Vasárnapi Ujság – 1858
1858-11-21 / 47. szám - A saját vasuttal biró gőzkocsi (rajzz.) 558. oldal / Természettudományok; ipar; gazdaság - Nyelvészeti emlékek a XVII. századból. Papp Miklós 558. oldal / Történeti czikkek; régiségek s rokon
559 egy bassista, egy bariton, néhány segédszereplő, 12 férfi és 12 női kardalnok, mind valóságos magunk emberei; tulajdon csontunk és vérünk és hangunk, tekintsétek úgy, mint a mi sajátunk," ennek volna valami értelme. Nem zaklathatná senki az igazgatót, hogy ez vagy amaz nem ollyan jó, hogy a világon jobb ne volna nála, ha tenné, azt mondanók rá : „igen , de ez a mienk, s nekünk jobb nincs; a mi feladatunk a nemzeti művészetet emelni, nem pedig az idegent meghonosítani." Ha ezt az elvet tűzné ki magának egy igazgató, először volna valami elve; másodszor ollyan elve volna, melly mellett lehetlen megbukni; mert ha a közönség el nem volna kényeztetve nagy áldozatokkal itt tartott idegen ajkú művészek által; azt, a mi a magunk emberségéből kitelik, jónak találná s meg volna vele elégedve; ezek nem kerülnének elviselhetetlen áldozatokba s különösen nem volnának ingerelve követeléseiket az idegenek díjához mért arányra felcsigázni, mert a megelégedés legerősebb alapja mindig az, hogy mást ne jutalmazzanak jobban, mint minket. Nekünk szegény újságíróknak gondunk volna őket úgy insinuálni a közönség kegyelmébe, hogy a jó magyar publikummal soha senki fia el nem hitetné, hogy lehessen még valahol a világon ennél tökéletesebb opera s aki fitymálózni próbálna, azt majd elszoktatnák róla becsülettel. Hanem hát a mostani és még inkább az elmúlt (és absit omen! a jövendő) évek rendszere ezt az elvet, a mi mellett különb dolga lett volna az igazgatónak a Dalai Lámánál, önként elvete magától s legelőször is megtörte azt az aczél firmamentumot maga fölött, melly szerint a pesti magyar szinháznak csak magyarul beszélő szinész lehet rendes tagja. Azóta hallottunk olasz éneket és elcsúfított magyart, melly rettenetesebben hangzott az olasznál; azóta hallottunk 12 ezer forintos fizetésekről beszélni; azóta kezd közönségünk elérhetetlenek után vágyódni és nincs semmivel megelégedve, amit adnak neki. Természetes! Lerontottuk a védvámrendszert; előttünk állanak a világ műkincsei, minekünk csak válogatnunk kell azokból; az igazgató dolga őket egymásután megszerezni, a szinház dolga pedig megbukni. Szemmelláthatólag, feltartóztathatlanul megbukni, megbukni ollyan arithmetikai pontossággal, mint amillyen pontosan törlesztődik, vagy kétszereztetik egy kapitális 12 esztendő alatt anatocismus utján. Ha egy gazdag urat, kinek 100 ezer forint évenkénti jövedelme van, hallunk panaszkodni, hogy nem élhet meg, nem jöhet ki, mert mindig 120 ezeret ad ki s így előbb-utóbb tönkre kell jutnia; nem igen természetes-e, hogy azt mondjuk neki : „jó uram, adj ki húszezerrel kevesebbet, vond össze a költségeidet." — „Hiszen már redukáltam, amit lehetett; lehúztam a béreseim, napszámosaim fizetéséből; eladtam a birkáimat, mert nagyon sok szénát ettek meg, s hogy gyertyát ne égessek oda haza, minden este écartézni járok." — „De uram, jobb volna ha a kéréseid száma helyett a lovászaid és peczéreid számát kevesbitenéd, s ne a birkákból adtál volna el, hanem az angol paripákból, s inkább égetnéd otthon a gyertyát, minthogy écartézni jársz, mert az többe kerül." Így van a mi gazdaságunk is. Színházunknak van 100 ezer forinton felül menő évi jövedelme, s nem tudunk megélni belőle, pedig hiszen mindent elkövettünk már, hogy jól gazdálkodjunk : — a drámai színészek fizetésének 1850 óta lehúztuk egy negyed részét, a drámaírók jövedelmét az első két előadás helyett az első háromból adjuk ki, a szabadjegyeket megtakarítottuk a szerkesztők és drámaíróktól; mégsem üt össze a kiadás a bevétellel: „de uram, ne a birkát,hanem az angol paripát!" Ugyanakkor, midőn e gazdálkodási elvek a fentebbi reductiókat létrehozták, ugyanazon operai tagok fizetései 1, 2, 3 ezer pengő forinttal feljebb emeltettek, minden látható ok