Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 21. kötet (Budapest,1897)
m PETŐFI ÉLETÉBŐL. Irta Törökfalvi Pap Zsigmond. Azt írom le, a mit Petőfi Sándorról mint kortársa és barátja tudok, életének legboldogabb szakából. 1845-ben ismerkedtem meg Petőfi Sándorral Pesten Pálffy Albert nagybányai régibb ismerősöm és barátom útján, kivel együtt lakott egy molnár utczai ház földszinti szobájában. Ebben az évben én már Bécsből a szentannai festő-akadémiából tértem vissza Pestre, készülni a cenzúrára, mint jurátus, és kedvvel fordítottam szabad időmet arczképfestésre, de csak kicsinyben, vízfestékkel. Lefestettem Jókai Mórt, kitől máig is bírok egy elefántcsontlemezt, melyet ő — felhagyván a festéssel, — nekem ajándékozott. Lefestettem Pálffyt is, és általa kértem fel Petőfit, hogy arczképét elkészíthessem. Többször kellett ülnie; mondhatom: elég türelmes volt. Egyszer festés közben egész komolysággal azt mondja: «Ugye, hasonlítok Byronhoz ?» És hogy e kérdésre elmosolyogtam magamat, amint a papírlapról reá tekintek, keresve a hasonlatot a híres angol költőhöz, hirtelen olyan torzképet vágott felém, hogy hangosan fel kellett kaczagnom. Akkor 22 éves ifjú volt. Tartása egyenes, arcza szikár, sötétbarna haja hátul apróra nyírva, elől nagyobb üstöke kissé göndör hajlással természettől felfelé állott, nem úgy, ahogyan akkor az ifjúság viselte, a lágy hajat balra felfordítva, jobb oldali választékkal. Az üstökhaj bősége látszólag alacsonynyá tette Petőfi homlokát, melyen szemöldei közt függőleges redő látszott. Erélyes tekintetű barna szemeinek élénk volt a tüze, amit bágyadt arcza még feltűnőbbé tett. Kis szája, telided alsó ajka volt, mely legtöbbször kissé daczosan ejtette ki a szót. Keskeny bajusza szája zugán alól vékonyan felhajlott. Spanyolszakált növelt, ami két oldalon sima arczát hosszabbnak tüntette föl. Egyszerűen zsinórzott fekete atilláját begombolta, s arra kihajtott inggalért viselt. A festés közben részletesen megvizsgált vohonásai után mondhatom, hogy megjelent arczképei közül híven találva az volt, melyet a Petőfi költeményeinek első kiadásához Barabás Miklós eredetije után Tiroler metszett. Barabás által utóbb kőre rajzolt képén hátratett kezekkel már a hírre kapott költő van ábrázolva. A dunaparti Petőfi-téren felállított érczszobor orrát nem olyan szabályos hajlatúnak találom, mint az eredeti volt. És Huszár Adolf szobrászunknak is említem, hogy a szoboralak szája tájékán nem látom kifejezve azt a daczos valamit, ami a költőnél — ha szavalt — kiválóan jellemző volt. 1846 év őszén utazott le Petőfi Szatmármegyébe. Nagy-Károlyban meglátogatta Riskó Ignácz megyei főjegyzőt, akit költeményeiről ismert, valamint Pap Endrét is. Mindketten néhány évvel idősebbek voltak Petőfinél. A szeptember 7-iki közgyűlés után következő nap a «Szarvas» vendéglőben tánczvigalom volt, melyen Petőfi is megjelent. Ott bilincselte le figyelmét a tánczoló leányok egyike, a karcsú termetű, élénk szempillantással reá tekintő kedves alak, Szendrey Julia. A terem közepéről néztük, s biztattam Petőfit, hogy forgassa meg tánczban azt a leánykát, mert holnap az a szőke zömök ifjú, Uray Endre, a kivel Julia tánczolt, csengős négy lóval fog megfordulni a Károlyi gróf jószáginspektora háza előtt, ahol Julia szállva van. Petőfi megértette czélzásomat, komolyan felém hajlott és visszaszólt halkan, de határozott hangon: — Az a leány az enyém ! Feltűnt nekem e komoly hang és határozottság , tudva azt, hogy Uray Endre szolgabiró a vagyonosabb gavallérok egyike, Uray Bálint királyi tanácsos fia, kettős «de eadem» nemesi névvel, megnyerő külsővel, aki ezen felül jó tánczos, és olyan ügyes kocsis, hogy kis körben bámulatos nyolcast írt le könnyű forgatással a homokra, ha bakra ül. Mit akar hát ennyi előnynyel szemben az én vékony dongájú Sándor barátom oly czézári határozottsággal, hogy «az a leány az enyém». Mondhatom, nem büszkeség szólott belőle, inkább erős önérzet, a szellemi fölény biztos . A Petőfi-társaság február 14-iki ülésében tartott fölolvasásból.