül a legutóbbit éppen a napokban vehette át a Vöröskereszt országos titkárságától. Nem mellékesen pedig tavaly lakóhelye dísz­polgárává választották. Az 1921-ben született férfi a Kossuth utcában látta meg a napvilágot. Az utca el­nevezése azóta sem változott, csak éppen Miska bácsiék költöztek időközben né­hány sorral arrébb, na meg a történelem lapjai duzzadtak nem mindig arany betűs lém­ákkal olyan formává, amilyenről a nagy idők tanúi szoktak mesél­ni az utókor­nak. Ahogy azt sünk hő­is tette, ami­kor a hagyo­mányai­ról neve­zetes községben lévő otthonában felkeres­tük. A szőlőkötözést hagyta abba rövid időre a kedvünkért. Kicsit sok a java, mondta érdeklődésünkre, ám meg is nyugtatott gyorsan: más baja szerencsére nincs, jól megvannak a feleségével, bár­csak a mögöttük lévő évtizedek is ilyen nyugalomban teltek volna... Ám mindez életük talán legszebb esz­tendeiben nem adatott meg számukra. Ge­nerációjuk meghatározó élménye, a hábo­rú - mint később meglátjuk - az ő minden­napjaikba is beletaposott. - Még 1938-ban végeztem el egy elsőse­gélynyújtó tanfolyamot, s talán nem is gondoltam, hogy ez a tevékenység egész sorsomat meghatározza - idézi a kezdete­ket. - Akkor ismertem fel a fontosságát, amikor közeledett a háború, s a község or­vosát bevonultatták katonának. Engem a polgári védelemhez osztottak be, majd el­vittek a mátyásföldi reptérre, ahonnan - az ország minden tájáról érkezett 29 fiatallal együtt - elvégeztem az egészségügyi tiszt­­helyettesi iskolát. Az ifjú Tóth Mihály a front közeledté­vel Ferihegyre került be, ám amikor az oroszok elfoglalták a repteret, a többiek­kel együtt ő maga is a Szent László Had­osztályhoz kapott besorolást, s 1944-ben a felvidéki csatamezőn találta magát. Per­sze, egészségügyiként, ami azt jelentet­te, hogy mindössze egy pisztollyal szerel­ték fel, amihez azonban még lőszer sem dukált. S noha alakulatát több alkalom­mal is szétverték, a fiatal tiszthelyettes ki­érdemelte a kisezüst vitézségi ér­met, majd az első fokozatú Tűz­­keresztet is.­­ A többszörösen megtépázott hadosz­tályunkat 17-18 éves gyerekekkel töltötték fel, s úgy indították a tűzvonalba - emléke­zik a rettenetes napokra. - Visszavonulás közben, nagyszombaton léptük át az oszt­rák határt, s amikor vége lett a háborúnak, el is indultunk haza, de Graznál mind a 16 ezren fogságba estünk. Négyezres csopor­tokban hoztak haza Jánosházára, de ahe­lyett, hogy végre a szeretteink körében le­hettünk volna, az út folytatódott Románi­án át egészen Oroszországig. Harminc napig utazott századmagával a vagonban, olyan körülmények között, ami még azok­ban az időkben is rendkívülinek számított. A focsnai láger­ben járvány tört ki, volt olyan nap, hogy har­mincan is meg­haltak közülük, de a célállomá­sukon, az lírái­hoz közeli munkatáborban sem volt jobb a helyzet. Miska bácsi 38 hóna­pot töltött hadifogolyként a Ráma folyó melletti Izsevszkben, miközben itthon fe­lesége és alig pár esztendős kisfia várta. Először egy hidat kellett újjáépíteniük, ám a kubikolás során a 900 emberből mind­össze 250-en maradtak. Később dolgozott reszelőgyárban - itt rab- és munkatársa volt egyebek mellett a bűnbakként szá­mon tartott miniszterelnök fia, Imrédy János is fűrésztelepen, majd különféle szabászműhelyek következtek, s csak 1948 nyarán tér­hetett haza. Egészségügyi ismereteit ettől kezdve békeidőben kamatoztathatta. - Kalász doktor úrral 1950 ben alapítottuk meg a faluban a Vöröskeresztet - meséli. - Ami­kor ő elköltözött, egy tanítónő vette át a munkát, de 1960-ban - betegség miatt - ő is lemondott, s két évig nem működött a karitatív szervezet. Ezt követően, amikor éppen a művelődési otthon vezető­je voltam, a téesz-elnök felkért, hogy képezzek ki a szövetkezet ré­szére elsősegélynyújtókat, bemen­tem a járási vöröskeresztes titkárhoz, kértem tőle szemléltetőeszközöket. Ettől m, az időponttól számítható szervezői tevé­kenységem, amit idén január elsejéig gya­koroltam. Úgy gondolom, a lányom meg­felelően folytatja az elkezdett munkát... S hogy Tóth Mihály miért vállalta a fel­­s g adatot...? Szavai szerint már fiatalon eltö­­­­kélte, hogy hivatásszerűen