Vasárnapi Ujság – 1861
1861-03-10 / 10. szám - A „rusznyák” elnevezésről 115. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Adatok Petőfi halálához 115. oldal / Történeti czikkek; régiségek s rokon
115 ha azt őseink átalában viselték volna, épen ugy eljutott volna korunkig annak emléke, vagy nyoma, mint eljutott a legrégibb ruhánké, a kaczagányé. Geiger képeit tehát mindaddig, mig helyes vagy ha voltak kétségtelen adatokkal igazolva nem leend, mellőzendőknek véleményezem, ellenben a magam nézeteit sem tartom egészen tökéleteseknek, valóknak, mert azok sem csalhatlan források adatain, hanem inkább csak hagyomány, a magyar nemzetnek ősi szokásaihoz ragaszkodó természeténél fogva korunkig eljutott tényeken alapulnak. A tárgy mindenesetre fontos, s az egész nemzetet érdeklő. Igen kívánatos tehát, hogy e tekintetből a bárki által tett indítványt, vagy véleményt megrostálás, fontolás nélkül el ne fogadjuk, de ne is mellőzzük, hanem e tárgyat kutatás és tanulmányozás tárgyává tevén, a valót vagy a valóhoz legközelebb állót fogadjuk el. Ha pedig ilyen eredményhez nem juthatnánk, tartsuk meg a józan ész sugallta azon öltözetet ősidők eseményei festésénél is, mely a mostani magyar viselettől nemcsak hogy egészen el nem térő, hanem azzal alapvonásaiban egyező is. Mártonffy Károly: Adatok Petőfi halálához. (A közönség, ugy hiszszük, nem szűnt meg figyelemmel kisérni adatainkat, melyekből egykor igen vonzó képet fog lehetni összeállítani szeretett költőnk viszontagságos életéből. S bár, nézetünk szerint, kutatásaink főtárgya, Petőfinek valóban megtörtént halála s annak körülményei iránt teljesen tisztában vagyunk s némelyek véleménye szerint tudósitásainkat talán be is végezhetnők : mindazáltal folytonosan oly részletek s uj összeállítások birtokába jutunk, melyeket közönségünktől elvonni véteknek tartanánk. Bizonyára mindenki előtt érdekes olvasmány lesz a következő levél, melyet Petőfi rokona, legrégibb s legmeghittebb barátainak egyike, jó hírnevű festőművész hazánkfia Orlai Petrics Soma intézett hozzánk. Az ő beleszólásit régóta várjuk.) XXXIX. Orlai levele. lett, márczius 5. Legszebb elismerést nyújt Petőfi költői érdemeinek azon buzgalom, melylyel a nemzet az ő porait, sőt élő személyét keresi; azon tisztelet és szeretetnek kifejezése ez, mellyel egy lelkes nép nagy szellemei iránt viseltetik. Szerintem a kutatásnak sikerülhet még, a sírt is feltalálni, hogy a nemzet kegyelet-babérkoszorút függesszen föléje, de azt várni, hogy zengzetes ajka uj dalokkal melegitse fel szivünket,hiú reménységnek tartom. A fegyverletétel után egypár hóra, Petőfi nejének hozzám irt leveléből tudtam meg, hogy Sándor eltűnt. Még hittem egy ideig, hogy tán sebei, külföldre menekülés, vagy más, azon időben megszámlálhatlan akadályok nem engedik tudatni legközelebbjeivel hollétét; azonban, midőn e várakozásban az idő annyira haladt, hogy azalatt, ha nem is közvetlenül tőle, de neje által, kivel gyakran találkoztam, hollétéről értesülést nyerni reméltem, s az mégsem teljesült, azon szárnyaló hitnek kezdek hitelt adni én is, hogy elesett, s most, oly sok év után, abban többé semmi kétségem. — Nincsenek ugyan pozitiv adataim erre, de az ő nemes szive, lelke, jelleme, családja iránti érzelmei, oly meggyőző erkölcsi és psychologiai támpontokat nyújtanak nekem, hogy halálát bizonyosnak kell tartanom. Nemcsak rokoni, de kora ifjúságunktól fogva a legbensőbb baráti viszony is csatolt hozzá. Több ízben, s néha egész éven át együtt laktunk, s ha szenvedélyes, nyughatatlan szelleme széthordozta őt a hazában, leveleink által kerestük fel egymást. (Így irt ő, többi között, ahelyett, hogy egy iskolai év beálltával elhatározásunk szerint maga jött volna Pápára, egy levelet nekem : ,,Nem fogadhatom el, úgymond, szegény szüleim azon ajánlatát, hogy ők segíteni fognak, nélkülöző sorsukban nagyobb bűnt követnek el azáltal a rablásnál. Mit tehettem tehát egyebet, feltettem a sipkámat, s amerre ellenzője esett, arra indultam." " Velem jött ő Sopronba, hogy itt katonává legyen, s mint tudva van, itt az akkori Goldner ezredbe be is állott. Midőn később elbocsátását Károlyvárosban megnyerte, innen télen Sopronba gyalogolt, hol engem lenni hitt, azonban én már ekkor Pápán voltam, onnan tehát ide jött. Következő évben, midőn tanulmányaimat folytatandó, visszatértem Pápára, szinipályájának megszakítása után, már ott