Vasárnapi Nógrád Megyei Hírlap, 2004. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
2004-05-23 / 21. szám
2004. május 23., vasárnap A Tűzkereszttől a Vöröskeresztig Tóth Mihály 1938-ban végezte el élete első elsősegélynyújtó tanfolyamát, s az idén január 1-jén adta át lányának a Vöröskereszt helyi titkári teendőit. A két dátum közötti emberöltőnyi időtartam során a boldogi aktivista - aki immár a 83. életévét tölti, kiváló szellemi és testi egészségnek örvendve - minden idejét az emberek szolgálatának szentelte. Minderről fióknyi érem, oklevél és igazolás tanúskodik, amelyek közül a legutóbbit éppen a napokban vehette át a Vöröskereszt országos titkárságától. Nem mellékesen pedig tavaly lakóhelye díszpolgárává választották. Az 1921-ben született férfi a Kossuth utcában látta meg a napvilágot. Az utca elnevezése azóta sem változott, csak éppen Miska bácsiék költöztek időközben néhány sorral arrébb, na meg a történelem lapjai duzzadtak nem mindig arany betűs lémákkal olyan formává, amilyenről a nagy idők tanúi szoktak mesélni az utókornak. Ahogy azt sünk hőis tette, amikor a hagyományairól nevezetes községben lévő otthonában felkerestük. A szőlőkötözést hagyta abba rövid időre a kedvünkért. Kicsit sok a java, mondta érdeklődésünkre, ám meg is nyugtatott gyorsan: más baja szerencsére nincs, jól megvannak a feleségével, bárcsak a mögöttük lévő évtizedek is ilyen nyugalomban teltek volna... Ám mindez életük talán legszebb esztendeiben nem adatott meg számukra. Generációjuk meghatározó élménye, a háború - mint később meglátjuk - az ő mindennapjaikba is beletaposott. - Még 1938-ban végeztem el egy elsősegélynyújtó tanfolyamot, s talán nem is gondoltam, hogy ez a tevékenység egész sorsomat meghatározza - idézi a kezdeteket. - Akkor ismertem fel a fontosságát, amikor közeledett a háború, s a község orvosát bevonultatták katonának. Engem a polgári védelemhez osztottak be, majd elvittek a mátyásföldi reptérre, ahonnan - az ország minden tájáról érkezett 29 fiatallal együtt - elvégeztem az egészségügyi tiszthelyettesi iskolát. Az ifjú Tóth Mihály a front közeledtével Ferihegyre került be, ám amikor az oroszok elfoglalták a repteret, a többiekkel együtt ő maga is a Szent László Hadosztályhoz kapott besorolást, s 1944-ben a felvidéki csatamezőn találta magát. Persze, egészségügyiként, ami azt jelentette, hogy mindössze egy pisztollyal szerelték fel, amihez azonban még lőszer sem dukált. S noha alakulatát több alkalommal is szétverték, a fiatal tiszthelyettes kiérdemelte a kisezüst vitézségi érmet, majd az első fokozatú Tűzkeresztet is. A többszörösen megtépázott hadosztályunkat 17-18 éves gyerekekkel töltötték fel, s úgy indították a tűzvonalba - emlékezik a rettenetes napokra. - Visszavonulás közben, nagyszombaton léptük át az osztrák határt, s amikor vége lett a háborúnak, el is indultunk haza, de Graznál mind a 16 ezren fogságba estünk. Négyezres csoportokban hoztak haza Jánosházára, de ahelyett, hogy végre a szeretteink körében lehettünk volna, az út folytatódott Románián át egészen Oroszországig. Harminc napig utazott századmagával a vagonban, olyan körülmények között, ami még azokban az időkben is rendkívülinek számított. A focsnai lágerben járvány tört ki, volt olyan nap, hogy harmincan is meghaltak közülük, de a célállomásukon, az líráihoz közeli munkatáborban sem volt jobb a helyzet. Miska bácsi 38 hónapot töltött hadifogolyként a Ráma folyó melletti Izsevszkben, miközben itthon felesége és alig pár esztendős kisfia várta. Először egy hidat kellett újjáépíteniük, ám a kubikolás során a 900 emberből mindössze 250-en maradtak. Később dolgozott reszelőgyárban - itt rab- és munkatársa volt egyebek mellett a bűnbakként számon tartott miniszterelnök fia, Imrédy János is fűrésztelepen, majd különféle szabászműhelyek következtek, s csak 1948 nyarán térhetett haza. Egészségügyi ismereteit ettől kezdve békeidőben kamatoztathatta. - Kalász doktor úrral 1950 ben alapítottuk meg a faluban a Vöröskeresztet - meséli. - Amikor ő elköltözött, egy tanítónő vette át a munkát, de 1960-ban - betegség miatt - ő is lemondott, s két évig nem működött a karitatív szervezet. Ezt követően, amikor éppen a művelődési otthon vezetője voltam, a téesz-elnök felkért, hogy képezzek ki a szövetkezet