Vasárnapi Ujság – 1854
1854-11-19 / 38. szám - Az avar vezér. Jókai 330. oldal / Elbeszélesek
330 elgondolhatja minden emberfia. A kivivott győzelem minden esetre nagy dicsőségére válik az egyesült seregek vitéz fegyverének , de még sokkal nagyobb becsületére válik emberséges gondolkozásuknak, amit a diadalmas nap után cselekedtek, elmenvén a halottakkal és sebesültekkel boritott harcztérre, kiket megszalasztott feleik kénytelenek valának temetetlen és segély nélkül oda hagyni. Mai képünk az almai csatatérről van véve és azt ábrázolja mint szedik össze és viszik a franczia győztes vitézek és afrikai szilaj bajtársaik, a rettenthetlen zuavok, sebesült ellenségeiket ápoló gondoskodással kórházakba, vagy tovaszállitó hajókra. Franczia, angol és német képes újságok telvek illyen tárgyú rajzokkal, mellyek szemléletében elszomorodik a jobbérzésü kedély , megpillantván azt a képet, hol egy haldokló muszka végerejével elsüti fegyverét azon barátságos ellenségére, ki tábori kulacsából pálinkával iparkodik enyhíteni a vonagló muszka eltikkadt nyelvét. co Az avar vezér. Regényes rajzok a mostani orosz-török harczból JÓKAI MÓRTÓL. (Vége.) Gyáma hallja a kihivó szót, s előhúzza pisztolyait nyeregkápájából, mind a kettőt ráirányozza Balkárra. Reszket a te kezed Gyáma! Reszket mind a kettő; egyik lövés sem fogja találni testvéredet, a golyók elrepülnek erre arra. A harmadik vonal is át van törve; a jó moszkó vitéz lehanyatlik a cserkesz paripák lábai alá , s színről színre látja haldokló szemével Györgyöt, az arkangyalt, lovon és dárdával . . . Jó Szentgyörgy arkangyal, miért nézed sárkánynak a te hü szolgádat ? Az egész ezred szét van rebbentve, fut, aki futhat, a sánczkosarak mögé; maga Gyáma megy jó példával elő; arczczal se fordulna hátra, pedig az éles fűzfa vessző hátát és tarkóját csapkodja. Azt is elfelejtette, hogy kard van az oldalán. Fele az orosz ezrednek parancsnokával együtt az üteg védelme alá menekült, másik fele összekeveredett a cserkesz harczosokkal, ott küzd férfi férfi ellen, azt sem látni a sötétben, mellyik az orosz, mellyik a cserkesz. — Fordítsátok nekik az ágyukat! kiált Gyáma a tüzérekre, löjjetek oda ahol legsűrűbben vannak. Akár ellenséget ér, akár jó barátot a lövés. Le kell seperni a tért! Tisztára, pusztára! Egyszerre megdördülnek az ágyúk a rejtett csalitból,a gránát oda esik a szemtül szemben küzdők közé, tüzet okádva lábaik alatt, a kartács halomra dönti az összeölelkezve harczolókat, egy vérző vonagló tömkeleg borítja el a tért, hol orosz és cserkesz átok-kiáltással fetreng egymás fölött, mint a lekaszált rend. Rémülten bomlanak szanaszét a küzdők, egyik elhányja fegyverét, másik megfordítja lovát; az orosz halottként veti magát a földre, s a cserkesz elrohan. Csak a fegyvertelen áll rendületlenül. — Készítsetek csóvákat, üszköket! kiált társainak. Tüzet az erdőnek! — Gyújtsátok fel az erdőt! hangzik utána hadnagyai szava; pillanatok múlva égő csóvákkal térnek vissza a harczosok, miket a száraz fák gallyaira hánynak, nyílvesszőik szurokkal itatott égő mohával bejárják a csalitot. Tíz, húsz, száz helyen gyulad meg az erdő. Az égő nyilak a száraz harasztba kapnak, a láng a cserje közt recsegve ropogva terjed, felkígyózik a magas fenyőfák lombjain, egy lángoló pokollá változik az erdő, hol az izzó sudarak tüzelője között az emberek a kárhozatért vívnak. Csatára, csatára hangzik a cserkeszek rémes ordítása, a szél kavarogva hajtja a lángtengert az oroszok felé, s mint sürü jégeső, hull rájuk az izzó falevél. A tűz egyre terjed, a százados fenyőfák ágyúdörgéssel pattognak a lángban , kék zöld lobogványt lövelve ég felé; pokolbeli hőség üli el a tájat; az ég, a föld elébb rózsaszínben dereng, majd biborveressé világul át a táj, az erdők sötét mélysége izzó pirba olvad, melly utóbb olly vakító fénybe megy át, hogy kín