Vasárnap - Vasárnapi Ujság, 1923 (1. évfolyam, 2-3. szám - 3. évfolyam, 1-34. szám)
1923-03-21 / 3. szám
2 vasárnap Csak az ősszel mult négy esztendeje, hogy megállottak kerekei a szörnyű hadimalomnak s már ismét háborús hirek szárnyalják be a világot. A franciák beljebb nyomultak német területeken és csatlakozásra szólították fel középeurópai barátaikat, cseheket, lengyeleket, szerbeket, románokat. Határcsetepaték híre érkezik a román—magyar határzónából, Bulgária semlegességi nyilatkozatot tesz, a kisantant demarsot nyújt át Budapesten, minden olyanformán történik, mint 1914- ben. Az embereknek végig lúd bőrzik hátán az iszonyat. Megint háború ? Nem volt még belőle elég? És megint — akaratlanul is — elénk mered a kérdés: Miért? Miért kell ismét hóban-fagyban, éjjel és nappal, szakadó esőben és égető napsütésben fegyverben állani, futni, rejtezkedni, lőni és zárt mellel elébe szaladni szuronyok hegyének, gépek golyójának? Miért? Erre a kegyetlenül kínzó kérdésre már 1914-ben sem tudta senki megadni a feleletet. Mi köze a havason legeltető juhpásztornak, a falusi iskolában békésen tanítgató iskolamesternek, a gyárban robotoló munkásmillióknak a német jóvátételhez? Az ember, ki ma hajszoltabb, kínzottabb teremtmény az erdők vadainál, csak a békét, a visszatért rendet és nyugalmat áhitozza. Csak azt szeretné, ha otthonában nem háborgatnák, ha adója keresetéhez képest méltányosan volna kivetve, ha nem lenne untalan zaklatásoknak kitéve, ha emberhez méltó életet élhetne végre. Sajnos, minket aligha fognak megkérdezni, hogy mit akarunk, háborút-e, vagy békét? Mióta áll a világ a népet nem kérdezték meg ilyesmi felől. A vezetők mindig úgy tartották, hogy ők amúgy is a nép érdekében és annak felhatalmazásával cselekszenek. Ez a világ még nem érett meg odáig, hogy az a szeretet, mely az embert embertársa iránt valóban áthatja, utat tudjon törni magának és szavsúllyal hallatni tudná a népek kormánzásában is. Ezért kell mindnyájunknak nyugodtan ézni a dolgok fejlődését. Nyugodtan , nem gyűlölettel. A gyűlölködést könnye lángra lobbanják az ember szívében az, akiknek gyűlölethintés a kenyere. De nkünk nem szabad elhinnünk, hogy egy ember gyűlöli a másikat, akit nem is ismer Csak emlékezni kell, micsoda magasztó érzések között borultunk egymás nyakát 1917-ben az orosz fronton, magyarok e oroszok, románok és oroszok, németek e oroszok, akik egy pillanattal előbb mé gyilkos fegyverekkel állottunk szembe egymással. Emlékezzünk a kórházak, melyekben testvérekként feküdtünk egymás mellett, egyforma fehér ágyakba német és olasz, orosz és magyar, roma és német, mert hiszen mindnyájan „ég atyának gyermekei vagyunk“. És amint nem volt közöttünk különbség a szenvedésben, épugy nincs különbség az élethez való ragaszkodásban, magunkénak féltésében sem. Más és ma nyelvet beszélünk, de bűnéül lehet-e felróni bárkinek, hogy más szóval neves meg az édes anyját, istenét, szeretteit Csak más néven nevezi meg, de ugyan azt érzi alatta, mint te, vagy én, ha kiejtjük az ajkainkról: „Én Istenem”‘ vág „Édes anyám!“ Ez a nagy, egyenletesen melegítő fény sugározzon be minden lelket a bajnaki nyomorúságnak napjaiban is. Ez a fény ma még csak gyengén pislákol a lelkekben. Innen van, hogy megtudnak feledkezni róla miniszterek, diplomaták és generálisok, mikor anyagi haszonért ember vért is képesek áldozni. De ha mindenk ápolja magában a szeretetnek erényforrását, egyszer mégis csak hatalmas tüzoszloppá gyulád és ez fogja megváltani e gyötrelmektől, a kínzó sejtésektől, háborúktól és vérontásoktól a világot. NEM GYŰLÖLJÜK TÖBBÉ EGYMÁS“