részére elsősegélynyújtókat, bementem a járási vöröskeresztes titkárhoz, kértem tőle szemléltetőeszközöket. Ettől m, az időponttól számítható szervezői tevékenységem, amit idén január elsejéig gyakoroltam. Úgy gondolom, a lányom megfelelően folytatja az elkezdett munkát... S hogy Tóth Mihály miért vállalta a fels g adatot...? Szavai szerint már fiatalon eltökélte, hogy hivatásszerűen segít az embereken. Közösségi embernek tartja magát, mindig is annak tartotta, amelynek alapja - mint mondja - az önzetlenség. Ám mégis meghatódott, amikor az elmúlt évben - éppen Jézus Szíve napján - átvehette a Boldog Díszpolgára címet. Tari Ottó Tóth Mihály családja számos ponton kötődik az egészségügyhöz. Lánya - aki körzeti ápolónő - 1963-ban lépett be a Vöröskeresztbe, jelenleg ő intézi a szervezési teendőket. Hét unokája közül kettő ápolónő, a harmadik nemsokára fogorvos lesz. Öccsének a fia a hatvani kórházban sebész főorvos. Miska bácsi rajtuk kívül hat dédunokájára is büszke. Az oroszok előbb értek Kicsinre, mint mi - idézi fel 1944 véres őszét Tóth Mihály. - Reggel fél 7-kor felsorakoztunk a községháza udvarán, amikor a templomtoronyból nyomjelzős lövedékekkel kezdtek lőni ránk. Meneküljön, ki merre ráfordította a parancsnokunk, s én a Garam felé vettem az irányt. A pontonhídnál egy orosz kiskatona állt, rám nézett, én meg őrá, aztán átengedett. Lehet, hogy a vöröskeresztes karszalag mentett meg...? Nem tudom, de tény, hogy nem sokkal azután, amint átértem, a hidat pozdorjává lőtték... Horizont Az egri Herkules utódai Büszkén magasodik ma is a város fölé Eger Vára. Legalább annyira méltóságteljesen, mint fél évezreddel ezelőtt, amikor a keresztény Európa utolsó mentsváraként óvta Dobó és elszánt maroknyi serege a kontinenst az óriási túlerőben lévő töröktől. Az 7 I erkölcsében megingathatatlan, igaz harcos várkapitányt, Dobó Istvánt joggal nevezték el a kereszténység Herkulesének. A hajdani események szinte mindannyiunk számára jól ismertek. S immár e várról az is elmondható, hogy - mai szlenges szóhasználattal élve - tartja a jó formáját. Métán lehet büszke hazánk e kimagasló történelmi emlékhelyére napjainkban is nemcsak a hevesi megyeszékhely, a térség, hanem az egész ország lakossága is. De az is bizonyos, az ellenséggel és az árulókkal szemben kérlelhetetlen, de a vitézeit szerető és nagy gonddal félő egykori várparancsnok ugyancsak büszke lenne a mai „várvédőire". Azokra, akik nap mint nap azon fáradoznak, hogy fenntartsák emlékezetünkben a XVI. század közepi várvédők hősies cselekedeteit. S hogy mennyire kitűnően végzik a munkájukat a Dobó István Vármúzeum munkatársai, azt jól jelzi az idei múzeumi világnapon közöl újabb adat: immár sokadik esztendeje megint csak e borvidékéről és gyógyvizéről is híres település várbeli kiállítóhelyeit látogatták 2003-ban a legtöbben Magyarországon. A számok sokatmondóak. Tavaly 433 ezer 847 érdeklődő fordult meg az ódon falak között. A dobogó második fokára „csupán” 310 ezres látogatottsággal tudott felkerülni a Közlekedési Múzeum, a harmadik majdnem 304 ezerrel a pécsi Janus Pannonius Múzeum. Bár az efféle sportos vetélkedés nem a legmegfelelőbb mérce az emléktárgyakat, művészeti alkotásokat bemutató, tudományos kutatómunkát is erősítő helyek összevetésére, azért a háttérben sok mindent jelez. Dr. Petercsák Tivadar és csapata gyorsan felismerte, hogy a közönség idecsalogatásához a régebben megszokottaktól eltérő szemlélet szükségeltetik. A képtár megújítása, a vártörténeti kiállítás átrendezése, külföldi gyűjtemények bemutatása, a vár szabad kapacitásainak a hasznosítása vállalkozók bevonásával, a Végvári vigasságok elnevezésű nyári rendezvénysorozat, nemrégtől pedig a díszőrség, a Kazamatánál elhelyezett tüzes kerék, s nem utolsósorban a tudományos kötetek és füzetek mindmind segítették az élen maradást, azt, hogy az évtized elején elnyerték az Év Múzeuma kitüntető rímet. Nem mehetünk hát el szó nélkül a sikerek mellett, s fukarkodni sem szabad a dicsérő jelzőkkel. Úgy véljük, ezzel is még jobban ráirányíthatjuk az illetékesek figyelmét arra a nyilvánvaló tényre, hogy az ország egyik legfontosabb védjegyének megóvását és megőrzését az utókor számára sorolják a legalapvetőbb kötelességeik közé. Szalay Zoltán HEsmaE Kézfogó az otthonban RECSK - Tegnap délután a polgármesteri hivatalban fogadott egymásnak örök hűséget a Hétszínvirág Gyermekotthon helyi lakásotthonában élő két fiatal. Oláh László és újdonsült felesége, Andrea a helyi lakásotthonban ismerkedtek meg, s három év ismeretség után esküdtek össze. A fiatal párt az esküvő után a szépen feldíszített otthonban barátaik, lakótársaik, valamint nevelőik ajándékokkal, ünnepi műsorral köszöntötték. A három hónap múlva születendő gyermeküket már saját családi házukban nevelhetik fel. Képünkön a település polgármestere, Holló Imre és felesége adja át az ajándékot az ifjú párnak. A festőóriás Nevét ma is messze földön ismerik. Munkácsy Mihály, a kiváló festőművész csillogása napjainkban sem vesztett a fényéből. Művei ma is legféltettebb kulturális kincseink közé tartoznak. Munkácsy Mihály 160 éve, 1844. február 20- án látta meg a napvilágot Munkácson. Abban az időben, amikor a magyar lelkiség emelkedőben volt. Ebből a minden időkre szóló ragyogásból ő is kivette a részét. Bő termése volt akkor a nagy tehetségeknek. Munkácsyval egy időben született Benczúr Gyula és Mészöly Géza, a következő évben Szinyei Merse Pál, majd Paál László. A mesterrel egy időben dolgozott az idősebbek közül Madarász Viktor, Zichy Mihály, Székely Bertalan. Munkácsy éppen iskoláskorba lépett, amikor édesapja, Lieb Mihály Leó, az egyszerű és szi gyöngyösi modellje gorú felfogású sóhivatalnok meghalt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban vállalt szerepéért kapott börtönbüntetés ugyanis megtörte az egészségét. Öt árvát hagyott maga után. Édesanyjukat, Reök Cecíliát már előzőleg elvesztették. Az ifjú Mihály nevelőatyja a békéscsabai ügyvéd, Reök István, édesanyja fivére lett, aki asztalosinasnak adta Lángi Mihály műhelyébe. Ez a döntése a szenvedések sorozatát jelentette Munkácsy számára. Asztalos foglalkozásának egyetlen emléke az 1857-ben készített tulipános láda, amelyet békéscsabai motívumokkal díszített, jelenleg a Néprajzi Múzeumban őrzik. Munkácsy Mihály rajzolás iránti szenvedélye elemi erővel tört elő, képességeinek fejlesztésére jótékony pártfogókra talált. Az asztalosságot feladva előbb Pestre, majd Bécsbe, a híres festőiskolába került. Ez nagy hatással volt a további fejlődésére, közben csaknem végzetes esemény történt vele, mert kis híján megvakult. A híres szemészprofesszor, Hirschler Ignác tudásának és odaadó ápolásának köszönhető, hogy ez a szörnyű csapás nem következett be. A felgyógyult Munkácsy ekkor Münchenbe ment, amelynek akkori festőakadémiája a fénykorát élte. Előzőleg, még bécsi tartózkodása idején ismerkedett meg - többek között - Danilovics Pál orvostanhallgatóval, aki 1863-ban iratkozott be az ottani egyetemre. Ma kevesen tudják, hogy ez a gyöngyösi születésű fiatalember egy ideig közös szálláson lakott Munkácsyval. Ennek köszönhette hogy a művész egyik képének főalakjához modellt ülhetett. Danilovics a kiegyezés évében, 1867-ben kapta meg orvosi diplomáját. Egy évvel később Egerbe költözött, ahol a város, majd Heves megye tiszti főorvosa lett, és jelentős fejlesztéseket valósított meg. Nyolc éven át - 1885-1893 között - az orvostan magántanáraként tanított a Líceumban. Ami pedig Munkácsy Mihályt illeti: mély hatást gyakorolt rá a düsseldorfi iskola, amely nagy hangsúlyt helyezett az emberi lélekre. Ott találta meg azt a termőtalajt, amelyen élete virága kinyithatott. Paál Lászlóval, illetve a francia De Marches báróval is ott ismerkedett meg, aki hamarosan elhunyt. A festő az ő feleségét, a magyar származású Papier Cecíliát vette nőül. Neki köszönhette, hogy fejedelmi életmódja lett, ennek ellenére nem élt boldogan vele. Időközben hírneve csúcsára jutott, egymás után születtek nagy alkotásai, így a Krisztus-képek, vagy a Honfoglalás. A testi és lelki szenvedései azonban egyre inkább gyötörték. Az 1896-os budapesti millenniumi ünnepségek alatt testileg és lelkileg teljesen összeomlott. Előbb a németországi baden-badeni Frey Gilbert-szanatóriumban kezelték, később át kellett szállítani a Bonn melletti endenichi elmegyógyintézetbe. Ott halt meg 56 éves korában, 1900. május 1-jén. Holttestét a budapesti Műcsarnokban ravatalozták fel, koporsóját nemzetiszínű lepellel takarták le. Ezt ma is kegyes emlékként őrzi a honi művésztársadalom. Mentusz Károly