Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 19. kötet (Budapest,1896)
Nagy Imre, az «Árpád» ballada szerzője. (!) csak a kollégium falai közt, a városban és vidékén, de nem sokára az ország szine előtt is; míg Arany János lángszellemének csillagát ott és azon években még az ismeretlenség hajnalköde borította. A debreczeni főiskola kebelében akkor, a harmincas években, majd ismét egy emberöltővel később a mi időnkben is, egy nagyon szép sikerrel működő önképző-társulat állott fönn. Péczely József tanár, maga is hírneves tudós, történetíró, az Akadémia és a Kisfaludy-társaság tagja, volt vezérlő lelke a szépért lelkesülő ifjúságnak. Ő volt az, a ki a már akkor rég sírjában nyugvó Csokonai Vitéz Mihályt, kivel egykori tanárai — bár, a költőnek nem minden hibáján kívül — mostohán bántak, úgyszólván, rehabilitálta s emlékezetét a főiskola és a közönség előtt megérdemelt helyére állította. Az ő gondjai alatt jelent meg a «Lant» czímű almanach, mely az ifjak kiválóbb költői munkáit közölte és országszerte ismeretessé tette. Ez önképző-társulat működését nem kell a mai középiskolai tanulók önképző-köreinek mértékével mérni. Sokkal jelentékenyebb irodalmi tűzhely volt az, néhány más társával együtt az országban, s mondhatni, hogy azon időben, sőt egészen a 70-es évekig, valóságos irodalmi miszsziót teljesítettek e főiskolai társulatok. Nem is zsenge korú tanulókból állottak azok. Ma a fővárosi hírlapok még az elemi iskolás fiúkat s «kis diákok»-nak szokták nevezgetni. Ámaz időkben az igazi diák már tekintélyes egyéniség volt; bölcsészek, jogászok, theológusok, végzettek, kollégiumi tisztekül még benmaradt ifjak, gyakran 24—25 éves, sőt még ennél is korosabb fiatal emberek alkották a diákság azon testületét, melyre az önképző társulat támaszkodott. Nagy számban is lévén egy-egy főiskola ifjúsága, bizony pezsgő szellemi élet fejlődött ott ki, ha vagy egy jeles tanár, vagy néhány kiváló szellemű tanuló összpontosítani és vezetni tudta a sokféle tehetségben gazdag elemet. Nemcsak a tömérdek diák-adoma és csíny talált körükben termő fészekre, hanem költő, tudós, szónok, zenész is nem egy került ki soraikból olyan, aki országos hírnévre tett szert, s még több fényesen indult elme kallódott el később az életpályáknak akkor a maiaknál sokkal kedvezőtlenebb viszonyai közt, vagy pedig kora halál oltotta ki, mielőtt az egész nemzet megismerhette volna ragyogását. E környezetben fejlődött és aludt ki Nagy Imre szelleme. Egyetlen és utolsó lobbanása azonban ismeretessé tette nevét az akkori magyar irodalmi világban. Ebben a környezetben élt és működött ismét két évtizeddel később Kovács Gyula, ki mint egy ragyogó meteor tűnt föl az ötvenes évek végén s a hatvanasok elején, és 19—20 éves korában, az akkor újra éledő s új vágyaktól hevülő nemzet legihletettebb és legnagyobb dalnokaival kelt méltó versenyre, magára vonván Arany János figyelmét is. Épen úgy, mint Nagy Imrét, őt is, az emennél még sokkal nagyobbra hivatott fiatal költőt, 22 éves korában döntötte sírba a kór. És hogy e nagy reményű ifjak harmadikét is megemlítsem : a tragikus sorsú, előbb gyilkos, utóbb öngyilkos, Zsutai János is azon körben fejtette ki izmos tehetségét, melynek hátra hagyott terméskei mutatják, hogy mit várhatott volna tőle egy- s kor a nemzeti szépirodalom, si qua fata aspera rumpat. Visszatérve Nagy Imre rövid költői pályafutásának rajzolására: első versei a már említett «Lant» 1834. és 1835-iki köteteiben jelentek meg, s Debreczenben és vidékén mindegyre ismertebbé vált a diák-költő neve úgy, hogy a kollégium elöljárósága az 1839. év őszén egyik alsóbb latin osztályba a költészet nyilvános tanítójává nevezte ki a szép reményű ifjút, noha ez állást tényleg nem foglalhatta el, mert ekkor már betegeskedett. Ugyanezen 1839. évben a Kisfaludy-társaság költői jutalmat tűzött ki egy Árpád vezért dicsőítő balladára. «Harminczan víttak — mondja Péczely József azon beszédében, melyet 1840 márczius 1-sején tartott Debreczenben a Kisfaludy-ünnepen — az ország különböző részeiből a Kisfaludy-jutalomért, mindnyájan minden szépért, jóért lángoló keblű, mindnyájan a honi nagy tetteket, velők, ha lehet, maguk nevét is örökíteni vágyó lelkes ifjak.* Sokan érdemeltek a nemes küzdők közös dicséretet, helyeslést mindnyájan a szép pályára keltőkért, jutalmat ketten, iskolánk növendéke s társatok mindegyik: Nagy Imre és Szilágyi István. A Kisfaludy-társaság jutalmát tehát Nagy Imre nyerte el. Ámde országos dicsőségének fénye már csak sírjára hintette sugarát. A tehetséges ifjú költő nem volt többé az élők sorában, midőn megkoszorúztatásának hire Debreczenbe érkezett. Gyötrelmes mellbetegsége 1840 január 31-ikén véget vetett életének, kilencz nappal előbb, mint Pestről tudatták az örömhírt, mely utolsó kínos napjait megédesítette volna, és mint Péczely a Kisfaludy-társaság nevében «szögfürtjei közé tűzhette volna a diadalkoszorút». Szerencsésebb sors jutott a második díj nyertesének, Szilágyi Istvánnak. Később, mint a nagyszalontai iskola rektora, a magyar nemzet legnagyobb költőjének, Arany Jánosnak lett barátja és buzdítója, s még ma is köztisztelettől környezve működik a máramaros-szigeti főgymnázium igazgatói székén. Péczely «fájdalomtól roncsolt szívvel» tudatta a Társasággal, hogy megbízatásában immár nem járhat el, s kérdésbe tette, hogy mi történjék a pályadíjjal, az arany billikómmal, melyet már nem adhat át a győztesnek ? A * Mennyire elütő hang a mai pályázatok bírálatainak hangjától ! Az idők szelleme és az irodalmi viszonyok voltak mások. A szárnypróbák is dédelgetőében részesültek akkor. Cs. K.