segít az embe­­­­reken. Közösségi embernek tartja magát, mindig is annak tartotta, amelynek alapja - mint mondja - az önzetlenség. Ám még­is meghatódott, amikor az elmúlt évben - éppen Jézus Szíve napján - átvehette a Boldog Díszpolgára címet. Tari Ottó Tóth Mihály családja szá­mos ponton kötődik az egészségügyhöz. Lánya - aki körzeti ápolónő - 1963-ban lépett be a Vö­röskeresztbe, jelenleg ő in­tézi a szervezési teendő­ket. Hét unokája közül ket­tő ápolónő, a harmadik nemsokára fogorvos lesz. Öccsének a fia a hatvani kórházban sebész főorvos. Miska bácsi rajtuk kívül hat dédunokájára is büszke. Az oroszok előbb értek Kicsinre, mint mi - idézi fel 1944 véres őszét Tóth Mihály. - Reggel fél 7-kor felsorakoztunk a községháza udvarán, amikor a templomtoronyból nyomjelzős löve­dékekkel kezdtek lőni ránk. Meneküljön, ki merre ráf­­­ordította a parancsnokunk, s én a Garam felé vettem az irányt. A pontonhídnál egy orosz kiskatona állt, rám nézett, én meg őrá, aztán átengedett. Lehet, hogy a vöröskeresztes karszalag mentett meg...? Nem tudom, de tény, hogy nem sokkal azután, amint átértem, a hidat pozdorjává lőtték... Horizont Az egri Herkules utódai Büszkén magasodik ma is a város fölé Eger Vára. Legalább annyira méltóságteljesen, mint fél évezreddel ezelőtt, amikor a ke­resztény Európa utolsó mentsváraként óvta Dobó és elszánt maroknyi serege a konti­nenst az óriási túlerőben lévő töröktől. Az 7 I erkölcsében megingathatatlan, igaz harcos várkapitányt, Dobó Istvánt joggal nevezték el a kereszténység Herkulesének. A hajdani események szinte mindannyiunk számára jól is­mertek. S immár e várról az is elmondható, hogy - mai szlenges szóhasználattal élve - tartja a jó formáját. Métán lehet büszke hazánk e kimagasló történelmi emlékhelyére napjainkban is nemcsak a hevesi megyeszékhely, a térség, hanem az egész ország lakossága is. De az is bizonyos, az ellenséggel és az árulókkal szemben kérlelhetetlen, de a vité­zeit szerető és nagy gonddal félő egykori várparancsnok ugyancsak büszke lenne a mai „várvédőire". Azokra, akik nap mint nap azon fáradoznak, hogy fenntartsák emlékeze­tünkben a XVI. század közepi várvédők hősies cselekedeteit. S hogy mennyire kitűnően végzik a munkájukat a Dobó Ist­ván Vármúzeum munkatársai, azt jól jelzi az idei múzeu­mi világnapon közöl újabb adat: immár sokadik esztende­je megint csak e borvidékéről és gyógyvizéről is híres telepü­lés várbeli kiállítóhelyeit látogatták 2003-ban a legtöbben Magyarországon. A számok sokatmondóak. Tavaly 433 ezer 847 érdeklődő fordult meg az ódon falak között. A do­bogó második fokára „csupán” 310 ezres látogatottsággal tudott felkerülni a Közlekedési Múzeum, a harmadik majd­nem 304 ezerrel a pécsi Janus Pannonius Múzeum. Bár az efféle sportos vetélkedés nem a legmegfelelőbb mérce az emléktárgyakat, művészeti alkotásokat bemutató, tudo­mányos kutatómunkát is erősítő helyek összevetésére, azért a háttérben sok mindent jelez. Dr. Petercsák Tivadar és csa­pata gyorsan felismerte, hogy a közönség idecsalogatásához a régebben megszokottaktól eltérő szemlélet szükségeltetik. A képtár megújítása, a vártörténeti kiállítás átrendezése, külföldi gyűjtemények bemutatása, a vár szabad kapacitá­sainak a hasznosítása vállalkozók bevonásával, a Végvári vigasságok elnevezésű nyári rendezvénysorozat, nemrégtől pedig a díszőrség, a Kazamatánál elhelyezett tüzes kerék, s nem utolsósorban a tudományos kötetek és füzetek mind­mind segítették az élen maradást, azt, hogy az évtized ele­jén elnyerték az Év Múzeuma kitüntető rímet. Nem mehetünk hát el szó nélkül a sikerek mellett, s fukar­kodni sem szabad a dicsérő jelzőkkel. Úgy véljük, ezzel is még jobban ráirányíthatjuk az illetékesek figyelmét arra a nyilvánvaló tényre, hogy az ország egyik legfontosabb véd­jegyének megóvását és megőrzését az utókor számára sorol­ják a legalapvetőbb kötelességeik közé. Szalay Zoltán HEsmaE Kézfogó az otthonban RECSK - Tegnap délután a polgármesteri hivatalban foga­dott egymásnak örök hűséget a Hétszínvirág Gyermekott­hon helyi lakásotthonában élő két fiatal. Oláh László és új­donsült felesége, And­rea a helyi lakásotthon­ban