Vasárnapi Ujság – 1855
1855-10-14 / 41. szám - A pásztor legény. Szabó Márton 323. oldal / Elbeszélések és életképek
Végre kis húgom jön, az én szép kis húgom, Ki szegényke eddig nem férhetett hozzám, Szemében mosolygást, Ajkán csókot hozván. S míg a többi széled, ő mellettem marad. Az álom szárnyai míg csak be nem födnek, Sőt még azután is hallom könyörögni, Hogy maradjak itthon, ne menjek el többet! Tóth Kálmán. 323 A pásztorlegény. (Beszély.) (Vége.) — Jó napot apám, — köszönté Jancsi lassú hangon az ágyban fekvő öreget, kit a betegség annyira kivett formájából, hogy ha az utczán találkozik vele, bizonyosan rá nem ismert volna. Sugár Ferencz mereven nézett egy ideig fiára, mintha azon gondolkozott volna, elfogadja-e annak köszöntését, aztán bádiadtan mondá : fogadj isten. — Tudom, hogy neheztelsz rám — szólt Jancsi poros kalapját a nyoszolya gombjára akasztva — van is okod miért. De hát minek is vagyok ollyan nagyon szerencsétlen. Még csak te tartod bennem az életet. — Te pedig elveszed az enyémet — sóhajtott a beteg szomorúan — óh, nem az fáj nekem, hogy meghalok, mert mindenkinek meg kell egyszer halni, hanem hogy meggyalázva halok meg. — Meggyalázva? — kérdé Jancsi fejét büszkén fölemelve — s ki által? — Saját fiam által. — Apám — válaszolá Jancsi keserű megilletődéssel — szomorúságot hozhattam fejedre, de gyalázatot nem. Korhely vagyok, óh, de nem ollyan korhely, ki megvetést érdemel, hanem kit a kő is szánna, ha érzése volna. Vagy hát oka vagyok én, hogy a teremtő szivet adott, melly érez, emlékezetet adott, melly nem tud felejteni? tudom én, hogy hibáztam; de van-e ember, ki nem hibázott soha? — Hiba és becstelenség különböző dolog. — De hát ki vádol engem becstelenségről? — kérdé a fiu mélyen megsértődve. — Saját tetteid. Oh, midőn megtudom, hogy lopásra aljasodtál, megátkoztam a napot, mellyen a világra jöttél. — Én loptam? — kiáltott föl Jancsi egész testében reszketve — anyám szent hamvaira kérlek, vond vissza e szót, vagy megbánom, hogy apámnak hivtalak. — Hogyan — kérdé a beteg, beesett szemeit kémleleg szegezve Jancsira — hát nem te loptad el az ispán marháit? Igazat szólj , egy haldoklót megcsalni annyi, mint elkárhozni. Az én perczeim pedig már . . . érzem, meg vannak számitva. — Apám, én nem loptam soha. Jancsi e szavakat annyi őszinteséggel, olly komolyan mondá, hogy szavainak hitelt nem adni lehetetlenség volt. — Én hiszek, óh én hiszek neked fiam — felelé az apa, tekintetét fia nyugodt, komoly arczáról elvonni nem birva — borzasztó, borzasztó — tevé utána a beteg ellágyulva, s szempillái egy könycseppet fogtak föl, az utolsó könycseppet. Jancsi szorult lélekzettel állt a beteg ágya mellett. — Jó fiam, oda a gulya, oda gazdaságom. Nézz körül, találsz-e egy koporsóra valót. Semmi, legalább megmaradt becsületem. — Nem értelek, apám. — Mintegy két hóval ezelőtt — szólott a beteg minden erejét összeszedve — az ispán gulyájából tíz darab marha elveszett, egy darabot marháim közt talált meg még azon éjszaka, minden gyanú ellened volt, fiam, tiz darabot adtam a megtalált egy mellé, hogy a szégyentől a betömlöczözéstől megszabadítsalak. Lopás lopást ért, mig minden marhámnak vége lett. Oh, de hiszen szivem vérét is odaadtam volna, csakhogy rólad, fiamról a szégyent elhárítsam. Mint megkönnyíted végórámat, Isten áldása legyen veled érte. — S kimerülten csuká le bábjadt szemhéjait. — Oh, gazság, pokoli gazság — rázá meg égő fejét Jancsi szaggatott érzéssel — nem