Vasárnapi Ujság – 1854
1854-12-24 / 43. szám - Sáfrány András. Pataky J. 393. oldal / Elbeszélesek - Karácson. Szász K. 393. oldal / Költemények
ha volna szükséged ollyan kis szolgára, a milyen én vagyok, vennél engemet magadhoz .... S a nagy Megváltó meghalla kis szolgája kérését és elvette őt magához, a kit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kis gyermek és felébredt — a mennyországban Ti, kik vigadtok s örültök szent Karácson napján, emlékezzetek meg azokra, akik éheznek és szomorkodnak! . . . Karácson. Jövet, családok innepe, karácson ! Úgy várom, mint a gyermek, jöttedet. Pedig nincs ajándékra kilátásom, S veled is egy esztendőm lesiet. De én csak emlékszem már, nem remélek. A múltban és nem a jövőben élek. Emlékezem, hullt nagy pehellyel a hó. Mintha szitáltak volna ízibe. De kandallónál édesebb a jó szó , több szék nem fért vón a sok közibe. Olly jó meleg volt a tűz és az érzés, Az édes szép családi egyetértés. Mi közben ültünk, két öreg, s hat apró. Nem volt közöttünk egy is idegen. A kilenczedik az öreg kandalló, (Ennek szive tartott olly melegen). Apa, anya, gyerekek egy rakáson, Oh szép karácson, oh áldott karácson! Apánknak lelke nem ült soha veszteg, Beszélt nekünk, ha mást nem : egy mesét. Ajkunk mosolygott, szemeink kényeztek, (Oh! mint érzem most e könyűk becsét!) A mese végin volt egy fényes angyal, Kit gyermekálom szárnyán hoz a hajnal. Oh mint repestek sziveink e szóra! Hogy majd leszállnak ékes angyalok. Alig vártuk hogy üssön már az óra , fektessenek le anyai karok. Hogy álmodozzunk, álmunkban bizonnyal Meg fog jelenni nekünk is az angyal. És öszvesúgtunk : vajh ! mit hoz nekem majd ? Mit hoz neked ? Mit hoz a kicsinek ? A találgatás bezzeg, hogy adott bajt. S a nagy kérdést mégsem fejtette meg. Én képes könyvet, a más kis lovat várt, A lány esze tán legmagasbban járt. A leány volt köztünk a legidősebb, Már rózsabimbó feste arczain. De ártatlanka még, és égető seb Nem vérezé még a sziv harczain, De még is már arczára, méla ábránd Vont könnyű fátylon áttetsző szivárványt. A legkisebbik egy szelid fiúcska, Anyás nagyon, s olly csendes, szótalan. Kezében ámbár kis ló, kard, fapuska, De arczán béke mélasága van. Anyámasszonynak katonája volt csak, A többiek mind pajkosabbak voltak. És mikor már fektetni akartak, Az ajtó előtt halszik suttogás; Na volt öröm! a fiuk felugortak, — A kicsi Krisztus! mi lehetne más ? ! Egyik futott, hogy nyissa ki az ajtót, Tapsolt a másik; Istenem, de zaj volt! S de furcsa szép volt : aranypillikével Bevonva jászol, földje, oldala. A kicsi Jézus rózsaszin zekével, Körüle sok kis gyertya ég vala. A pásztorok kenderből nagy bajuszszal, Mind énekelt, ahogy csak győzte szusszal. 393 Nehéz gubába, báránybőr süveggel Nagy bottal jártak a vén pásztorok, Előbb csak néztük kétkedő szemekkel, Majd egyikünk közelebb sompolyog. S meglátja borzas bajuszok alatt Az utczából ismerős arczokat. Felbátrodunk mind s közelebbre lépve Kíváncsian nézzük a szép csudát, Millyen szelid a kis Jézuska képe ! Meg szabad fogni ezt a szép babát ? Oh kicsi Jézus ! küld az angyalt hozzánk, Mi jók vagyunk s hiába várakoznánk ? Elzeng az ének, viszik már a jászolt, És újra csend van, kün és ideben. Lefekszünk .... szemeinkre lenge fátyolt Borit az álom, enyhén, szelíden, Szép álmot látunk, sziveink pihennek, Jőt fényes angyal, álmunkban jelent meg! Eljő a reggel, nem kell költni minket, Pedig máskor ébredni olly nehéz. És gyorsan kitörüljük szemeinket , párnák alatt kutat, matat a kéz. Ahmilly öröm ! sziveink repesnek ! Az angyal rólunk sem feledkezett meg ! Oh édes angyal! mennyi adománya! S mint kitalálta, mellyik mit kivánt ? A gyermek-öröm fogyhatatlan leánya, És benne minden, arany s briliánt. Egy semmiségen hogy el tud örülni, S ha sir, könyét olly könnyű letörülni ! Benyitnak aztán szüleink vidáman, S bámulnak , hogy az angyal mit hozott. Van zaj, kiáltás, öröm a szobában, Minden egy tündérkertté változott. Nincs bú, mosoly van minden pillantáson Ah szép karácsonok áldott karácson ! Szása Károly, Sáfrány András. (Elbeszélés.) Rég elhangzott az esteli harangszó, kialudt minden házból a világosság , csak a telihold halvány sugarai rezegtek a néma utczákon, minden aludt, csupán egy élő lény kopogott végig a templom utczáján. A szerelem nem nyughatik, szárnyra kel, s öntudatlanul viszi a kelepczéjébe került halandót jó, vagy balsorsa felé. Csendesen megállt az alak egy deszkakeritéses ház mellett, s megszólalt ajakin a furulya a csendes éjben , s lágy hangjai olly busán, olly érzelemteljesen zengék le érzelmeit a fúvónak, mintha csak szive beszélt volna Sáfrány Andrásnak a szobában nyugovó Erzsikéhez. Az ismeretes hangra felébredt Erzsike, s lábhegyen jött ki, nehogy édesapját felébressze. Andris furulyájából a hang egyszerre kihalt, de csak azért hogy szíve beszéljen, betakarta subájába, s össze-vissza csókolta a kisleányt, ki egész odaengedéssel hagyta karcsú derekára fonyódni az izmos karokat. — Szivem Erzsikém! tudod-e micsoda nap lesz holnap ? — Hogy ne tudnám, hisz újesztendő lesz, felelt a leány. — De aligha én rám nézve húsesztendő nem lesz. — Ugyan miért lenne? hisz apám uram nem ollyan garabonczáa ember, hogy esztendő végével összevesszen a cseléddel, még tudom csak egygyel sem veszett össze, ugy hiszem hogy keddel sem lesz baja. — Nem bánnám én ha még ugy összeszidna, vagy ha a béremet ott fogná is, még sem haragudnám meg, csak hogy nálatok maradhattam volna meg. — Hát el akar ked tőlünk menni ?! — Én ugyan nem akartam, de ha édesapád nem fogadott meg, hát csak erővel nem köthetem magamat a nyakára. — Mikor mondta kednek édesapám, hogy neki nem kell ked ? — Azt soha sem mondta, de hát miért nem szólt, hogy máshová ne szegődjem. — Hát el is szegődött ked?! ugye nem szeret minálunk szolgálni? tudom hogy én rám haragudott meg. — Nem haragudtam biz én galambom senkire is, te rád még meg se tudnék haragudni, de hát mit csináljon az illyen szegény a kinek semmije sincsen ? ha a másét nem őrzi vagy takargatja, biz az álla is felkopik*