Vasárnapi Ujság – 1861
1861-03-03 / 9. szám - Adatok Petőfi halálához 105. oldal / Történeti czikkek; régiségek s rokon
Vasárnapi Újság 9-ik számához 1861. Adatok Petőfi halálához. XXXIV. Egy tájékozó levél Nagy-Váradról. Nagy-Várad, febr. 14. Én ugyan reményemet még mindig fentartottam Petőfi életben léte felől, — a kimondhatlan öröm lepett meg, midőn Kápli Lajos ur levelét olvastam, igénytelen véleményem szerint itt nem szabad még megállapodnunk, hanem K. L. urat ismét fel kell kérni, nyilatkozzék, miként beszélte el neki Petőfi, a segesvári csatabeli megszabadultát? s ha vajjon nem fog-e az megegyezni Bartha János (XXII. számú) levelében említett székely mondásával, mert ez nagy bizonyíték lenne arra, hogy Petőfi csakugyan nem esett el a segesvári csatában. ') Én valamennyi levél között egyet sem találok teljesen elégségesnek, Petőfi halálának bizonyítására, mert nem áll az , hogy azon rohamból senki nem menekülhetett, nem lehet oly csata, melyben az egyik fél teljesen elveszszen, s igy, miután Petőfit a Kuthy Emil levelében emlitett honvéden kivül (XXIX.) senki nem látta a csatatéren elesve, — miért ne hihetnők K. L. ur állítását, épen ugy, sőt — talán jobban, mint K. E. urét, mert feltéve, hogy a csatatéren látta összevagdalva véresen, mi könnyen tévedhet az ember, más körülmények között is, annyival inkább, oly megrázkódott lelki állapotban, egy összemarcangolt embert még kevésbbé lehet felismerni, s így könnyen is félreismerhette. De feltéve, hogy Petőfi lett volna az, kit látott, magam is tudok reá esetet, hogy a sebesült a halottak közt maradt eszméletlenül s midőn az éjjeli hűség átjárta, feleszmélt, s erejét összeszedve, elvánszorgott s megmenekült, miért ne menekülhetett volna meg Petőfi is, bár nehéz sebesült volt is? — s én hiszem is, hogy így történt s épen azért nem csatlakozhatott ő sem egyik, sem másik hadcsapathoz, s lehető, mire ő felgyógyult, már a fegyverlerakás megtörtént, — s neki, mint költőnek is, mint honvédnek is, nem volt — mást tenni, mint lehetőleg ismeretlen helyeken járva, kimenekülni. 2) Hogy később benn járhatott az országban, nagyon hihető, mert ki úgy szereti hazáját, s családját, mint ő szerette, vajmi nagy áldozat, attól távol lenni! ( Én nekem is van egy jó barátom, ki állítja, hogy 1849. deczemberben mint menekültet felismerte Petőfit Diószegen egy kovácsmesternél, meg is szólitotta, — de miután nevét tagadta, ő maga is sebesült volt, nem akarta tovább sürgetni. 3) Továbbá győri tanár P. F. urat is fel kellene kérni, ha akkor volt-e nála Petőfi? Valamint Petőfi Istvánt is, hogy járt-e azon időben Babóthon, s hasonlit-e Sándorhoz?) Mindezeknek tudata mindinkább közelebb vezetne czélunkhoz. Én hiszem, hogy Petőfit még látni fogjuk. G) Osvát Rafael: XXXV. Egy tévedés önkénytes, nyilt bevallása. Kis Eereki (Bihar), febr. 15. A világosi katasztrófa után igen sokan a honvédek közöl az ellenséges oláh falvakon keresztül Erdélybe menekültek; innen pedig, kik a fanatizált nép dühös fegyverének és az éhségnek áldozativá nem lettek, járatlan utakon s bérczeken keresztül a szomszédos Bihar vármegyébe vergődvén, az Érmelléken ölelő karokkal és testvéri szeretettel fogadtattak. A nép szívesen megosztotta velők kenyerét, s egész készséggel ajánlotta fel szolgálatát, mely szerint az orosz hadcsapatokat kikerülhették s biztosan haladhattak tovább szülőföldeik felé. Voltak itt Magyarország majd minden megyéiből menekült tudósok, kormánybiztosok, követek, egyházi és álladalmi hivatalnokok is, kik várva az oroszok