Vasárnapi Ujság – 1858
1858-02-14 / 7. szám - Egy kis köpeny története. Szendrey Julia 74. oldal / Elbeszélések - Petőfi Sándor; Emléksorok 74. oldal / Költemények
helyen összesen 17. évig működvén, utolag a veszprémmegyei Csékutra választatott meg prédikáló tanitónak. Innét végre 1821. évben julius 12-én a veszprémmegyei nagy-démi evangelikus leánygyülekezet hivta meg prédikáló tanitónak, hol is hivatalát kitartó erélylyel s buzgósággal egész 1855-ig folytatta, midőn a gyülekezet, aggkorát tekintetbe véve, nyugalomba helyezé. Ez aggastyán ki 70. évig működött a rögös népnevelési pályán, még most is, 92. éves korában meglehetős erőnek és jó egészségnek örvend. Sőt él még neje is. Megható, ez agg párnak nagyanyákká őszült leányai mellett az élet első tavaszában álló gyermekeit is láthatni. Szivéből fogja óhajtani velünk mindenki, hogy a derék aggastyán életének végnapjai megérdemlett áldás és öröm közt folyjanak le ! ( Emléksorok Petőfitől. *) (Emlékkönyvbe N.Károly, okt. 23-án 1846.) A szerelemnek asztaláról Nem ittunk mi közös pohárból, Mégis, ha egy hosszú öröm lesz életem, Azt én, leányka, csak neked köszönhetem. S ha meg fogom siratni a napot, A mellyben életem fogantatott, Ha nem lesz a világon többé örömem, Azt is, leányka, csak neked köszönhetem. Csudálkozol? ezt meg nem foghatod? Gondolkozzál csak .... kitalálhatod. — Petőfi Sándor. 74 Egy kis köpeny története. (Eredeti mese.) Furcsa kis köpeny volt ez; megérdemli, hogy története, rettentő például minden kis köpenynek, örök időre följegyeztessék. Tulajdonképen igazságtalanság, őt kicsinynek nevezni, miután épen nagy volta által lett nevezetessé. Persze, hogy ez nem az ő érdeme volt, mert dehogy volt ő nagy, dehogy csak gazdája volt kicsiny. Még pedig ugyan csak kicsinynek kellett lennie, hogy még ez a kis köpeny is fölötte nagy volt hozzá képest. De a dolog illyetén állását a kis köpeny még csak nem is sejté, hanem valóságosan nagynak tartotta magát. Nagyravágyó volt, igen, határtalan nagyravágyó, de nem nagy. Minden baj onnan eredt, hogy e két fogalmat összezavarta. De nem menthető-e ez nála, sőt természetes, miután egyre azt hallotta maga felől mondatni : „Oh, az a nagy köpeny! Nézzétek csak azt a nagy köpenyt!" Bizony e felkiáltás örökös hallása szilárdabb szövetű portékát is elszédíthetett és önhitté tehetett volna, mint egy illyen tapasztalatlan, gyönge köpenykét. Hogy ő magától nem jött arra a gondolatra, hogy tulajdonképen nem ő nagy, hanem gazdája kicsi, ki róhatná ezt neki föl? Mért nem kiáltottak hát így föl az emberek, mikor kis gazdája vele sétálgatott, vagyis inkább ő sétálgatott kis gazdájával: „Oh, az a kis ember! Nézzétek csak azt a kis embert!" Ez aztán jobban megfelelt volna az igazságnak, de hogy az emberek balul fogták föl a dolgot, arról ő nem tehetett. Azt pedig még szintén nem tudhatta, hogy gyakran épen ellenkezője áll annak, mit az emberek mondanak. Ennyi élettapasztalással még nem bírhatott, mert hiszen még nem rég került ki a szabó kezei közöl, és még ollyan ifjú, ollyan romlatlan, ép köpenyke volt. Mikor a szabó hazavitte, s a kis fiú először felpróbálta, csak úgy reszketett az örömtől. De nem a köpeny, hanem a kis fiú, mert mi a köpenyt illeti, az még akkor ollyan eszméletlenségbe volt sülyedve, mint valami újszülött gyermek. Az első szó, melly öntudatát fölrázá s öt eszméletre ébreszté, a kis fiu anyjától származék, ki így kiáltott fel : „Oh, millyen nagy ez a köpeny!" Ekkor hallá magát legelőször nagynak nevezni, ekkor támadt benne legelső sejtelme annak, mit későbben annyira kifejlesztett ezen felkiáltás számtalanszori hallása. Az anya felkiáltására ezt válaszolá a szabó : „Azon könnyen lehet segíteni. El kell vágni valamit belőle. Mindjárt rövidebb lesz!" S ezt ollyan hidegvérűen mondá. Maga sem tudta a köpeny, miért, de ollyan aggodalom, ollyan félelem szállta meg e szavak hallatára. Borzadva várta, mint fogják őt megrövidíteni. Ámde nem hiában bírnak az anyák gyöngédebb, érzőbb szívvel, mint mások, mert mintha csak megértette volna a kis köpeny rettegését, tagadólag