Vasárnapi Ujság – 1854
1854-03-26 / 4. szám - Kőszénnel fütés 28. oldal / Ipar-; müvészet-; gazdászat-; természettudomány
28 sem dicsekedett hódításaival, s mások sem igen beszéltek róla. Majd száz ivre terjedő naplójában, mellyet harmincz évig vitt, s melly a gabona-áron, s a legmindennapibb dolgokon kivül semmit sem tartalmaz, csak ennyit találunk följegyezve, mi az öreg ur szerelmi viszonyait illeti : „Máj. 2-ka .... Sári mosdott a kútnál, soha sem láttam gömbölyűbb karokat és domborubb mellet, igazán gustuosus leány." Negyvenhárom évig szinészkedett, s volt Erdély kedvencze. Magán kivül soha sem látott jobb szinészt, s a Királyhágón túl csak Debreczenig és Miskolczig követte társait. Csak Erdélyt szerette ö erdős hegyeivel , s régies magyar mágnásaival , s a régi jó Kolozsvárt nagy fedelű házaival, s öreg templomaival. Itt volt az öreg ur otthon, s jobban elszenvedte, ha földjéi nevetik, mintha idegenek. Legalább itt megvigasztalhatta magát jó kolozsvári káposztával, örökös czipóval, miket mód nélkül szeretett. Itt lépett fe ö a színpadról is, hetvennégy éves korában, 1835-ben. A „Csörgő sapkában" Mandolino halász volt az ő utolsó szerepe. Sokat nevetett a közönség és sirt is, ő pedig örült, hogy legalább utoljára érzékeny szerepet játszik. Sokat akart mondani az öregúr, de csak annyit mondhatott „jó éjszakát !" A függöny legördült, s ő kezébe vette a koldusbotot. De nem kellett koldulnia. A jó hazafiak ajtói nyitva voltak előtte, és számára is terítettek mindenütt. Csak az volt a baj, hogy azok a jó hazafiak szerettek nevetni. Szegény öreg urat a nevetés még mindig kisérte; a különbség csak az volt, hogy a kaczajból mosoly vált. Mosolyogtak szürke kabátján, nagy zsebein, meg azon, hogy mohón eszik, s rettentő komolyan beszél. Az öreg ur pedig hamar megharagudott. Egyszer, midőn egy bárónál ebédelt, és szokása szerint tele tömte zsebeit, hogy otthon a függő kosár ne álljon üresen, a báró azt találta mondani tréfából, hogy miért nem csináltat bádogzsebet, legalább ekkor levest is vihetne haza? Az öreg úr nagyon felindult e gorombaságon, s azt mondotta, hogy többé soha sem megy oda. Azonban szokása szerint, hamar elfeledte az egészet, s újra elment a báróhoz, mégpedig ebédre. Midőn az asztalnál meglátta a báró, azt kérdé tőle : „Hát Jancsó uram! mivel vették be Magdeburgot?" Az öreg úr gondolkozott, s egyszer csak nagy haraggal felkiáltott: „Éhséggel báró uram! s noha épen töltött káposztát ett, legkedvenczebb ételét, fölkelt, elment, keményen becsapva az ajtót, s még vissza sem pillantva — a töltött káposztára. Pedig az öreg urat éhséggel csakugyan be lehetett venni. Ott élt az öreg ur véperczéig a régi jó Kolozsvárban, az ő kedves városában. Megtette minden reggel az ő szokott körútját, beírt naplójába mindent, felöltözködött a függő kosár mellett, elhozta grófja hírlapját, elment ebédre kedves grófjához, ki soha sem kérdezte tőle, mivel vették be Magdeburgot, evett, vitatkozott, haragudott és sóhajtva aludt el. Ezek voltak az ő jó napjai. De voltak roszak is, midőn pártfogója falura ment, midőn kosara üresen állott, midőn éhezett, fázott, s átkozta a világot. Azonban az Isten ekkor sem hagyta el. Megrendültek lelkén Szent Dávid zsoltárai, mellyeket kántor korában olly buzgalommal énekelt. Szerepeit rég elfeledte, a közönség tapsa rég elhangzott, de a szent énekek, az orgonahang még mind éltek szivében. Nem ment színházba, de a templomban mindig megjelent, s egész lelkéből énekelt. Ez volt az ő imádsága, mellyben megenyhült. Az 1845-dik év dec. 1-én az ö kedves grófjának szakácsa meglátogatta, s elbeszélte, hogy ő házasodik, s a gróf a régi jó szokás szerint nagy lakodalmat üttet, mellyre ime ünnepélyesen meghivja az öreg urat, s egyszersmind biztosítja, hogy minden kedvencz ételéből módja lesz ehetni. Az öreg ur megköszönte a jó akaratot és szépeket álmodozott a holnapi napról. Azonban midőn reggel fölkelt, érezte, hogy fázik, tüzet akart rakni, de alig vánszoroghatott a kályhához. Közeledett a halál, s azt mondotta az öreg urnak, hogy többé nem fog jól lakni, ma nem eszik kedvencz ételeiből, holnap sem, soha. Az öreg ur nyögött ágyában, s kikergette, ki