kivonulását, kerülve az osztrák kormány embereinek bilincseit s kegyetlenül boszuló büntetését, részint a félreeső falvakban az egyszerű földmives kunyhójába, a lelkészek, tanítók és népjegyzők szerény hajlékaiba épen ugy, mint a birtokos urak kényelmes házaiba vonultak, részint a szőlőhegyeken levő pajtákban lappangottak. Ugyanazon 1849-ik évben történt, hogy egy Pesten lakó magas rangú urnő kegyeletes intézkedése folytán, annak a székelyhídi hegyen létező szőlőpajtájában tartózkodott egy menekült egyén. Épen azon a hegyen fekvő szőlőmben majd minden nap dolgoztatván , könnyű volt vele találkozni. A találkozást gyakori látogatás váltotta fel, mi társalgást s némi bizalmat föltételez. Petőfit, Midőn én ezen úriemberrel legelsőben találkoztam, benne azonnal a magyar nemzet hirneves költőjét ismertem fel, kit azelőtt már Debreczenben többször láttam. Nevelte ebbeli meggyőződésemet későbben azon körülmény is, hogy már akkor jeles hazánkfia Grönczi Pál ur személyesen kereste föl házamat, s honi nem létemben nemmel tudatta, miként Petőfi kutatására és elfogatására az intézkedések megtétettek; egyszersmind szívélyesen fölkérve őt, miszerint ha még körünkben van, megmentésére kövessünk el mindent, mi hatalmunkban áll. Ezen figyelmeztetést megértve, igyekeztem a még mindig Petőfinek hitt egyént tartózkodási helyének megváltoztatására bírni. Ily czélból, miután beleegyezését nyilvánitotta, vele együtt megkerestem személyesen az érmelléki egyházmegye akkori esperesét, miszerint vegye pártfogásába, és adjon neki valamely üresedésben levő tanítói állomást. Kérelmemre a csokolyi leánytanitósággal meg is biztatta, de egyúttal kijelentette, miként a bekeblezést Józsefnap előtt nem eszközölheti. Minthogy pedig ekképen a tartózkodási helyet hirtelen megváltoztatni nem lehetett; elsőben Bagamérban, azután Hegyköz-Szent-Imrén kerestem számára menedéket, de miután ezen községekben egyetlenegy emberre sem akadtam, a ki házába már akkor befogadta volna, ő azt megtudva, Székelyhidra tette át lakását egy becsületes kézműves házához, de itt nem maradt sokáig, hanem egy előfogaton Hajdu-Hadházon, Tiszalökön keresztül, hová ajánlólevelei voltak, elindult Miskolczra. Hogy ide szerencsésen megérkezett, egy leveléből tudom, melyet Takács Ádám álnév alatt irt, s abban arról is értesített, hogy tiszalöki barátom még most is él. A biharvármegyei körökben, hol megfordultam, a fentebbieket elbeszéltem, és midőn Petőfi eltűnte s halála szóba jött, azokhoz ragaszkodva állitottam, miszerint ő 1849. évi október közepétől 1850-ik évi márczius elejéig a székelyhidi hegyen egy urnő pajtájában tartózkodott, s nálam is megfordult. Azonban a Vasárnapi Újság múlt évi és idei folyamában közlött adatok és ezek megjelenése óta tett nyomozások után, mindazok megnyugtatására, kik előtt Petőfi életben létéről nyilatkoztam, s kik ennek közlésére felhívtak, szükségesnek láttam, az igazság érdekében épen most nyilvánosságra hozni, hogy az én állitásom tévedésen alapult. Azon kör, mely velem együtt édes érzések között hitte, miszerint nagy költőnk még egyszer felemelt fővel fog járni közöttünk, énekelve az áldott hazáért s szeretett szabadságért élni s halni kész honfitársainak népszerű dalait, mint 1848-ban, a mikor azok hangja villámsebességgel járta be a két magyar hazát, és föllelkesített minden magyart a Lajtától Erdély végső határáig, a Drávától Mármaros utolsó bérczéig — remélem, megbocsátand, ha meggondolja,hogy tévedni emberi dolog. E gyengeség emberi természetünkben rejlik. Életkorunk, nemünk