Vasárnapi Ujság – 1855
1855-10-07 / 40. szám - A pásztor legény. Szabó Márton 313. oldal / Elbeszélések és életképek - Fényes Elek (kép) 313. oldal / Nevezetes személyek arczképei és életirásai
314 virágvasárnapján szentelt barka ékesített, vagy Sára asszony gondolkozása szerint, védett inkább a mennykő beütése ellen, zöldre festett ablaktáblák különbözteték meg a szomszédokétól, mellyeknek szétnyitott szárnyait, keresztbe fektetett hasonló festetü keskeny lécz tartá kipeczkelve a becsukódás ellen. A kapu félfára szegezett, hosszú gólyanyak-alaku vasvesszőn , egy ócskaságában is nagyszerű czimert lógatott egyhangú nyikorgás közt a szél. — Bokros Mihály uram szerény hajlékának ezen büszkeségét negyvennyolcz óra előtt még Pesten egyik zsibáros ócska vasai közt emészté a rozsda. — Pestet negyven nyolcz óra alatt megjárni lónak is sok volna, de Bokros urammegjárta gyalog, a nagyravágyás kölcsönözvén szárnyat lábhainak. — A czimer felső részén a gyermekét ölében tartó delnő palástjából látszott ugyan még valami, de az alá festett csizmát annyira lekefélte az idő vas keze, hogy ez időben abból már csak a sarkantyúra vélt ismerhetni a jó szemű vizsgáló, s az utczai vélemény nem ok nélkül oszlott meg az iránt : váljon a találgatás tárgyát képező czimer , csizmadia vagy bába czimer-e ? Illy fejtörő fejtegetésekkel foglalkoztak Bokros Mihály uram háza előtt összesereglett kiváncsi szomszédok, midőn Macskás Panna, a helység legélemedettebb vén asszonya a szemle alá vett czimer jelentőségének értelmes magyarázója, a csoportból kiválva vánczorgott az utcza szegleteig, hol egy akáczfa derekához támaszkodva nagy szomorúan Sugár Jancsi állott. — Ejnye, édes Jancsi fiam, de megtámaszkodtál — szólott hozzá a vén asszony nyájasan. — Meg ám. — No, ugyan fölsültél vele, ha Bokros uram czimerét ennyiről vizsgálod. — Jó szemem van, messzire ellátok. — Hm, hm, hát csak jó szemed van, édes Jancsi fiam, hallottad-e már valaha, hogy aki a szitán át nem lát, jó szeme van, te pedig, a mint veszem észre, a rostán se látnál át. — Az is meglehet. — Válaszolá Jancsi egykedvűen. — Nemcsak meglehet, de ugy van — nyomá meg a vén asszony a hangot — különben nem állanál itt, mint a fancsali feszület. — De hát mért ne állhatnék én itt ? — kérdé Jancsi, fájósán érintvén szivét a vén asszony szavai. — Mert könnyen azt gondolhatnák, hogy irigyled a szerencséjét ennek a élhetetlen borrontónak , ki egyszerre úrrá lett, . . . hogy, hogy nem, a jó Isten tudja. E közben Bokros Mihály uram kapuja megnyílt, s egy csinos körmö^ű kocsi robogott ki rajta. — Nini, Jancsi fiam, neked jó szemed van, nem mondanád meg, kinek az udvarából vágtatnak ki azok a tűzvérű szép lovak. — Bokros Mihályéból. — Felele Jancsi szine-hagyottan. — Ugyan, ugyan kik ülhettek rajta? — Bokros Mihály, felesége, s leánya, meg mit tudom én még ki, a ki tudni akarja, szaladjon utána. — Lám, lám, ennek a jó embernek tegnap alig volt a megevő kenyere, ma már minő lovakat tart. — A kocsi az ispáné. — Válaszolá Jancsi, fülig elpirulva. — Már csakugyan jó szemed van, édes fiam, én azt hittem, ez a boldogtalan csizmadia a nagy lutrit nyerte meg, vagy lidvérczre tett szert, pedig hát az ispánban talált jó fejős tehénre Oh, a nagyravágyó bolond, hogy nem tekintett lélekre, midőn azt a szép virágszálat, egyetlen leányát, ahhoz a meddü kóróhoz kötötte. — Még nem kötötte. — Szólott Jancsi ajkába harapva. — Gondolod, édes fiam ? * — Kettőn áll a vásár. — Kettőn ám : az eladón és vevőn. De az alku alkalmasint megtörtént, mert a mint látszik, az ispán már a foglalót letette. Édes Jancsi fiam, téged a faluban méltán legderékebb legénynek tartanak, tréfából keresd meg Juliskát, hetven napi penitencziát tartok, ha kosarat nem kapsz, különben nem hinnék ezentúl saját szemeimnek, kétségbe kellene esnem rajta, hogy hetven évi tapasztalásom nem ér egy izgalmas kurjantást. Ahova ollyan módos ember , mint ez a hitvány ispán beteszi lábát, más szegény szőrűnek koppan ott a szeme. Jó