Vasárnapi Ujság – 1856
1856-06-08 / 23. szám - Tamásdai csonkatorony (kép) 196. oldal / Hazai tájleirások
mindinkább gyérül, férfi nemüeké is — mit ezeknél talán a katonakötelezettség okozhat, — de főleg a nőcselédeké, kik pedig épen minden háznál nélkülözhetlenek. „Hogyan lehet ez? holott a jó Isten minden időben és minden helyen némbereket több számmal teremt, mint férfiakat? — és őket a katonáskodás sem fogyasztja." Úgy, tisztelt olvasóim, hogy a nő, ha jó varró, fonó, sütő, főző is még, a cselédi sors elöli elbuvásra sokkal több utat módot talál, mint a férfi, és neki szükséglete is kevesebb van, mint a férfiaknak. A télen beállhat falun hetes fonónak, eljárhat napszámba mosni; nyáron pedig épen talál napszámot naponként, vagy elszegődhetik aratónak, és rövid idő alatt egész évi élelmét megkeresi. Jaj! de ezeknek az Isten adta fehér népeknek, — kik mellett én váltig kardoskodnám, ha velők soha szégyent nem vallanék, — még egy nem-felvezetni való modoruk is van az öneltartásra, minő nekünk férfiaknak már ránk jártak, és pedig mindenütt a legjobb sikerrel. Cselédváltozás rendes határidejekor, — vidéken mint a szokás, — ujév, Szent-György és Szent-Mihály napkor osszunk ünnepélyesen jutalmat az egy évet híven betöltött férfi- és nőcselédnek; nagyobbat annak, ki két évig szolgált egy helyen dicsérettel, még nagyobbat a három éves, legnagyobbat a régi erényes cselédnek. Ez mind jelenen, mind utóbb megteendi a kivánt hatást. Ugyanis, ha a cselédi rend romlottságának fonalait és szövedékét nyomozzuk, azt tapasztaljuk, hogy ez az al néposztály valami zárt klub, melly a családfőnökök bosszantására és az ellenök szegülésre titkosan összeesküdött, és a mellybe az ujoncz cselédek legelső összejövetel alkalmával beavattatnak erővel is. Már pedig a sok között lehetetlen, hogy romlatlan is ne találtatnék, és a ki magát czéhjéhez erőszakolva tartani, lelkiismerete ellenére köteles. A jutanemünknél fogva sincsen, és a mellyel szegényeknek nem is irigyelemtételek aztán s az ezekkel járó szép becsület és közkitüntetés a lánk. Reménylem, elértenek t. olvasóim, — az önmaguk árubaadását gondolom, melly uton férfi czimboráik által, az apátlan koczákkal együtt, dolgozás nélkül is titkon élelmeztetnek. Innét van, hogy minden helységben látunk tartózkodni olly egyes rideg némbereket, kik állomás és szolgálat nélkül csak amúgy szép könnyen éldegélnek, mint a Sarepta beli asszony; és korsósokból az olaj vékásokból a liszt, zsebekből a pénz nem fogy ki soha; de a czérnázó drága kezeket látni emberi szemeknek nem adatik. Illy országos csapás enyhítése és a cselédek zabolázása végett sokat tehet a bölcs kormány (kitől ezt esengve kérjük és várjuk is) új korszerű cselédrendszernek behozatala által, mint ollyant például II. József császártól kiadva ismerünk *). Gyökeresen pedig ez országos csapás rólunk nem lesz elfordítva előbb, mint akkor, ha majd közelebb jövend hozzánk a népnevelésnek boldogító országa, melly szolgálatokra is egy szelídebb nemzedéket idézend elő. Addig tehát a jelen neveletlen cselédségre nézve óhajtandó volna talán a korábbi házi fenyitéktartásnak visszaállítása. Az áldáshozó kormányi intézkedést megelőzőleg egyes városok a hazában (például Pest, Buda, Győr stb.) léptettek életbe cselédrendszert jó foganattal. Szabad királyi városok tehetik is ezt, mellyek polgárait e bajos ügyben még az a kedvező körülmény is vigasztalhatja, hogy cselédszerző biztos személyek útján kaphatnak cselédet minden órán. De mit tehetünk mi vidéken és egyes falukon lakó családfők, kik a rajtunk garázdálkodó cselédségtől annál többet szenvedünk, minél távolabb esünk a járásbírósági állomástól! Nézetem szerint itt mi többet nem tehetünk, mint ha kitünő jó cselédek jutalmazására alapítványokat teszünk, minőkkel hasonlag már a hazában több helységek és városok szép példával elöt-Az alföldi rónaság kevés emlékei annyival nagyobb figyelmet érdemelnek, mennyivel a felföldieknél ritkábbak, s fen tudák magukat tartani a hazánkat, különösen alföldi síkjainkat dúló háborús idők viharjai közt; fen maiglan az időnek lassanként minden megemésztő ereje ellen. Egy illy emléket mutat fel olvasóinknak az ide rajzolt kép, melly a tamásdai csonka- vagy régi tornyot ábrázolja, ugy amint az jelenleg az uradalmi főtiszt házikertében látható, környezetével együtt. Fekszik — a régi iratokban Szent- vagy egyszerűn Tamáshidjának nevezett — Tamásda helysége Délbihar megyének végső egészen Aradba nyúló csúcsán, a Fekete-Körös partján, alig félórányira a várad-aradi országuthoz, honnan jól kivehető. Aradról jőve az úgynevezett „erdőhát" vidékét a zerénd-tamásdai határnál éri először az utas, mellyen a most készülő uj országút átalvezet. Határa legnagyobb részét ma is nagy erdőség képezi, s túl a Körösön, Aradba benyúló szép rónaságán még pár évtized előtt is, tölgyfaerdőség emelkedett, de utolsó szálig kivágatott. A Fekete- és Holt-Kőrös most is körül veszi Tamásdát, hová csak két keskeny föld juknak rést mutatnak magukat a romlott klubtól elkülönitni, másokat eleintén haragra, utóbb szégyenre bírni, utóbb pedig a jutalom utáni törekvés és elnyerési remény mellett többeket is javítani. S ime! itt is melly tágas mező nyilik a nemes jóltevésre és a nemzeti becsületnek s közjóllétnek emelésére! Hiszen embereket javítani annyi, mint veszni tért lelkeket megnyerni az örök üdvösségre. Irigyellek titeket, hazám gazdag fiai és leányai, kiknek illy jóltevés öröme is juthat részül. Ennyit mondom. Ez tehetünk, ártatlan eljárás és szabad is. A további segítséget e kiáltó szükségünkben Istentől kell kérni, időtől kell várni. Edvi Illés Pál: A tamásdai csonkatorony. A tamasdai csonkatorony. *) Általam beküldve közlötte a „Tudom. Gyűjtemény." Pest, 1834. XI-dik köt.