és szükség nélkül (ez még régen történt), ugyanakkor midőn a drámaírók belépti jegye, mint fölösleges kiadás, gazdálkodási elvből elvétetett, hoztunk ide novemberi vásárra egy hires énekesnőt vendégül, akinek 500 pft. fellépti dijt fizetünk egy estére, ugy hogy marad a haszánkban 5 ft. egy előadás után, ollyan hónapban, ollyan vásár idején, amikor a magunk erejéből is tele színházunk volna. Tehát még nem elégszünk meg azzal, hogy drága operatársaságunk van, hanem ennek a tetejébe hozatjuk derűre borura a világ minden első énekesét, tánczosnőjét, egy évben négyet, ötöt, amellyiknek mind van annyi esze, hogy éppen vásárra érkezik ide. De hát kinek a kedvéért történik ez így ? Erre a kérdésre sokszor hallottuk már ezt a feleletet : hja, ha így nem teszünk, a páholyközönség, a mágnási osztály majd megharagszik s nem jön a színházba. Erre először is az az ellenvetésem, hogy nem a páholyközönség a színház egyedüli ura, másodszor a páholyközönségnek legalább fele nem mágnás, és harmadszor nem képzelem magamnak azt a magyar mágnást, aki illyen gondolatot kimondjon, aki azért a nemzeti színházat elhagyja, mivel az nem alkalmazza magát az ő ízléséhez, vagy felelőssé tegye magát annak baleseteiért, amikbe az ő privát passiójának kielégítése kedvéért jutott; ellenkezőleg nagyon sok és tekintélyes főurat ismerek, aki szerény véleményemet osztja s a gazdálkodási rendszert a luxus-artikulusokon kívánja kezdetni. Majd még jobban is illustrálom, mit nevezek luxus-artikulusnak? Az idén a dráma jövedelme volt nálunk mintegy 52 ezer forint, az operáé 50 ezer. A drámai tagok fizetéseire, írók díjazására stb. kiadatott mintegy 34 ezer frt. (aligha többet nem mondtam, mint kevesebbet), az opera elnyelte az egész 50 ezer forint bevételét, elnyelte a drámától megtakarított fölösleget, elnyelte az országos segély 14 ezer forintját — és elnyelt még azonfelül 16 ezer ft. deficitet. S még ha az opera nyelte volna el! ha ez a pénz, ez a Dárius kincse, nagyszerű kiállításokba, díszletekbe, fénybe, pompába volna beruházva; de egyenesen ráment az operai és ballet-tagok, operai és balletvendégek honoráriumaira. Egy ollyan szegény szinház, mint a miénk, a mellynek beesik a tetején az eső, szétrongyollanak a díszletei; nem aggódik 5—6 s több ezer forintnyi fizetéseket adni egy tagnak, 3 — 4 ezer forintot egy kéthetes vendégnek, és ugyanakkor egy másik, jól kereső szakosztály képviselőit aránytalan mellőzéssel elkedvetleníti, s a dráma jövedelmeit csupán csak egynehány egyéniség comfortjának áldozza, míg ugyanazon drámáról leszakad a ruha; míg a népszínműnek nincs egy jó csizmája, amit felhúzzon, annak a szegény jó öregbéresnek, aki ollyan jól megszolgálja a kenyerét. Tovább megyek. A színház női tagjai maguk tartoznak színpadi öltözékeiket kiállítani , e végett kap mindegyik ruhapénzt. A mennyi egy drámai primadonna ruha pénze, kétszer annyi (!) egy első tánczosnéé (!!) és pengőben annyi, mint amazé váltóban, egy első énekesnőé. Már pedig drámai szabó és operai szabó közt talán csak még sincs különbség. Hogy az énekes hangját jobban fizetik, mint a szavalóét, erre lehet argumentum, de hogy az énekes ruháját is jobban fizessék, mint a szavalóét, ezt magyarázza meg, aki tudja. A külföldi énekes, amellett, hogy énekes, még színész is, nemcsak énekel, hanem játszik is : a mi énekeseink ezt fölöslegesnek tartják; maga a kritika is azt tartja, hogy ez csak a drámai színészek dolga. Úgy-úgy leszidjuk szegény komédiásokat, ha ezt, vagy amazt a mozdulatot helytelenül tették, ha nem iparkodnak utolérni Talmát,Rachelt; de hogy az énekes-művész még játssza is azt a szerepet, amiben énekel, hogy vegyen példát Roger, Viardot Garcia játékáról, ugyan kinek jutna eszébe ezt követelni? nálunk legfölöslegesebb kiadás operai előadásoknál a gázvilágítás, mert itt az éneken kívül nem kap semmit az ember, tehát azokat sötétben is el lehetne hallgatni, és még eddig nem támadt szörnyeteg, aki ezt megmerte volna mondani; aki napvilágra hozta volna azt a