Vasárnapi Ujság – 1859
1859-05-01 / 18. szám - Thali Kálmán: Réka köve 206. oldal / Költemények - Kemény Simon és a szentimrei csata. Ompolyi 206. oldal / Történeti czikkek; régiségek s rokon.
206 mellyet ö később emlékirattá alakitva, személyesen nyújtott be a birodalmi miniszterekhez. 1847. végét és 1848. elejét a magyar országgyűlésen töltötte, majd részt vett az 1848-i erdélyi országgyűlésen, később pedig a nemzeti gyűlésen, mint Küküllő követe, de egészsége megbomlása, különösen idegrendszere elgyöngülése miatt csakhamar visszavonulni volt kénytelen. Jelenleg gazdaságának, a tudományoknak s a protestáns egyház érdekeinek él. Mint egyházkerületi és iskolai gondnok, nem csak buzgalmat, hanem áldozatkészséget is tanusit. — A székelyudvarhelyi és maros-vásárhelyi középtanodákat nem rég ezrekre menő alapítványokkal gazdagitá. A,,Pesti Napló"-ba és „Kolozsvári Közlönye-be számos czikket ir, részint neve alatt, részint névtelenül. — Mióta a politikai pályáról visszavonult, történeti tanulmányokkal foglalkozik, melly munkái azonban alkalmasint csak halála után fognak napvilágot látni. Egypár évvel ezelőtt akadémiánk igazgató-választmánya tagjául választás ujabban az alelnöki székre jelölte ki. E tények legjobban jellemzik gr. Teleki Domokost s olly hazafit mutatnak fel, ki tehetségét és helyzetét minden körülmény közt a közjóra használta. Vajha sok illyen mágnásunk volna! — Mennyire erősödnek azon kötelék, melly a magyar nemzet különböző osztályait egymáshoz csatolja, s mellynek tágulását nemzeti csapásnak kellene tekintenünk. Mi ez? mi ez? ... Halvány halottan Nyugszik a hős karjában ottan A drága hölgy .... keblének halma: Két hideg hógömb, fagyva, halva. . . — Szivet, mit a bú, szenvedés Sokáig elkinoz gyötör: Egy kurta pillantás alatt Megölhet a nem várt gyönyör. A vigság gyásszá változék. — S alighogy a nap áldozék: Jövének a vén táltosok Fehér talárban, hószakállal, Hosszan kesergő gyászdanával A földbe puha ágyat vetni. A kedves holtat eltemetni. — Attila a halvány halottnál Szobor-mezőn bámulva ott áll; Letépte harczi koszorúját — Fásult komorság jelzi búját. . . , „Hű kedvesed szép hitvesed Urunk hová temetteted? Vegyülhetni az ő porába: Melyik rög lészen igy megáldva?" A vár előtt egy szikla áll, Sötét mogorva kődarab, — Alatta mélyed lenn a völgy, S a völgy ölén habos patak. „Hol majd megállapodni fog E szikla , sirt ott ássatok! Egygyé lenni rideg földdel — Oda temessétek őt el!" — S izmos leventék oda térnek A kő alá szállát vetének, Ott áll ma is a Réka erdejében — Mit róla nevezének el — A Réka-kő, s a puszta vár; Ormán panaszló kis madár A mult időkről énekel A csillag sugáros éjfélén .... Midőn az erdő mélyen hallgat : A zomotornak bús zenéje A régi kőnél fel-fel jajgat S ki arra jár : a székely vándor Arczát szellő legyinti meg. Beszédes szellő : szelleme Sirban nyugvó nagy ősének. — Thali Kálmán. Jegyzet. Damasek-nek nevezi a „Székely krónika" a régi pogány magyarok s hunok Istenét. — Zomotor , szomorú tor, halotti tor. Th. Kemény Simon és a szent-imrei csata. Azon körülmény, hogy némelly ujabb történetirók, mint például Horváth Mihály, ama dicső győzelmet,mellyet Hunyady János 1442-ben Mezeth basa fölött kivivott, Szeben mellett történtnek állítják, mások pedig, jelesen gróf Teleki József e győzelem helyét bizonytalannak mondják, e czikk homlokát diszitő hősnek egyik ivadékát arra birá, miszerint e győzelem helyét illetőleg egy károlyfehérvári tudós kanonok urnak véleményét kikérné. E véleményt használat végett a tisztelt kanonok úrtól kinyervén, ama kegyeletnek, melylyel multunk és annak dicső fiai irányában tartozunk, vélek hódolni, ha azt e becses lapok olvasóival is megismertetem és itt-ott némi jegyzetekkel kisérem, csak azt, sajnálva, hogy e vélemény szerzőjét, saját tiltakozása miatt megneveznem nem szabad. „A szentimrei első ütközet, mennyire azt a történetírók és hagyomány öszhangzó előadásából kiismerhettem, következőleg történt : Hunyady János, miután erdélyi vajdává neveztetett, megértvén, hogy a török hadak Mezeth bég alatt Havasalföldet feldúlván, Erdélybe ütöttek s a tartományt szerteszét tűzzel vassal pusztítják, sietve lejött Gyulafehérvárra és hadsereg gyűjtése végett kiadá a parancsot, véres kardot hordoztatván körül az