Vasárnapi Ujság – 1860
1860-09-02 / 36. szám - Lendvay szobra (képpel) 429. oldal / Hazai tájleirások; intézetek; népviseletek; épitészeti müvek
Lendvay szobra. Harmadfél éve múlt, hogy Lendvayt a hideg sírba tettük le s még sokkal régebben történt, hogy művészi erejének teljes fényében láttuk ragyogni a daliás férfiút, Thalia avatott kedvenczét, kiről meg van írva, hogy csöség és szerelem élő álma volt" — de még most is, midőn az idő már-már eloltogatá a visszaemlékezés szövétnekét, s nagyra törő fiatal nemzedék állott a kihunyt helyére, a veszteség fájó érzete fojtja el keblünket, valahányszor a dicsően megfutott pályára visszafordul pillanatunk. Egy biztató vigasztalás mégis van ez emlékezésekben : azon tudat, hogy ily jeleseink voltak, mi önkénytelenül ébreszti bennünk a reményt , hogy lesznek is. Nem is szándékunk itt újra ismételni, mit felejthetlen művészünk méltánylásául már máskor volt alkalmunk elmondani. Lendvay érdemeit több izben magasztalok rokonszenvünk legnagyobb melegével. Bemutattuk őt legfényesebb szerepei egyikében, mint „Bánk bán"-t (V. u. 1856. 13-ik szám); közöltük hiven talált arczképét élete utóbbi szakából, midőn testének ereje már nem követheté lelke szárnyalását (V. U. 1855. 38-ik szám); midőn a halál kiragadta közölünk, elsírtuk mi is mélyen érzett fájdalmunk könyeit felette (V. U. 1858. 6-ik szám); végre közöltük rajzát azon síremléknek is, melyet hamvai fölé a pesti temetőbe tisztelői állítottak. (Lásd V. u. 1859. 45-ik szám.) Most, midőn a nemzeti szinház csarnoka előtt álló érczszobrát van alkalmunk olvasóinknak bemutatni, csupán néhány életirati adatot emlitünk meg röviden, mintegy kiegészitéseüil azoknak, miket időszakonkint elhunyt müvészünk életpályájáról s jellemzéseül előadánk. Lendvay Márton 1807. nov. 11-én született Nagybányán Szatmármegyében; tanult a nagybányai gymnásiumban s egy ideig a szatmári lyceumban. Már gyenge gyermekkorában a színpadi világ volt tárgya vágyainak, álmainak, s néhány műkedvelői előadásban föl is lépvén, a felé irányzott buzdítások csak megerősiték hajlamát. 1828-ban lépett be Fehér színigazgató társulatába s ette a vándorszínészet keserű falatjait, miket azonban a lelkesedés boldogsága fűszerezett. 1833-ban gróf Csáky a kassai társasághoz szerződteté; 1834-ben az ország fővárosába, Budára, az ott működött magyar társulathoz jött s itt is maradt, mig 1837-ben a mostani nemzeti szinház megnyittatott, mely időtől fogva ennek állandó tagja len. Lendvay utolsó szerepléseig folytonosan haladt és tanult, folyvást uj meg uj hódításokat tett a művészet világában — ez tette őt a közönség átalános kedvenczévé, kit, bár mindennap látta is, soha meg nem unt. A természet szép, szerencsés külsővel álltá meg; a déli férfiú igazán a hősi és szerelmes szerepszakra volt teremtve. Művészi fejlődésére nagy befolyással volt 1840-ben tett műutatása is. Bécsben hosszabb ideig mulatott s Németország nagy színpadain figyelemmel tanulmányozta különösen Seidelmannt, az akkori legnagyobb német színészt. S midőn épen tetőpontját érte volna el művészi hivatottságának, midőn a hosszas gyakorlat és tanulmány legnagyobb erőkifejtésre képesítette volna , akkor testi bajok zsibbaszták lelkének feltörő vágyait. Még negyvenöt éves alig valamidőn le kellett lépnie imádott deszkavilágáról, melyet azóta csak ritkán, kivételesen látogathatott meg. Élőhalottként járt fel s majd egy, majd másik fürdőben keresve enyhülést, menhelyet, mig végre 1858. január 29-én a halál véget vetett megtört lelke fájdalmainak. Temetésén 15 — 20,000 ember jelent meg, s megkönyezé elhunytát az egrész ország. fn általános kedvencze volt az összes közönségnek, de szerepszakmája hozta magával, hogy fokozott részvéttel csüggött emlékezetén a hölgyvilág. Illő volt tehát, hogy midőn Lendvay szobráról lett szó, különösen a magyar nők gyöngéd figyelme és áldozatkészsége találjon nemes működést S ezúttal örömmel is jelentheti LENDVAY MÁRTON SZOBRA a nemzeti színház csarnoka előtt Pesten.