kérdést, hogy az operai művésznek is kell valami egyébbel hatni tudni, mint a puszta hanggal, s hogy ha operáinkat nemcsak énekelnék, hanem játszanák is, akkor majd ollyan operák is megállhatnának a színpadon, amikben nincs korcsolyatáncz, dupla zenekar és aranyos processio : egy szóval, hogy a színház operai tagja is tartozik színész lenni, nem pedig Kammersänger. A drámaszemélyzet évenkint betanul 40—50 új darabot, az operaszemélyzet betanul kettőt, vagy ha sokat, hát harmadfelet. Ha valami gazdálkodási rendszabály van hozva, az a drámára nézve mindig áll; az opera kivétel benne. Íme legközelebb Lászlónak, ki mindig teleházakat csinált, félbe kellett a vásár alatt szakítani vendégszerepléseit, mert ez szabály; de Viardot Garciának lehetett szombaton fellépni, mert az kivétel. Én világért sem akarom a közönséget az opera ellen ingerelni; én azt mint művészetet tisztelem, mint élvezetet, magam is szeretem; több operai tag buzgalmáról, tehetségeiről, hazafiasságáról elismerő fogalmaim vannak; nem is szeretném, ha azok, kiket becsülendő kivételeknek tartok közöttük, az átalános elvtelenségből származó panaszt személyük ellen intézett vádnak tekintenék, valamint egyátalában senkit én személyesen felelőssé nem akarok tenni, nem kárhoztatok egyes embereket, legkevésbé magát az igazgatót, aki egy talpig derék, becsületes ember, jó hazafi, okos, tapasztalt férfi, akit személyesen tisztelek, becsülök, szeretek, akinek érdemeit, ha én nem emlegetném is, emlegetnék azok a falak, mikben színházunknak gazdag jövedelemforrást épített, s ki maga is egy szomorúan széthulló ügyet vett át évek előtt, s elismerést érdemel, hogy azt nagy népszerűsége, erős összeköttetései, buzgalma és áldozatai által ennyire is össze birta tartani; — hanem hiányosnak tartom egyenesen a rendszert, melly mellett a szinháznak lehetetlen prosperálni; ha nem tudom miféle angyalt hoznának is ide igazgatónak, s nem tudom, miféle bölcsekből válogatnának is számára ellenőrző bizottmányt. (Elismerem, hogy a mostani mélt. bizottmány tagjai is bölcs és jóakaratú férfiak.) Megint csak oda térek vissza, hogy ennek a színháznak szüksége van egy fényes nevű, próbált jellemű, népszerű, hazafias indulatú, főrangú igazgató mellett egy szerény, de maga helyén erélyes, műértő, szorgalmas, számítani tudó, előrelátó, szakadatlan türelmű, emberekkel bánni tudó, részrehajlatlan, mindenben jártas, tudományos készültségű, megvesztegethetlen tisztakezű és tisztaszívü, minisziózus pontosságú művezetőre, aki a maga alapelveiből kiindulva, szabad belátása szerint vezethesse a szinház belügyeit; a külügyek bölcs vezetése elég sok és elég diszes foglalkozásul maradván az intendánsra. Akkor lehetne reménység, hogy az opera és dráma megférjen a szinházban, s egymást és a szinházat meg ne rontsa, hogy ne csak a művészek évdijai, hanem a művészet is emelkedjék évről évre; az egész elv ebből áll : minden tehetséget ugy és annyira használni fel, a mennyire jutalmazva van, s minden tehetséget ugy és annyira jutalmazni, a mennyire hasznos tagjává engedi magát képezni az intézetnek. Ez a kettős sarka annak a rendszernek, melly mellett (szerény nézetem szerint) a szinház tiszteségesen fennálhhat. Engedelmet kérek tovább is beszélhetni, ha szóhoz jöhetek. Kakas Márton: Utóirat. A hallétről azért nem szóltam semmit, mert ugy sem képzelem, hogy ezt még valaki jövő esztendőre is meg akarná tartani, mikor a szinház maga is tud már lábujj-hegyen járni. K. M. Irodalom és művészet. Vettük a „Hírmondó" czimü néplap f. hó 16-án megjelent első számát is, czélszerü felosztással és olvasóközönségéhez mért következő tartalommal : „Mi újság a fővárosban?" „Mi újság a vidéken?" „Vásári és piaczi hirek." „A pesti vásár." „Egy gőzhajó elégése a sík tengeren és egy rajta utazott magyar család borzasztó vége." „Szerkesztői üzenetek." „Haramia banda a havason." Jókaitól. „A kis béres." Petőfi ujabb verseiből. „Rövid predikatiók." I.—II. Erkölcsi elmélkedések, Prófétától. „Beszélgetések min-