ismerkedtek meg, s három év ismeretség után esküdtek össze. A fiatal párt az esküvő után a szépen feldíszí­tett otthonban barátaik, lakótársaik, valamint nevelőik ajándékokkal, ünnepi műsorral köszöntötték. A három hónap múlva szüle­tendő gyermeküket már saját családi házukban nevelhetik fel. Képünkön a település polgármestere, Holló Imre és fe­lesége adja át az ajándékot az ifjú párnak. A festőóriás Nevét ma is messze földön ismerik. Munkácsy Mihály, a kiváló festőművész csillogása napjainkban sem vesztett a fényéből. Művei ma is legféltettebb kulturális kincseink közé tartoznak. M­unkácsy Mihály 160 éve, 1844. február 20- án látta meg a napvi­lágot Munkácson. Abban az időben, amikor a ma­gyar lelkiség emelkedőben volt. Ebből a minden időkre szóló ra­gyogásból ő is kivette a részét. Bő termése volt akkor a nagy te­hetségeknek. Munkácsyval egy időben született Benczúr Gyula és Mészöly Géza, a következő évben Szinyei Merse Pál, majd Paál László. A mesterrel egy idő­ben dolgozott az idősebbek kö­zül Madarász Viktor, Zichy Mi­hály, Székely Bertalan. Munkácsy éppen iskoláskor­ba lépett, amikor édesapja, Lieb Mihály Leó, az egyszerű és szi­ gyöngyösi modellje­ gorú felfogású sóhivatalnok meghalt. Az 1848-49-es forrada­lom és szabadságharcban vállalt szerepéért kapott börtönbünte­tés ugyanis megtörte az egész­ségét. Öt árvát hagyott maga után. Édesanyjukat, Reök Cecí­liát már előzőleg elvesztették. Az ifjú Mihály nevelőatyja a békéscsabai ügyvéd, Reök Ist­ván, édesanyja fivére lett, aki asztalosinasnak adta Lángi Mi­hály műhelyébe. Ez a döntése a szenvedések sorozatát jelentet­te Munkácsy számára. Asztalos foglalkozásának egyetlen emlé­ke az 1857-ben készített tulipá­nos láda, amelyet békéscsabai motívumokkal díszített, jelen­leg a Néprajzi Múzeumban őr­zik. Munkácsy Mihály rajzolás iránti szenvedélye elemi erővel tört elő, képességeinek fejlesz­tésére jótékony pártfogókra ta­lált. Az asztalosságot feladva előbb Pestre, majd Bécsbe, a hí­res festőiskolába került. Ez nagy hatással volt a további fej­lődésére, közben csaknem vég­zetes esemény történt vele, mert kis híján megvakult. A hí­res szemészprofesszor, Hirschler Ignác tudásának és odaadó ápolásának köszönhe­tő, hogy ez a szörnyű csapás nem következett be. A felgyógyult Munkácsy ek­kor Münchenbe ment, amely­nek akkori festőakadémiája a fénykorát élte. Előzőleg, még bécsi tartózkodása idején is­merkedett meg - többek között - Danilovics Pál orvostanhall­gatóval, aki 1863-ban iratkozott be az ottani egyetemre. Ma ke­vesen tudják, hogy ez a gyön­gyösi születésű fiatalember egy ideig közös szálláson lakott Munkácsyval. Ennek köszön­hette hogy a művész egyik ké­pének főalakjához modellt ül­hetett. Danilovics a kiegyezés évében, 1867-ben kapta meg or­vosi diplomáját. Egy évvel ké­sőbb Egerbe költözött, ahol a város, majd Heves megye tiszti főorvosa lett, és jelentős fejlesz­téseket valósított meg. Nyolc éven át - 1885-1893 között - az orvostan magántanáraként ta­nított a Líceumban. Ami pedig Munkácsy Mi­hályt illeti: mély hatást gyakorolt rá a düsseldorfi iskola, amely nagy hangsúlyt helyezett az em­beri lélekre. Ott találta meg azt a termőtalajt, amelyen élete vi­rága kinyithatott. Paál László­val, illetve a francia De Marches báróval is ott ismerkedett meg, aki hamarosan elhunyt. A festő az ő feleségét, a magyar szárma­zású Papier Cecíliát vette nőül. Neki köszönhette, hogy fejedel­mi életmódja lett, ennek ellené­re nem élt boldogan vele. Idő­közben hírneve csúcsára jutott, egymás után születtek nagy al­kotásai, így a Krisztus-képek, vagy a Honfoglalás. A testi és lelki szenvedései azonban egyre inkább gyötörték. Az 1896-os budapesti millen­niumi ünnepségek alatt testileg és lelkileg teljesen összeomlott. Előbb a németországi baden-ba­­deni Frey Gilbert-szanatóri­­umban kezelték, később át kel­lett szállítani a Bonn melletti endenichi elmegyógyintézet­be. Ott halt meg 56 éves korá­ban, 1900. május 1-jén. Holttest­ét a budapesti Műcsarnokban ravatalozták fel, koporsóját nemzetiszínű lepellel takarták le. Ezt ma is kegyes emlékként őrzi a honi művésztársadalom. Mentusz Károly

Next