mulatságot, édes Jancsi fiam, ha megházasodol, lakomádból ki ne felejts, mert az ispán asztalához ugy is tudom, hogy nem törülöm a kést. Ej , ej, hát csak ispánné lesz a leányasszonyból, ha már a szőlőbe kocsin jár, bizonyosan kocsin jár a templomba is, mihelyt nemzetes asszony lesz. — Tetézé egymásra gúnyos megjegyzéseit a vén asszony, s fejét csudálkozólag ingatva távozott. Jancsi szivét mérges nyílként égették a banya végszavai. Gondolkozni kezdett, váljon igazán hallotta-e ő mind azt amit hallott, s igazán látta-e mind azt, amit látott? Feje szédült. Lábai inogva keresték alatta a földet, mert ugy tetszett neki, mintha roppant mélység fölött állana. Megtörve, megsemmisülve szédelgett haza felé azon utczán , mellyen néhány nappal az előtt, Juliskától távozva olly büszkén, olly boldogan ment végig. Jancsi nem az volt többé, aki volt. Szégyen és fájdalomtól kínozva lépett az atyai hajlékba. Kietlen pusztaságnak tetszett előtte minden. Ott állott a szoba közepén a nehéz diófa-asztal, de minek áll ott, ha nem fogja megteríteni Juliskája soha. Az ajtónyilás mellé falraszegezett fogason ott ragyogott egy tuczat ujdonos czintányér; mi haszna ragyognak, ha nincs gazdasszony, ki gyönyörködjék benne. A tornáczos cseresznyefa nyoszolya, mellyet Juliskájának mondva készítetett menyasszonyi ágyul, ott pihen, mint a sir, mellybe egy boldog jövő édes álmai vannak eltemetve; mert nem is csináltatott helyette koporsót. Ott állott a fehérré meszelt kemencze emeletes patkáján a tarka pörgőrokka, de nincs, ki azon Jancsinak finom lenből ingnek valót fonjon, minek is pörögne a rokka, ha az orsó róla csak búbánatot fonna. Szegény fiú, mindezeket nagy gonddal válogatá össze, most megköszönné, ha valaki azokon szánalomból odébb adott volna. Jancsira kínosan hatott minden tárgy, minden tárgyhoz volt kötve egy-egy fájó emlékezet. Örömest felejtett volna mindent, még Juliskát is, s ezt talán leginkább, ha a feledés ollyan könnyű dolog volna. Végre, belefáradván a sok busulásba, mert sokára ebbe is beleun az ember, elővezette az istállóból hátas pejkanczáját, rászorította a nyerget keményen, hogy a szegény állat csak úgy nyögött bele, aztán fölvetvén magát a nyeregbe, elnyargalt, mint a szél, a pusztára. Azt hitte, a bánattól ekként megmenekszik, pedig az mindenütt együtt futott vele, mert nem is lehet a bubánattal úgy bánni, mint a gubával, melly ha nehéz, kiakasztja az ember a nyakából. Hiában volt vasárnap, Jancsi nem ment a templomba. Hiában szólt olly szépen az orgona, Jancsi csengő érez szavát nem hallotta senki a karzaton. Sok leányszem kereste, de egy sem találta. Jancsi templom helyett a csárdát látogatta, hol orgonaszós ének helyett czigány húzta a nótát, és sarkantyú pengett. Ha egyik csárdában belefáradt, a másikban újra kezdte. A gulya is már csak hébe hóba látta. Néha a faluba csak azért tévedt be, hogy végig muzsikáltassa magát utcza hosszant. Egy csendes nyári alkonyaton a jázmin bokor alatt andalgott Juliska, egykori boldogsága helyén; azóta a jázmin sok levelet, Juliska sok könyet hullatott. Arczáról eltűnt a piros szin, eltűnt a vidámság; hasonlitott a mező liliomához, mellyet a vihar keze letört. A liliom újra virágot hoz, ha eljön a tavasz, Juliska szive ki fog-e még hajtani valaha? Gondolatai a messze távolban őgyelegtek, pedig azoknak tárgya olly közel volt hozzá. Hegedüsző hallatszott, oh mennyi haverő van a hegedüszóban! Olly meghatóan szólt a zene, olly szomorúan sírt a klarinét, olly búsan zengett a rezgő czimbalom, hogy Juliska, mintha szivét a megrepedéstől féltette volna, kis kezeit erősen kebléhez szokta. A zene maiéi inkább közeledett, annál szomoruabban hangzott. Juliska szemei önkénytelenül függöttek a kerítés nyílásán. Minek is volt nyilás a kerítésen , hogy Juliska ne láthatott volna az utczára. Sugár Jancsi ment a banda előtt fehér gyolcs ruhában. Kinek is szólna másnak olly szomorúan a nóta? Kinyújtott egyik kezében, mellyröl sürü redőkben hullott alá borjú szájú inge, >