válaszolt annak a kegyetlen szabónak : „Ejh, mégis kár volna! Jó lesz az igy is, majd belenő a gyermek idővel. Ugy aztán igy jobban megóvja őt a hidegtől. Úgyis naponkint az iskolába fog benne járni e hideg időben, hát nem tesz semmit, ha kissé nagyobb is, legalább melegebbet tart. Isten neki, ha már megvan, hadd maradjon igy, jó lesz az igy is!" Oh, millyen hálás érzés fogta el a köpenyt e védő szavak hallatára! Meg aztán valami ollyan önérzetféle is kezdett benne föltámadni azon gondolatra, hogy majd naponkint az iskolába fog járni, hogy ezt a kis piros arczú, pajkos szemű fiúcskát majd ő fogja megóvni a hidegtől. Megfogadta, hogy ollyan melegen fogja tartani, mint csak tőle telik. Már csak anyjának, annak a jó asszonynak a kedvéért is, ki őt megmentette a szabó ollójától, ki őt nem hagyta megrövidíteni. Csupán az iránt szeretett volna tisztába jönni, hogy voltaképen ő jár-e a fia kedvéért, vagy pedig a fia jár-e az ő kedvéért az iskolába? Képes volt ez utóbbit hinni. No, de majd megválik. Másnap hát csakugyan elmentek az iskolába. Az első szoba tele volt aggatva tömérdek köpennyel. Mindegyik külön-külön szegen csüggött és mindannyi fölé egy-egy kalap vagy sapka volt helyezve. A kis fiu is fölakasztá köpenyét, föléje pedig sapkáját. Aztán a fiuk bementek egy másik nagy terembe, mellybe ugy szeretett volna a köpeny csak egy pillantást is vethetni, mert onnan ollyan csodás hangzavar és iszonyú zsibongás hallatszott, mellyet sehogy sem tudott magának megmagyarázni. Töprenkedett rajta, mi történhetik ott, míg csak bele nem fáradt; végre fölhagyott vele, és saját környezetét kezdé szemügyre venni. Volt mit látnia, mert ugyan nagy társaságban találta magát. Azt sem tudta hamarjában, hova nézzen. Volt itt sok, nálánál előkelőbb, gazdagabb köpeny, ámde még sokkal több, nálánál alábbvaló, szegényesebb. Emezektől, amint egyszer végig tekintett rajtok, elfordult, mert ollyan piszkosak, sőt urambocsá! még rongyosak is voltak. Oh, de mennyivel érdekesebbek voltak amazok! Volt köztük bársony galléros, selyem béllésű, sőt volt egy, egészen bársonyból is. Szintén megszégyenülve érzé magát ezeknek láttára, mert hiszen neki sem bársony galléra, sem selyem béllése nem volt. Nagyságával vigasztalta meg magát. Egyszerre csak kizúdultak a fiúk abból a lármás teremből. Hanem még csak most ütöttek ám igazi lármát! Ha füle volt volna a szegény köpenynek, most bizonyára megsiketül. Igy csak elkábult e sok lármázó, kiáltozó fiú láttára és hallatára, hogy nem volt képes e zajongó tömegben saját gazdájára ismerni, s ijedtében leesett a szegről, egy idegen fiúnak a nyaka közé. Véletlenül épen arra a fiúra talált esni, akié azaz egészen bársony köpeny volt. Amint ez a tévedést észrevette, fitymálva és megvetéssel dobta le magáról a földre, sőt még rá is tapodott. Ez mondhatlanul sértette és megalázta a kis köpenyt. Ámde erre kis gazdája oda jött, fölvette őt a földről, és ollyan részvéttel vizsgálgatta, ha nem történt-e valami baja. „Oh, te jó, nemeslelkü fiú!" gondolá magában a köpeny. Még ez nem volt elég, hanem a kis fiú odalépett a bársony köpenyes fiú elé, s haraggal rákiáltott : „Hallod-e te, mit dobod le az én uj köpenyemet a földre? Majd fölvetetem veled, tudom megemlegeted!" Amaz végig nézett rajta, de látván, hogy a kis fiú erősebb nálánál, hát nem viszonzott semmit, hanem lenézte őt, és hátat fordított neki. S a köpeny ollyan meleg hálával simult a fiúhoz, és örök barátságot fogadott neki. „Jótét helyébe jót várj! te pártomat fogtad, én is óvni foglak a hidegtől, te jó fiú, te bátor fiú!" suhogta egyre a köpeny, mikor a lépcsőn lementek. Mikor leértek, a megsértett bársony köpenyes fiu, kit már ekkor egy inas vezetett kézen, egy perezre megállt a kapu alatt, és csúfolódva kiáltozott a kis fiu után : *) Elhunyt költünk minden sora közkincs, mellyet eltitkolni vétek. Hiteles kézből vettük e napokban ez eddig ismeretlen s költőnket szépen jellemző sorokat, miknek közelebbi megértésére annyit el kell mondanunk, hogy azokat kedvese legjobb barátnéjának emlékkönyvébe írta. — Szerk.