orvosságot akart neki adni. Fölerőlködött kelni, de nem lehetett. Szomorún nézett szürke kabátjára, szarvasbőr keztyüire, nádpálczájára, függő kosarára, mintha mondani akarná : öltöztessetek fel. Eljött a dél. Az öreg úr úgy képzelte, mintha hallaná a csengetyűt, melly ebédre zendül meg. Mint fájtak neki e hangok, mint "betegedett meg lélekben is. Ott látta maga előtt lebegni a jó töltött káposztát, a párolgó sülteket, az illatos borokat. Elképzelte, hogy már eddig mindenik vendég leült, eszik és iszik, csak neki kell fekünni és éheznie. Meghalni anélkül, hogy jól lakjék! Hát a halál is nevessen rajta? Föl akart kelni, de nem lehetett, átkozta a sorsot és roszabbul lőn. Azonban este felé kezdett elcsöndesülni. Megszólalt az estharang, az a vén harang, melly vasárnaponként templomba hivta, hogy énekeljen és imádkozzék. Hosszan zúgott lelkében a mély és szent hang s lassan-lassan elnyomta azt az istentelenül visitó csengetyüt. Újra megzendültek lelkén a szent zsoltárok, mellyek ifjúságától fogva vénségeig kisérték.Kibékült az élettel és halállal. Imádkozva aludt el és többé föl nem kelt. Végrendelete gondosan összefogva ott feküdt kedves Horatiusa mellett. Meg volt az irva annak rendje szerint s keményen lepecsételve. Mindenét a kolozsvári kálvinisták épülő félben levő külső templomának hagyományozta. Az ő egész mindene csak bútorai, könyvei és naplójából állott. Sok volt ez mégis , mert mindene volt az öreg urnak. Az árverésen kétszáz pengő forint gyűlt be, mert a jó emberek magasra verték minden csekélység árát. Nagy temetése volt. Megjelent az egész város. Szegény öreg ur utoljára a temetésen sem kerülhette ki a nevetést. Néhányan, kik őt közelebbről ismerték, nem állhatták meg, hogy el ne mosolyodjanak , midőn sírtak. Ugyanis az öreg urnak három nagy ellensége volt a világon: egy festész, ki untalan járt hozzá, hogy lerajzolja, s kit ő mindig kikergetett; a nagy bajuszos énekmester és orgonista, kitől a gróf ebédjein annyi bosszúságot kelle szenvednie; egy éltes tragikus szinész, korabeli, noha nála sokkal ifjabb, kire mindig haragudott, hogy miért tragikus, miért nem inkább komikus, s miért szaval mindig olly kiabálva, mint egy bolond ? S mi történt? Midőn az öreg ur koporsóban feküdt, s már temetni akarták, eljött a festész, nem engedte beszegeztetni a koporsót, leült s lerajzolta az öreg urat. Midőn beszegezték a koporsót, a nagybajuszos orgonista és énekmester vezetése alatt megzendült a harmónia, s a nagy bajusz ugyancsak kitett magáért. Midőn kimentünk a sirhoz, fölállott az éltes tragikus szinész, s egy czifra beszédet tartott fölötte rettenetes pathosszal, iszonyúan kiabálva. Szegény öreg ur, ha fölébred, mint megkergeti nádpálcájával ezeket az embereket, az ő legnagyobb ellenségeit, kik mnyire megtisztelni merészlek. Szegény öreg ur, ha olvasná e sorokat, mint megharagudna reám azért, hogy azt irtam róla : nagykomikus szinész volt.Milly vádló arczczal kérdené: „Ugyan icsém,mivel érdemlettem ezt tőled?" De én meg tudnám engeszelni az öreg urat. Azt mondanám: „Urambátyám nemcsak nagy ,cmikus volt, de a magyar színművészet egyik első bajnoka, hazafi, ki megtette a magáét." Oh édes jó öregem, miért hogy többé nem boszankodhatol meg reám, miért hogy többé nem békülhetek ki veled?! Kőszénnel fűtés"). E czim alatt olvastam az első „Vasárnapi újságban" : 1 öl ig 18 ft; 2 mázsa legjobb kőszén ára 1 ft 20 kr = ya öl fa,hát olcsóbb a szalma és tőzegnél, tovább : „hogy egy vaskoírba a kőszén tétetik." Ezt magyaráznom kell : 1852. február 28-án irtam „az Értesítőben" : kőszén haszilandó mindenütt, kivált téglaégetés- és gőzgépeknél. Motto :indenütt, hol kőszenet kezdettek használni, megmérhetlen belyást gyakorolt az a termelésre és iparra egyaránt. A fa mindig drágább lesz, de a természet segít kőszeneket, tehát használjuk azokat, mert nem csak olcsóbb tüzelés lesz, mert az áradásokat is kisebbítjük. Azért irtam 1851. october 1-én, a „Spiegelben" : Steinkohlen feuerung ist ein Mittel gern immer grösser werdenden Holzmangel und Überschwem ") Szívesen közöljük ez érdekes czikket, mint egy lapjainkban megjelent rövid jegyzetnek felvilágositó magyarázatát. Szerk.