elég, hogy elraboltad szeretőmet, nem elég, hogy kifosztottad apámat ? még a lopással, ós ezen minden bűnök legundokabbikával is be kelle mocskolnod. És él Isten, aki ezt elnézi! A beteg szemei még egyszer fölnyíltak, tekintetét feddőleg, bátorítólag függesztvén a megtört ifjúra, mintha azt akarta volna mondani : fiam ne káromkodjál, az Isten jó, az Isten igazságos, fölemeli az elnyomottat, s nem hagyja a bűnt büntetlenül. Jancsi nagyot sóhajtott, s véghetetlen fájó gyötrelmek közt járkált a szomorú hajlékban. Hosszú gondolkozás, hosszú szenvedés után, hidegen s félelmesen nyugodtan közelített a beteg ágyához. — Atyám — kezdő lassú hangon, szemeit a földre szegezve — megszámoltam magammal; ez órától, még csak élsz, nem lesz okod panaszra ellenem. Van két kezem, bírok annyit keresni, hogy szükséget ne láss öreg napjaidban. Ami költséget tettem, annak fedezésére elegendő irhás subám és nyerges pejlovam. Még ma jelentem az esetett a biróságnak, s ha igazság van a földön , te vissza nyered marháidat, ha nincs, várni fogok . . . Oh, én sokáig eltudok várni. Mindenható Isten ! — kulcsolá össze kezeit, a mint szemei atyjára tévedtek, — ö meghalt, — meghalt — zokogó, a halott fejét mereven két kezében tartva, — a bánat ölte meg. Ott állott apja holt tetemeinél, mozdulatlan, mint gyászos sírkereszt, árván, reménytelenül; még csak könyüi sem voltak, mellyek enyhítették volna a szivét szorító fájdalmat. — Meghalt — eszmélkedett Jancsi elkeseredve — majd elmondják felőle, minő jó, minő becsületes ember volt. Eljönnek temetésére azok is, kik a beteghez nem jöttek; oh az emberek nagyon becsülettudók a halott irányában, az is megsajnálja, az is megsiratja, ki ellensége volt;—a halottnak nincsen ellensége. Minő jó dolog halottnak lenni. Nyugodjál békével ártatlan áldozat, nemsokára megizenem hozzád halálos ellenemtől, hogy mi lett fiadból. Arcza sötét volt, mint a gondolat, melly agyában fogamzott. Még egyszer körülnézett a gazdátlan házban, mellyet örökre elhagyandó volt, még egyszer megállott a halott mellett, jól megnézte, nehogy valahogy elfelejtse. Amint a házból az udvarra kiért, Juliskával találkozott, ki fehér gyolcs kendőben tartott valamit kezében. Mindketten meglepettek e találkozás által. — Mit keressz te itt? — kérdé a legény ösztönszerűleg a megdöbbent leánytól. — Ételt hoztam édesapádnak. — Jókor jutott eszedbe, mondhatom. — Nem ma jutott először eszembe — felelé a leány galamb szelíden — én ezt már hetek óta teszem. — Jó leány. — válaszolá Jancsi a felelet által némikép sodrából kivéve — nincs annak már szüksége ételedre. — Meghalt? — kérdé Juliska remegve. — Meghalt — jön a felelet s Jancsi útnak indult. — Jancsi! — kiáltott utána Juliska olly édes, olly fájó hangon, hogy Jancsi egy lépessel sem birt tovább menni. — Elhagyhatsz-e a nélkül, hogy csak egy vigasztaló szót szóknál hozzám ? Vigasztaló szót, mi szüksége van arra menyasszonynak? nem leszesz-e maholnap ispánné? nem hirdette-e már ki neveteket a pap ? — Igaz, való igaz — sóhajtott szive mélyéből Juliska — és te e szavakat olly hidegen mondod el, mig nekem a lelkem majd megszakad. Azt hiszed — folytatá a leány nemes lelkesedéssel — nem találtam volna föl az utat, melly megmentene ezen házasságtól, azt hiszed, olly nehéz meghalni annak, ki ugy szeret, mint én szerettelek. — Hát ki kényszerit téged ezen házasságra, ha idegen vagy tőle ? — Becsületed. — Az én becsületem? — kérdé Jancsi szilaj tüzű szemeit a leányra szegezve.