országban. Azonban, mielőtt az alakuló zászlóaljak hozzá beérkezhetnének, az ellenség közeledése és a felgyújtott falvak messze látszó füstölgései lángra gyulaszták boszankodását, azért elhatározá, azon kevés haderővel, mellyet a püspök embereiből s a közel vidékből hamarjában előállitható, megtámadni az ellenséget, ki Tövis és Szent-Imre közt ütött tábort. Rendezve tehát kis seregét, 1442-ki mártius 18-án kivonult a várból a püspökkel együtt és megtámadá az ellenséget olly hévvel, hogy őrszemek állításáról nem gondoskodott. A török előcsapatok engedtek a rohamnak és kénytelenségből-e vagy fortélyból? visszahúzódtak a táborhelyig, illetve odáig a magyaroktól. Itt azonban megfordul a török és nagy erőfejtéssel kezd szembe harczolni; ugyanakkor Varasd felöl török hadcsapatok, mellyek ott — a Bilakhegy megett — a völgyben lappangottak, rohannak elő, oldalban támadván meg a magyar harczosokat; egy erős csapat pedig, melly a Bilak magaslatain volt elrejtve, alászállván a Maros mellé, elfoglalá a magyar tábor hátterét és annak bekerittetését kiegészité. Hunyady látván a veszedelmet, melly kis táborát Réka köve. Néprege. A visshang rá búsan felel, Ez feldöbörg a bérezek keble Egyhangú mély dörgésivel — E rengetegben áll a rom; S alatta lenn a völgy ölén, A merre a szilaj patak S a sziklaut kanyargva mén : Egy szirtdarab mered középen, A méh befesté zöldre szépen; Megbarnult repedésein Rejlik bús titka ezredévnek: Melyről vén mondák, aggregék Homályosan, rejtelmesen beszélnek. Ti barna székelyifjak, En hű barátaim! Ti karcsú székelylányok, Én ideáljaim, — Kiknek hazátokul juta Az Oltvidék s a Hargita: Ismeritek a Réka erdejét? . A Réka erdejéről — S nagy Attilánk nejéről — Mondatniuk én regét. Jertek tehát körömbe, jertek, Figyelvén csendesen ; Dijam baráti kézadás, És honleányi csók leszen. — Olvastam régi krónikában: A hajdaniak viharkorában Haragván isten a világra — Küldött egy vészes csillagot: Halált szórt minden sziporkája, Rémfénye messze villogott. . . . Trónok reszkettek indulásán, Trónok dűltek futásiban, — A népek elsápadva nézték Mint pusztit, öldököl, rohan. . . . E csillag Damasek istenünknek Volt sújtó ostora: E csillag a mi csillagunk — Kinek lángjából láng vagyunk — E csillag — Attila! S a harczok óriás vezére, A hadverő csatár: Fészkén nem a felhők sasa, Gyöngéd szelid madár. Fészkén, hol a harczok zaját Hű nője keblén elfelejté — Ha dicsőségtől égő arczát A kedves fürtök árnya rejté.... Fészkén, a büszke bérezi várban Melly áll máig, bár romban, várban A Réka bokros erdejében — Bozótos béreznek tetejében, Hol méhraj, dongja az odút, S vadgerliczék siralma búg; A hol ha jó szélvész, vihar: Megérzi a zúgó ihar — Félelmesen susogva lombja, Hogy messze jajgat a vadonba. . . . S ha jőnek csendes éjjelek: Magános kürthang tévelyeg, — Szép Réka, nője Attilának, Mért könnyezik szemed? Miért szállong minduntalan A láthatár homályiban Vágyó tekinteted? Mért arczád olly halvány, miként A tejút fenn az ég ölén? Mért nem szikrázik arczodon A régi kedv, a régi fény? .... Férjed, bálványod vi talán Távol nehéz csaták között, — S te érte égsz, s te rája vársz ? Szegény szegény bú-üldözött! Ne féltsd őt, Isten ostorát! Megtér majd győzedelmesen — Babér köritve homlokát. . . . És újra a tiéd leszen! — Hiába, a vigasz se használ! Harmat mit ér muló tavasznál ? Csak eped, fogy a kedves, árva: Nagy és dicső urára várva; — Orczája hervad napról napra, Es változik halványról halványabbra. Mig egyszer a kürt felriad, Robogva jő a hősi had. Szélvészszárnyon lobogva száll A zászlón a turulmadár. Jő Attila, és felhágva Vára kongó csarnokába: Ott a hű nő keblére dűl, — öleli véghetetlenül. . . . E csók olly forró .... majd hideg: Vébéd sikló kard élinek A szép szelid fő lehanyatlik, A két fehér kar földre hajlik, — S megzúditják, hogy ott vadul Fenről alá ropogva hull. . . . S hol futva lejt a csörge ér, S virággal tarka lenn a tér : Megáll döbbenve, mintha lába nőne, Meredten áll meg a cserjés mezőbe. — Ott mély sirt ástanak Belérakván boglárt, övet A szép hölgy mellé, a szokásból, S ráhengeriték a követ. Bús áldozat zenéje tompán Mormolva a szent aggok ajkán . . . Mig a szél fehér lobogóval játszott a barna kő felett . Melly századok után is a Királyi hölgy emléke lett. —