Vasárnapi Ujság – 1859

1859-08-21 / 34. szám - Nagy-Károlyi vár és várkastély (képpel) 401. oldal / Hazai tájleirások; intézetek; népviseletek; épitészeti művek - Egy medve karjai közt (képpel) 401. oldal / Vegyes tartalmu

401 A régi Nagy-Károlyi vár és­­ a mostani várkastély. Hiában keresné valaki e várat, többé most meg nem találná, eltűnt az, mint sok híres vár; csak a történet lapjai s az emlékezet tartják fenn egykori létezésüket. Pedig e vár hazánk egyik legkitűnőbb családjának, a Károlyi grófoknak volt régi lakhelye. E birtokot, s a körötte levő számos uradalmat, a Károlyi grófok ősei, királyuk iránti hűségük jutal­mául nyerték. Már 1340. körül, az úgynevezett Kaplonyi nemből eredett Károlyi, s több más nemes családok birták Károly helységét, s mondják, hogy a magyaroknak Pannoniába való bejövetelekor Kapluny vezér lett volna első birtokosa. Később 1387-ben Zsigmond király, tekintve Károlyi László és András sokszoros érdemeit, nekik szabad ispánságot, s főben­járó­hatalmat vagyis pallosjogot (jus Gladii) adott Szatmár megyében. 1410-ben pedig­ már mint egyedüli birtokosait látjuk a Károlyi csalá­dot a Károlyi uradalmak­ban, s ezen birtokukban 1419., 1540. és 1594-ben uj királyi adomány­nyal meg­erősittettek. Az akkori vadabb szí­nezetű kor igénylé egy vár építését, melly 1590-ben meg is történt, Károlyi Mi­­­­hály kezdé meg épité­sét, mit II. báró Károlyi Mihály, Ádám, Lász­ló folytat­tak, gróf Ká­rolyi Sándor pedig bevég­zett. — Az akkori idő szellemében sánczczal lőrésekkel s ellátott kő­fallal volt megerősitve; az egész vár négyszöget képezett, melly a nevezetesebb erősségek közé tarto­zott, s nemcsak Szatmármegye, hanem átalában a tiszántúli rész megvédésére végvárul szolgált. Itt kezdé Eszterházi Miklós Beth­len Gáborral 1619-ben a békekötést, melly később az előbbinek várában mégis történt. A hires szatmári béke, mellyet gróf Károlyi Sándor Rákóczy Ferenczczel kötött, szintén e vár közelében történt, mellynek he­lyén a Szent­háromság tiszteletére, egy kápolna építtetett, s ez máig is fennáll. Végre gróf Károlyi József 1792-ben, miután több mint két századig fennállt, sánczait betöltette, falait lerontatta, s helyére a mostani csinos kastélyt építtette. E kastély Nagy-Károlynak nagy díszére szolgál, szép angol ízlésű kerttel van övezve, melly a lakosoknak igen kedvencz séta­helye. Ha urad, kedves olvasóm, e helyre hoz, látni fogod, hogy itt is, mint mindenütt a gróf Károlyiak birtokán, rend és csin uralkodik. Egy medve karjai kö­zt. Mult őszszel egy északamerikai katonatiszt szabadságot kapott, hogy egyszer polgárilag is mulathasson. Épen vénasszonyok nyara volt, ama szép szaka az évnek, midőn a napok mintegy sajnálni lát­szanak, hogy olly rövidekké lesznek, s minden erejöket összesze­dik, hogy a nyár melegét még egyszer rövid időre visszaidézhes­sék. A fák levelei még nem hullottak, de ama­gus tarkaságot ölték magukra, melly lehullásukat meg szokta előzni. Némelly fajta bok­rokon vidor szinü bogyók függtek, szebbek, kedvesebbek a tavasz virágainál. A természet vad virágai a legkellemesb illatvegyülék­kel gyönyörködteték a Huron-tó szigetlakóit. A tiszt barátaival a szigetek közt átevezett a szabad víztükörre. A kifeszített vitorlák hintázva vitték a hajót két ottani vadász vezetése alatt a vadbiva­lyok és medvék átellenben sötétlő rengetege felé. Az éjt a parton alvással és főzéssel töltötték, nappal pedig apró vadászati kirándu­lásokat tettek, míg végre saját képein czéljukat, a távol rengeteget el nem ér­ték. Itt a saj­kát minden fényűzési czikkel egy­ütt hátra­hagyták, s magukat legnélkülöz­ a hetlenebb tárgyakkal­­ ellátva meg­kezdék ka­landos va­dászatukat az ősrenge­teg sürü va­donjában. — Végre elér­tek a„Felső­tó" kezdeté­hez, hol egy borkereske­dő sajkájába ültek, melly épen a tó alsó végére vola indulandó. A lefelé uta­zás több na­pig tartott. Éjjelre a saj­ka a parthoz lőn kötve,a jó kedvű va­dászok pe­dig pattogó tű­z körül ví­gan sütkéreztek, s a fűszeres nyársonsülttel gond nélkül elégiték ki étvágyukat. Jóllakás után végig nyújtóztak a puszta hideg föl­dön, az éj zordon levegője ellen csupán egy közönséges pokrócz védvén testüket; de ez álom egészségükre vált és mély volt, a szó valódi értelmében. Egy reggel csak azon veszi magát észre a mi tisztünk, hogy szokatlanul melege van, s erősen be van takarva. A szélvész rettene­tesen ordított, százados fákat tört ketté derékban, s dühösen söpörte útjában az éjjel esett havat, itt ott egész halmokat alkotván belőle. A tiszt fölébredvén, nagynehezen kibontakozott a hólepel alól, s széttekintett maga körül. A sajka és társai eltűntek. Csupán egy elszakadt kötél maradt ott, mellyet a szél ide s tova kapkodott. Társai a sarkában aludtak, mit a dühöngő hullámok tovasodor­tak. Tisztünk egyedül, elhagyatva látta magát a hóval fedett va­donban, eleség és vezető nélkül, száz meg száz mérföldnyire min­den civilisajtótól. E rettentő helyzetben csak azon remény vigasz­talta még némileg, hogy a sajka visszatér esid érte. A lemenő nap még ott találta őt, ki várt és őrködött éhség és aggodalmak közt. Egy medve karjai közt.

Next