Vasárnapi Ujság – 1856

1856-12-07 / 49. szám - Orbán mester. Győri Vilmos 426. oldal / Elbeszélések

III. O­r­b­á­n 111 e­s­t­e­r. Történeti elbeszélés GYŐRI VILMOSTÓL *). Sok mindent írtak már, a világon megtörtént és meg nem tör­tént eseményekről. Megénekeltek ollyan lovagokat, a­kik elcsábí­tották a más ember feleségét vagy leányát, és a­mikor üldözték ezért az épületes dologért, a lovag rendesen megölte a kedvese fér­jét vagy apját. Lapokat szenteltek ollyan nők emlékének, a­kik végig szerettek húsz huszonöt embert, s mikor már elveszett az areznak bája, lettek belőlük ollyan jó teremtések, hogy az ember megsajnálja szegényeket. Miért ne emlékezhetném meg én is egy egyszerű emberről, a ki nem volt sem lovag, sem kalandor, hanem egy szorgalmas kéz­műves, kinek egyedüli birtoka, mindene, szép ész, jó szív és nemes lélekből állt? — Annak a középosztálynak gyermeke volt ö, melly saját önmunkájával, fáradalommal keresi meg élelmét, melly két keze dolgoztával szerez másoknak kényelmet, s magának — csekély jutalmat. Tiszteljétek e munkás osztályt, ha meg akarjátok érdemelni az ö szeretetét, becsülését I. Nincs annak nyugalma, a kinek szivét, lelkét ellepte a dics­vágy, a hírszomj. Mit ér neked, Mohammed szultán , hogy fél Európa, fél Ázsia félelemmel, rettegéssel említi nevedet, ha az álom nem­ akar sze­meidre lőni ? Néma és borúit a drinápolyi szultáni palotára. — Az éj nyu­galma édes álomba ringatott el mindent, csak Drinápoly ura, a hatalmas II. Mohammed szultán, nem tudott pihenni. Párnás selyemmel bevonva, nem tudtak álmot hozni szemére, az ámbra szenderítő illata nem tudta elaltatni a hírszomjat. Hálóterme ajtajánál két eunuch állott, lándzsáikra támasz­kodva, némán, mint holt alakok. A szultán a kadun — kiet — khudát — a három őrt kiáltá. A szerecsen megjelent rögtön, s a hálóterem ajtajánál megál­lott, és meghajta magát olly mélyen, hogy homloka a palló sző­nyegét érinté. Illy állásban maradt addig, míg Mohammed paran­csot nem osztott. — Hívjátok elém rögtön a nagyvezirt! Akadun­ kiet távozott. Nem telt bele egy negyedóra, és Ch­alil pasa, a nagyvezir, szintén ott állott az ajtóban, hol előbb a kiet­khuda, és épen olly mélyen hajolt meg ő is, mint a hárem­ör. — Üdv neked, chanok chánja! — Lépj közelebb — parancsolá a szultán. A nagyvezir engedelmeskedék. Odalépett a padisah elé, s leborult előtte újra, s leborulta közben egy ládácskát bocsátott a nagyúr lábaihoz, s fölnyitá azt. A szekrényke színig volt telve aranynyal. — Mit jelentsen ez? kérdé a padisah nem tudást jelentő arcz­kifejezéssel. — Szokása a nagyoknak — felele a nagyvezir — ha őket a d­ánok d­ánja, a leghatalmasabb padisah szokatlan órában hivatja magához, a hivottak sohase jelenjenek meg üres kézzel; a mit hoz­tam, nem az én vagyonom az, hanem a tied **). — Mi szükségem nekem aranyra — kiálta föl a szultán — nem azért hivattalak; hanem azért, hogy adj nekem erőt, hatalmat, melylyel Konstantinápolyt hatalmamba ejtsem. — Nézd, itt ez ágyon fetrengettem az egész éjjen át. Iitsek tégedet, ne hagyjad magad sem aranynyal, sem ezüsttel megvesztegetni. Erősen kell küzde­nünk a göröggel, s bízva Istenben és a prófétában, a várost be kell vennünk ***). Az öreg Chalil mély alázattal hallgatta az ifjú szultán szavait: — Uram. Erős vár az, melly ellen indulni akarsz. A síkon, vagy a tengeren örömmel követnek harczosaid , és örömmel men­nek falakra is, ha te parancsolod. De, sahs-Allah, a­ki Konstantiná­polyt ostromolja, elveszti az seregének kétharmadát, míg a Sophia­templomra fogja tűzhetni a ragyogó félholdat. — Ha elvesz százezer, nyomába fog menni másik százezer; de én esküszöm a próféta szakállára, hogy Byzancz enyim lesz.