Vasárnapi Ujság – 1858
1858-02-14 / 7. szám - Egy kis köpeny története. Szendrey Julia 74. oldal / Elbeszélések - Petőfi Sándor; Emléksorok 74. oldal / Költemények
75 „Hohó,köpeny, hova viszed azt a fiút? Nini, a nagyapja köpenye van rajta! Nini, az a nagy köpeny!" Hogy mindebben micsoda csúfság lehet, azt a kis köpeny el nem tudta képzelni, de hogy az akar lenni, azt jól látta a bársony köpenyes fiú gúnyosan vigyorgó arczából és csúfolódó hangjából. Ugyancsak kiváncsi volt, mit felel majd az ő kis gazdája; vajjon az ő esze is ugy helyén van-e, mint a millyen jó és bátor? De halljuk : „Nagy bizony, nagyobb, mint a te kis eszed !"– felelt vissza a kigúnyolt fiú. No, ezt ugyan jól mondta, mert a bársonyköpenyes fiú volt a legroszabb tanuló az egész iskolában. No, ugyan be is felelt neki! E napságtól fogva nem volt a kisfiúnak hivebb barátja a köpenynél. Hétköznap az iskolába, vasárnap pedig sétálni, mindig csak együtt mentek ők. A fiúcska épen úgy szerette köpenyét, mint az ötet. Sőt még a fiúcska anyja is, az a jó asszony, ki nem hagyá őt elvágni, az is úgy gyönyörködött benne; abból látta a köpeny, hogy séta alkalmával, valahányszor csak rá tekintett, mindig ollyan örömteljesen mosolygott rája. Azt persze megint nem tudhatta a szegény köpeny, hogy az a mosoly nem őt, hanem a kisfiút illeti. Hogy tudhatta volna az ártatlan, hogy mikor a köpenyre mosolyogt nak az asszonyok, akkor a gazdájára gondolnak! Tévedésében még jobban megerősíté őt következő esemény. Egy reggel, nem találván hamar nagykendőjét az anya, nevetve a kis köpenyt veté magára, s így szólt fiához : „Ejnye, látod, millyen jó köpenyed van neked! millyen meleg, millyen kényelmes; jövő tavasszal kölcsön veszem tőled, hiszen épen ollyan, mint valami divatos mantilla!" No, ez már fölötte sok volt a kis köpenynek; ennyi dicséretet nem bírt elviselni. Elszédült és leesett a nő válláról, mint akkor az iskolában a szegről. Ámde most senki sem nézett rá megvetéssel, senki sem tapodott rá, nem bizony, hanem szépen fölvették, és gondosan kikefélték, kitisztogatták, ahol poros lett. Oh, millyen áldott, jó emberek vannak a világon! És a kis köpeny napról napra boldogabb jen, és egyre több okot talált a megelégedésre. Valóban szerencsés csillagzat alatt született, miről mindinkább meggyőződött. Kivált idővel, midőn észre kezdi venni, hogy mindenki elmosolyodik, amint öt megpillantja. Minek tulajdonítsa ezt? Mi lehet ez? Bizonyára nem más, mint valami különös büverő, melylyel őt a sors megáldá, büverő, melly mosolyt idéz mindenki arczára, ki őt meglátja. Teljes erejéből figyelni kezdett hát, hogy magának bizonyosságot szerezzen; szemügyre vett mindenkit, ki csak elhaladt mellettök, és csakugyan, ah csodák csodája; minél élesebben figyelt, annál inkább meggyőződhetett sejtelmének igazsága felöl. Igen, igen! ahányan csak rápillantottak, azonnal mindannyinak arczán látható volt a bűverő hatása : mosoly világította meg, ha csak egy perezre is, csak futólag is, a legsötétebb arczon. Boldog, boldogtalan elmosolyodott, midőn a kis köpenyt megpillantotta. Nem szerencsés adománya-e ez a sorsnak, mosolyt, önkénytelen, természetes mosolyt idézhetni bárkinek arczára? Hejh, sok arezon ugy tűnik föl ez elmosolyodás, mintha egy örök sötétségű börtönbe egyszerre csak egy kis fényes, ragyogó csillag tévedne be! Csoda- e, ha a kis köpeny túlment e felfedezés fölötti örömében a kellő határon? Hát még egyszer mi történik! Amint szépen mendegéltek, a kis fiú, és a köpenyke, hát találkoznak egy híres nagy emberrel, ugy el volt mélyedve; nem csoda : épen saját nagysága fölött merengett, mi rája nézve bizonynyal a legfontosabb és legkellemesebb foglalkozás lehetett. Azonban, a mint elmélyedése közben véletlenül fölnéz, tekintete épen a kis köpenyre esik, s ez, ez az épen saját nagyságának gondolatával foglalkozó nagy ember, nemcsak elmosolyodott, hanem még vissza is nézett s így kiállott utánok: „Ejnye, kis öcsém, kel nagy köpenye van! Adja Isten, hogy minél előbb bele nőjön!" Ez már aztán több volt az elégnél, ez mindent fölülmúlt. Kivált, midőn otthon hallá, hogyan dicsekszik kis gazdája édesanyjának, hogy azzal a nagy, hires emberrel beszélt, kit annyiszor említettek előtte és mutattak neki az utczán. A köpeny ugyan azon véleményben volt, hogy hiszen tulajdonképen csak az a nagy ember beszélt, az is csak utánok kiáltott, mikor mentében vissza fordult, a kis fiu pedig egy szót sem válaszolt De ahoz ő nem értett. Mert a kis fiu azt hitte, hogy mind azt el is mondta, mit a illetje tiszteltetés fölötti