látni a szemnek. Ki állna itt ellent? Kinek volna ereje küzdeni a háborodott elemmel? hagyjátok ott ágyúitokat, hagyjátok ott a lőporos szekereket! Ki merne azokra gondolni most az égő földön állva? Hányjátok el a lőport magatoktól. Az orosz elhagyta lángoktól körülvett sánczát s mig ők a terjedő égés elől visszavonultak, egy csapat cserkesz lovag, magát, paripáját vizbe mártott pokróczokkal betakarva, keresztül vágtat az égő csalit tisztásain s rajta esik az ágyúkon, miket ellenfele elhagyott. Ott lovaikat eléjük fogva, kezdik azokat kihurczolni a tűz közül; még olly vakmerők, hogy visszaforditják azokat távozó ellenfeleikre s most ők tüzelnek rájok tulajdon ágyúikból. A fegyvertelen vezér kiáltása kihallik a tűz ropogása közül. — Futsz moszkó előlem! Vesszővel vertelek meg. Vesszővel hajtalak magam előtt. Nincs fegyver kezemben! Meghallák ezt a gúnykiáltást az oroszok s szégyen és düh támadt szivekben. — Visszakiálta Gyáma a futókra. Ha ők mernek a tűzben harczolni, merünk mi is. Ne mondja azt a cserkész, hogy elvette az orosztól ágyúit. S azzal megfordultak az oroszok, szuronyt szegezve visszarohantak sánczaikra, s a hulló zsarátnak közepett uj harczot kezdtek elfoglalt lövegeikért. Gyáma is ott küzdött elkeseredetten. Kétszer foglalták vissza ágyúikat, kétszer verte el azokat újra a cserkesz. A harmadik rohamnál ember ember ellen harczolt, a cserkeszek is gyalog, elfogyott már minden lövés , szuronyok elgörbültek , kardok kicsorbultak a harczban, mint a vadállat küzd egymással a két dühödt ellen, öklével, fogával. A gondolat is iszonyitó: a szél odacsapja közéjük a felkavart zsarátnakot, a feldöntött lőporos szekerekre hull az égő parázs, a lég lángforró, s ők ez irtózatos helyen küzdenek kétségbeesve , elfeledve a rettenetes halált, melly majd egy perez alatt elhalgattatja valamennyit. Egy vitatott ágyú előtt találkozott a két testvér. Gyáma kardja markolatban volt eltörve, egyiknek sem volt fegyvere. Két fenevad nem rohan olly dühvel egymásra, mint a két vezér; összeölelkeznek izmos karjaikkal; egyik arcz a másikon fekszik, egyik szív érezheti a másik dobogását. Ott dulakodnak a vértől sikamlós földön, a midőn egyszerre egy irtóztató csattanás rázza meg az eget és földet, egy lőporos szekér a tűzben fellohant, mint a tűzokádó kitörése , lövelve fel a felhők magasságáig , s szétszaggatott emberi alakokat hajítva föl a lángoló égbe. A daemoni erő, mint a pelyhet kapta föl a két tusakodó testvért s ugy összeölelkezve hajitá fel őket a levegőbe, több ölnyi magasba. Még ott is összeszorítva tárták egymást, megfordultak kétszer háromszor a jégben, folyvást összeölelkezve s midőn visszaestek is , ugy hullottak a földre; egy tömeg, egy összeforrott rém. Az isszonyu lőporrobbanás után, a ki ott nem veszett, elhagyta az ágyutelepek sánczait. Az orosz ezred maradványa bomlottan futott a mély utakba, s nem törődött vele, hogy mi történik azontúl a Szuntsa mellett. Ott pedig az alatt átkelt Samyl. Az igazi Samyl, a valóságos nép választotta próféta, ki seregei javával ott várt a túlsó parton, a viadal alatt hirtelen átvonatá könnyű hidját a folyamon, melly üres bőrtömlőkkül volt összeróva, s átvezeté rajta dandárjait. Az ellenség, melly száz helyen látta Samylt egyszerre megjelenni, ugy foglalt ellenében homlokállást, hogy midőn az igazi Samyl megjelent, ő neki oldalt volt fordulva az orosz s ez az oldala is összetörve Balkár bég vakmerő rohama által; mögötte az ér ö erdő. c? Ah ez rettenetes éj volt! Az orosz ezredek egyenként törtek össze Samyl váratlan rohama előtt; a gránátos osztály az utolsó emberig lehagyta aprítani magát, s Voinoff tábornok épen akkor érkezett segítségére nehéz dragonyosaival, midőn társa Fokk tábornok levágott fejét egy dárdára tűzve magasra emelték a cserkészek. Voinoff bőszülten rohant reájuk, hogy elesett társa-