­ Chalil pasa meghajtotta magát. — Adja Isten, hogy úgy legyen. — Tudom én azt — folytatá Mohammed hevesen — hogy a vár erős,tudom hogy falait bevehetleneknek mondja mindenki : de ha volt ész, a melly fölépitni tudta az erődöt, miért ne lehetne ész, melly szétrombolni tudná azt ? Ezért hivattalak. Es mondom neked a paradicsomi üdvösségedre,hogy azon légy, miszerint nekem embert szerezz, a ki olly romboló gépet készítsen, mellyhez még hasonló nem volt s nem lesz. Ezért hivattalak. A vezir meghajtotta magát mély alázattal. Föl sem is emel­kedett addig, mig azt a szekrénykét szépen el nem rejté újra a kaf­tánja alá. Azután megcsókolván a szultán ruhájának szegélyét, oda­hagyta a padisah palotáját. S csak, midőn kiért a sötét utczára, hol nem látta már senki, akkor merte megcsóválni fejét, s nagy nyugodtan mondani ma­gában : — Ezért ugyan kár volt fölkelni. Mohammed ezen az éjen le sem feküdt többé. A lámpát, melly dolgozó-asztala fölött függött, meggyújtá maga, s kiterité asztalára Konstantinápoly térképét. Milly kín a hírszomjas, a nagyravágyó léleknek! Ott látja maga előtt feltünni Görögország gyönyörű fővárosát, Konstantiná­polyt. Látja ragyogni az egyházak tornyain a fényes kereszteket, látja e pompás palotákat, mellyekhez képest Drinápoly leg­szebb épületei alacsony kunyhók, látja a kéklő Bosporust sima tükrével. — Oh ha ezen egykor török hajók úszhatnának szabadon! És látja maga előtt azon a csekély írlapon megnépesülni By­zancz utczáit, s hallani véli a hangokat, mellyek ezt csengik füleibe. — Gyáva az a szultán, a ki Konstantinápolyt meg nem meri támadni. Ezt nem lehet eltűrni tovább. Rajta tehát a támadásra. Oh jaj neked, büszke Byzancz! Itt jönnek a délczeg szipáhik karcsú, szélnevelte méneiben, amott ta­lálnak sűrű tömegben a kemény jancsárok, robognak az ágyuk. Előre, előre! . . . Állítsátok föl az ütegeket, az ostromgépeket, adjatok tüzet! Irtózatos dördület tölti el a jeget. Háromszáz ágyú egyszerre okádjá ki öbléből a romboló golyókat. A füst oszlik. Hah, millyen rés a falon! És millyen láng a vá­rosban. — Konstantinápoly ég! — kiálta föl Mohammed, és föl­ugrott dolgozó asztala mellől. A palota ablakán veres fényt derengett a terembe. Első pillanatban azt gondolá, hogy a­mit előbb látott, nem képzelet, hanem valóság. Pedig csak képzelet volt. A veres fény nem Konstantinápoly lángja, hanem a kelő haj­nal pírja. Oda künn nem hangzik az ostromlók riadása s a romboló ágyúk bömbölése A müezzim imára szólító éneke hat át a jégen, hogy a gyenge ember emelje föl lelkét az erős Istenhez . . . — La­illah il Al­ah Ugyanazon az éjen, midőn Deinápolyban a leghatalmasabb úr nem tudott pihenni, a legszomorúbb sorsú emberek ollyan édes álomban aludták át az éjt. Magyar rabszolgák voltak ezek; Chalil pasa rabszolgái. A pasa palotájának egyik alacsony zugszobájában mintegy tizennégy magyar fogoly ült együtt. — Némellyek közülök honn — mielőtt a szerencsétlen csatában részt vettek volna, mellyben a pasa foglyai lőnek—­talán bársony kereveteken pihenhettek, most durva szörmetbe öltözve, ott ülnek egymás mellett a nyirkos földre teritett szalmán. És e perczben még­is boldogok. Elgondolkoznak, elméláznak, s gondolatát hova röpitné a sóvár lélek, mint haza .... az édes ma­gyar hazába! Csak egy van közöttük, a kinek munkás keze nem pihen most sem, hanem dolgozik, olly sürgően, ollyan gyorsan, mintha azt a fegyvert kovácsolná mellyel vissza fogja váltani szabadságát. És valóban fegyveren dolgozik, csakhogy nem a maga számára, hanem Chalil pasának. (Folytatása következik.) *) Figyelmessé tes­szü­k t. olvasóinkat e szép tehetségű fiatal irónk munkáira, mik első föllépése óta folytonos haladása és szorgalmas tanulmánya felöl tanúskodnak.— Sz. **) Egész napjainkig fennálló szokás a törököknél. ***) Mohammed saját szavai. L. Hammer Burgstall. Gesch. d. osm. Reich. I. 890. 1.

Next