örömében egész hazáig gondolt. Azt vélte, hogy "az a hires, nagy ember azt mind meghallotta, a mit az őszivé ollyan hangosan dobogott meglepetésében. Annyiban maradt hát, hogy a kis fiú beszélt azzal a híres, nagy emberrel. Millyen büszke volt rá a köpeny, hogy ezt neki köszönheti kis gazdája. Későbben még egy körülmény szolgáltatott okot a"kisköpenynek a büszkélkedésre, melly most már mindinkább elbizakodássá kezde fajulni. Az iskolában t. i. hogy, hogy nem, néhány tentafoltot kapott, no ekkor már nem ismert határt önhittsége. „Ez ollyan tudós szint kölcsönöz! Mindjárt meglátják rajtam, hogy iskolába járok, hogy tentával van dolgom, hogy Írással foglalkozom. Szent Isten! hátha épen valami iró köpenyének gondolnának!" S ugy igyekezett, hogy minél inkább kimutathassa tentafoltos részeit. Ettől fogva aztán nem lehete többé a kis köpennyel birni. Megfeledkezett kis gazdája iránti hálájáról és ragaszkodásáról. Nem igyekezett neki jó meleget tartani, nem simult hozzá, hanem csak úgy repült körülötte, felfújta magát, kidagadt, mint valami vitorla, a széltől; minek aztán az lett a szomorú következménye, hogy a szegény kis fiú, kit többé nem óvott a hidegtől, egyszerre csak meghűtötte magát, és veszélyesen beteg lett, úgy, hogy ágyba kellett fektetni, hol anyjának kimondhatlan szomorúságára sokáig, hosszú napokon és heteken át szenvedett. Ettől fogva hanyatlásnak indult, és pedig méltán, a kis köpeny sorsa. Mert mire a kisfiú ismét kijárhatott, úgy megnyújtotta őt a hideglelés, mit a meghűlés következtében kapott, hogy a köpenyt többé senki sem találta rajta nagynak; nem hallá tehát soha többé nagynak nevezni magát, mi úgy sérté büszkeségét. Ezentúl nem is idézett mosolyt senki arczára. Bűverejét elvesztette. Méltán lakott elbizakodásáért és hálátlanságáért. Nem sokára tavasz lett. „No, most már," vigasztalá magát a kis köpeny, „nem a kis fiú, hanem anyja fog viselni. Hiszen azt mondta egykor, épen ollyan vagyok, mint valami divatos mantilla. Oh, még ezt a szót is jól megjegyeztem magamnak!" De reménye nem teljesült. Bizonyára azért nem kelle többé a fiú anyjának, mert az ő kedves fiacskáját meg hagyta hűlni a télen, és annak ollyan nagy betegséget okozott. Úgy kellett neki! Mikor aztán egészen kitavaszodott, beakaszták a kis köpenyt egy sötét ruhatartó szekrénybe, és rázárták az ajtót. Mintha csak el volt volna temetve. Senki sem bámulta nagyságát, senki sem mosolygott rá, szóval, még csak nem is gondolt rá senki! Oh, pedig úgy megszokta, úgy megkívánta, hogy figyelmet gerjesszen, ollyan életszükséggé vált nála a megbámultatás. Szörnyű busulásnak adta hát magát. — Ugy neki busulta magát, hogy a moly is beleesett. Minél inkább gyötörték őt kínzó gondolatai, annál inkább rágódott rajta a moly. Eszébe jutott fénykora, eszébe jutott későbbi hányavetisége és felfuvalkodása, hálátlan magaviselete, és átlátta, hogy méltán lakol bűneiért. Minél jobban bánkódott, annál jobban pusztitá a moly; annál kegyetlenebbül rágódott rajta és emészte őt. Végre egész lyukak lettek rajta, ugy, hogy mikor ősszel elővették, már nem hordhatta többé a kis fiú, annyira át volt lyuggatva. Eladták. Egy házaló zsidó vette meg. Ollyan keveset adott érte, hogy a kis köpeny elszégyelte magát. Millyen keservesen vált meg a háztól, mellyben pályáját annyi biztató előjel mellett kezdé meg, — a kis fiútól, ki őt ugy szerette, és neki ollyan vitézül pártját fogta, és kinek ő ezt ollyan rut hálátlansággal viszonozta, — a kis fiu anyjától, ki őt mantilla gyanánt hordani akarta. Kimerülve és reménytelenül várta, mit hoz rá a jövő. A zsidótól megvette egy targonczás, de nem, mint előbb a köpeny gondolátán kis fia számára, nem, hanem magának. Az ám, pedig ollyan nagy, erős ember volt, ollyan széles vállú, hogy a kis köpeny a legjobb szándékkal sem bírta őt átélni, bármint terjeszkedett is, nem volt képes őt csak imígy-amúgy is betakarni. Minden igyekezete hiában volt, csak ugy libegett a targonázás körül, mint valami kis gallér, mi azt különösen mulattatá, ki maga is csak felleghajtónak csufolá öt. No, hiszen, volt itt mit hallania! Istenem, hogy változnak az idők! Egykor mindenki nagynak nevezé őt, és nagyságáért bámulá meg, most meg egyre kicsinynek nevezni hallá magát, és kicsiny voltáért kigunyoltatni és kinevettetni. Pedig egy szállal sem volt kisebb, mint hajdanában, nagy korában. Világgyűlölővé vált és foszlásnak indult keserűségében. Legjobban gyűlölte gazdáját, és minden áron szabadulni akart tőle. Egy darabig remélte, hogy ha nem óvja azt meg a csipes széltől és