s műveltségünk nincs az alól kivéve, mert mindnyájunk felett egy lélektani törvény uralkodik. Amint tehát egyik, úgy a másik ember is tévedhet ítéletében, és az egyéniségek fölismerésében. Itt eszembe jut, s hiszem, hogy sokan vannak még, kik reá emlékeznek, mert nem nagyon régen volt, hogy midőn az 1848-ik év előtti időben, akár polgári, akár községjegyzői állásomhoz kötött kötelességből, Bihar vármegyeházánál Nagyváradon megjelentem, az őrök egy tekintélyes táblabíró P. L. helyett nekem tisztelegtek; ismerőseim s jó barátaim életeikkel mindaddig csipkedtek, mig őket az őrök tévedéséről fel nem világosítottam. Számtalan ehhez hasonló példát lehetne felemlíteni az életből; azonban nem kívánom azzal untatni a t. szerkesztő urat, csak azt jegyzem meg, hogy Kápli Lajos lelkész urnak a Vasárnapi Újság f. é. 6-ik számában megjelent közlése aligha tévedésen nem alapult, mint az én állitásom. — Kocsár Mihály, Kis-Kereki község választott jegyzője. (Ismételjük, hogy nekünk ez teljes meggyőződésünk s nem kivánhatunk egyebet, mint hogy ön példája az illető lelkész úr véleményének megigazitására is hasson — vagy teljes bizonyitékokkal szolgáljon a közönségnek. Az igen könnyen meglehet, hogy Kápli úr — mint ön is hasonló esetben — első pillanatban, sőt az egész rövid találkozás alatt, szentül hitte Petőfi ugyanazonságát, s hogy később, főkép ha tapasztalatát meghitt barátaival már közölte is, e hitétől megválnia nehezére eshetett; de most, miután a dolog nyilvánosságra került, s a históriai igazság forog szóban, az elhunyt költő iránti kegyelet s a nemzet figyelő részvéte iránti tisztelet megkívánja és teljesen kimenti, ha tévedésünket őszintén bevalljuk. Kocsár Mihály községi jegyző úrnak köszönetet szavazunk elfogulalatlan és lemondó közléséért, annyival inkább, mert e hazában még csakugyan vannak, kik azon dicsőségről, hogy a költővel találkoztak, miután egyszer eltalálták valakinek beszélni, nehéz szívvel tudnak lemondani. Már pedig a história Ítélőszéke előtt a hamis tanukra nézve nem lesz kegyelem. Szerk.) XXXVI. A „Magyar Sajtó" tudósítása. (Azon levél, melyet a „Magyar Sajtó," mint írja, hitelt érdemlő kezekből kapott, tökéletesen megegyezik azon tudósításokkal, miket eddig lapunk hozott Petőfi haláláról s megerősíti a kutatások eddigi eredményét. Nézetünk szerint addig is, míg a fölmerült egypár ellenkező állítást még teljesen megczáfolhatnánk, e levél tartalmának szellemében történhetik végleges megállapodás. A levél következő : ) Mi ezennel ismételve kérjük t. Kápli Lajos urat az állítólagos találkozáskor tartott beszélgetés részleteinek közlésére. A magánérdekű tárgyakat is legalább magántudomásul igen szivesen vennék. — Szerk. :) De mig Erdélyből Győrmegyébe menekült, ezen roppant hosszú uton csak találkozhatott volna emberrel, a ki őt ismerte, vagy a kinek felfedezte volna magát s most megemlékeznék róla ! Ilyen ember pedig nincs — a költőnek oly tömérdek ismerőse, barátja között egy sincs! A külföldre menekültek névsorát is ismerték itthonn, tudtak minden nevezetesebb egyént, s csak Petőfit lehetett volna ugy elfelejteni? — Szerk. 3) Ez a diószegi példa, így oda vetve, semmit sem bizonyít. — Szerk. 4) Nem tudjuk, ki lehet ezen P. F. tanár úr, de ha létezik, mi is kérjük tanúskodását. — Szerk. 5) Azóta találkoztunk Petőfi Istvánnal is. Soha életében sem járt Győr vidékén. Arczvonásai is kis mértékben hasonlítnak Sándoréihoz. — Szerk. б) Fájdalom, hogy legcsekélyebb alapot sem látunk, e reményben osztozni. Szerk. VII. üjB. 9. Sz. — ísei.