Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 15. kötet (Budapest,1894)
Kossuth emlékezete a Kisfaludy- és Petőfi-társaságban, 413 sírba.» A szabadság hősét magasztalta ezután, idézve a prófétákat. Ének következett erre, a gyászszertartás után pedig Kossuth fiai megköszönték a főrabbi megható beszédét. Délután még meglátogatták a budavári honvédszobrot, melyet megkoszorúztak, aztán látogatást tettek gr. Széchenyi Bélánál, a Kossuth-szobor elnökénél, az ügyvédi kamarában, hol névjegyöket hagytak hátra az elnökség számára. Gerlóczy polgármestert is fölkeresték lakásán, délután pedig Jókaihoz mentek, akinek forró köszönetet mondtak a szép beszédért. Jelen volt a költő családja is, Feszty Árpád festőművészünk és neje, szül. Jókai Róza. Hosszan beszéltek, s megnézték Jókai könyvtárát, melyben egy szekrény Jókai műveit foglalja magában ; a díszpolgári okleveleket, emléktárgyakat, amikre Ferencz azt mondta : «Olyan kincstár, aminek nincs ára.» A barátságos beszélgetés közben Kossuth Lajos Tivadar elmondá, hogy neki Olaszországban kitűnő állása van, Kossuth Ferencz ellenben nem titkolta a vágyat, hogy hazáját szeretné szolgálni. Kossuth Lajos Tivadar este már el is utazott Olaszországba, barátjával, Luciánnal, a déli vasúton. Sokan kísérték ki. A távozónak Gerlóczy polgármester mondott üdvözletet, Kossuth Lajos pedig hosszabban válaszolt, köszönve a fogadtatást, s kérve, hogy atyja emlékét és elveit őrizzék meg. Ő sokszor ellátogat majd ide, szülői sírjához. Bátyjától könyek közt búcsúzott el, az ismerősöktől forró kézszorítással. Néhány perccel 8 óra előtt a vonat elrobogott. Kossuth Ferencz egy időre még itt maradt s csak ápril 15-én tért vissza ő is Olaszországba, hogy úgy Nápolyban, mint Turinban rendezze a maga és családja ügyeit. Elutazásakor igen sokan kisérték ki a vasúti pályaházhoz, s meleg üdvözletekkel búcsúztak el tőle. Kossuth Ferencz meghatva búcsúzott el e szavakkal: «Mikor jöhetek vissza, nem tudom, de hogy előálljon visszatérhetésemre az alkalom, arra törekedni fogok ; atyám emlékére ígérem. A viszontlátásig!» KOSSUTH EMLÉKEZETE A KISFALUDY- ÉS PETŐFI-TÁRSASÁGBAN. A Kisfaludy-társaság április 11 -iki ülésében Gyulai Pál elnök szép beszédben emlékezett meg Kossuth haláláról, igy szólván : «Tisztelt társaság ! A Kossuth Lajos halála okozta gyász miatt múlt havi felolvasó ülésünket a mai napra halasztottuk, egyszersmind a társaság nevében koszorút helyeztem a halott ravatalára és felhívtam a társaság tagjait, hogy testületileg jelenjenek meg a temetésen, ami meg is történt. Bizonyára, tisztelt társaság, méltán vettünk részt az általános gyászban, mert Kossuth Lajossal azon három férfiú egyike és utolsója szállott a sírba, akik döntőleg folytak be Magyarország sorsára. E század első évtizedeiben gróf Széchenyi István lelket, hitet lehelt a nemzetbe, kijelölte a fejlődés irányát, felköltötte társadalmunk és alkotmányunk reformjának eszméit. Ez eszmék fejlődését gyorsította Kossuth Lajos s az európai mozgalmak hatása alatt, törvényes formák között kivívta alkotmányunk átalakulását, s nemzeti önállásunk erősebb biztosítékait, s midőn a megújult alkotmány megtámadtatott, védelmére lelkesítette a nemzetet. A védelem később forradalomba ment át s hősies küzdelem után csak romokat hagyott hátra. E romokon építette föl Deák Ferencz újabb alkotmányunkat, a jogfolytonosságból indulva ki, összekötötte a múltat a jelennel, erélyt mérséklettel, szilárdságot óvatossággal párosítva. Mind a három férfiú mintegy küldetést teljesített, egymást pótolta, egymást egészítette ki, ami az egyikben többé-kevésbbé hiányzott, azzal a másik dúsan meg volt áldva, s mindenik munkásságában a mi üdvös, maradandó volt, beolvadt alkotmányunkba, nemzetünk életébe, Így fogva fel újabb történetünket, a Kossuth iránt kifejezett kegyeletünk nem lehet ellenkezésben sem Széchenyi, sem Deák emlékével, s még kevésbbé alkotmányunkkal, mely egyaránt kötelez nemzetet és királyt, s fölötte áll minden egyéni kiválóságnak! De Kossuth politikai pályájának van irodalmi oldala is, különösen szónoklata az, mely közel érinti társaságunk tanulmányai körét. Senki sem volt szónokaink között, akinek élénkebb képzelme és fogékonyabb kedélye lett volna. Kölcseynek, az újabb magyar szónoklat művészi kezdeményezőjének szent fájdalma nála lángoló szenvedélylyé változott és búskomolysága áradó lelkesedéssé. Mester volt valamely tárgy vagy tény fény- és árnyoldalainak kiszinezésében, még mesteribb, ha a nemzeti emlékek, vágyak és remények húrjain játszott s egy fájdalmas felkiáltással, vagy éles gúnynyal a szenvedélyek egész viharát költötte fel. Senki sem beszélte szebben nyelvünket, senkinek sem volt kellemesebb, nagyobb terjedelmű és változatosabb hangja, melyet választékos és mégis természetes hanglejtéssel kisért. Nagy szónok volt, e század legnagyobb szónokainak egyike, s társaságunk koszorújának szalagjain, melyet ravatalára küldöttem, méltán fénylett e mondat: «Kossuth Lajosnak, a nagy szónoknak !» A Petőfi-társaság, melynek Kossuth tiszteleti tagja volt, ápril 8-iki ülését egészen Kossuth emlékezetének szentelte, s ez ülésen Palágyi Menyhért Ábrányi Emil, Jakab Ödön és K. Kaas Ivor tartottak Kossuthra vonatkozó felolvasásokat. Az ülésen jelen volt Kossuth Ferencz is, s a felolvasások befejezése után a következőket mondta : «Az önök társasága a nagy magyar költő nevét viseli. Petőfi lelkesülten dalolt, bátran harczolt és hősies halált halt, mielőtt a haza tetszhalálba hanyatlott volna. A haza a tetszhalálból föltámadott, a költő sírba hanyatlott, azt sem tudjuk, hol nyugszik. De nem helyesen mondom ; nem halt meg ő, mert minden magyar szívében él. Édes atyám élete is nagy költemény volt. Ő is az ideálnak élt. A nép költészetébe régen be van foglalva az ő élete. Halálával engem és hazáját árván hagyott, de halottaiból föltámadva, mindig hangzani fog hozzánk az Ő szava. Isten éltesse önöket!» *