várt reám, s az egész évet együtt lakva töltöttük azon kis fehér ház keskeny szobájában a kollégium mellett, melyről Jókai emlékezik a „Tarka élet" I. kötetében. — Nem szándékom itt, Petőfi rövid, de viszontagságteljes életéből végig feljegyezni azon adatokat, melyek által igazoljam, hogy nem szűnő barátságával feljogositott azt reménylenem, hogy ha ő még az erdélyi hadjárat után is él, legalább azon barátai közé számit, kikkel életben lételét tudatta volna. Azonban ez neki érdekében is állott volna. Ennek bizonyságául meg kell említenem utolsó elválásunkat, mit érdekessége miatt körülményesen mondok el, mert egy balesemény, mely bennünket akkor elválasztott, egyszersmind okozója volt azon végzetteljes útnak, melyből Petőfi többé vissza nem tért. Midőn az országgyűlés 1849-ben Szegedre költözött, Petőfi elkeseredve a haza ügyei ziláltsága felett, s egy ideig a rég nélkülözött családi örömöknek akarván élni, a forradalom zajától valamennyire ment helyre, Mező-Berénybe jött hozzám. Néhány hét múlva, ő, neje és én Aradra szándékoztunk berándulni Damjanics látogatására. Már kocsira ültünk. A lovak azonban az egyik kapuszárny behajtásától megriadva, egy átelleni kőfalkerítésnek rohantak, s a kocsi rúdját eltörték. E kellemetlen helyzetből szabadulva, visszatértünk az elhagyott terembe, addig, mig az előhívott kovács a rudat ismét használhatóvá teszi, sietségünk miatt félbehagyott reggelinket kényelmesen elköltendők. — Ez alatt zubbonyos honvédekkel telt két kocsi vágtat el az ablak alatt, s a ház előtti piaczon megáll. Az első perczre felismertük az egyikben Egressy Gábort, ki is általunk bevezettetve, bemutatá egyik útitársát, Kiss Sándort, mint Bem segédjét. Tudva van, hogy Petőfi kegyeltje volt Bemnek. Kiss Sándor Szegeden, hol hadvezére megbízásában járt, értesült Egressy által Petőfi hollétéről, s hogy őt Bem meghagyásából Erdélybe jövetelre szólítsa, vette útját M. Berénynek. Petőfi értesülvén atyjaként tisztelt öregje óhajtásáról, mintha sejtelme lett volna a felette függő végzetről, kedvetlen és habozó lett. Végre Egressy rábeszéléseire ezen szavakkal fordult nejéhez : „Mit mondasz Juliskám, menjünk-e?" — s miután ez őt követni nyilatkozott, hová sorra vezeti, el volt a menetel határozva. Az ez idő alatt kijavított kocsin Arad helyett Váradnak és Erdélynek indult egy óra múlva a 3 tagból álló Petőfi család. Fájdalommal kellett elválnom tőlök, egy rég időktől életemen rágódó ideges főfájás, nem engedé őket követnem a minden kitürést követelő útra. — Petőfi legbecsesebb emlékeit, u. m. Bemmeli levelezéseit egy tárczában (mely tárcza nem rég Reményi birtokába jutott) azóta a közönség elé került ujabb költeményeinek kéziratát, és egyéb ereklyéit érzésemre bizta. Ekkor hagyta el költőnk örökre ábrándjainak hazáját, az általa sokszor megénekelt alföldet, hogy a testvér Erdély bérczei közé meghalni menjen. És kérdem, lehet e feltenni, hogy ha ő még a bevégzett véres harczok után is él, hogy lelkének szülöttjeit, már csak azon okból is, mert a bujdosó egyedül ezek által szerezhetett volna magának anyagi segélyt, s más nálam hagyott becses ereklyéit, tőlem soha sem követelte volna? — Ismertem Petőfi viszonyait, alig van életében oly pont, oly barát, kihez őt melegebb érzület csatolta, hogy az egyszer másszor köztünk beszédtárgya ne lett volna. Kétségem van azért, hogy ezek kikerülésével, a két magyar hazán keresztül bujdosva, kizárólag a mostani kis-babothi lelkészben, Kápli úrban vetette volna bizodalmát, kihez, mint e lapokban, mindnyájunk bámulatára, nem régen irva volt, 1851-ben betért volna. Hogy mást ne említsek,ott volt Szalontán Arany, közel az erdélyi határszélhez, a ki majdnem testvéri szeretetét birta, ki kész lett volna saját koczkáztatásával is, neki menedéket adni, vagy eszközölni. Ha Kápli ur azon egyénnek,ki nála 1851-ben megjelent, Petőfinek azonságát csak némileg is hitelesíteni akarja, ugy azt semmivel sem teheti inkább, mint ha teljesiti a szerkesztő azon óhajtását, hogy beszélgetésük részleteit közölje. Nemcsak történetet vennők ezáltal, a segesvári csata utáni bujdosásának, de oly jellemvonások tükröződnének abban vissza, melyekből barátai megítélhetnék, mennyire lehetnek azok Petőfi sajátjai. Megvallom, hogy én azon egypár szóban is, melyet Kápli úr beszélgetésük tárgyáról odavetve tesz, teljesen Petőfi ellenkezőjére ismerek. Nőtlen korában is ritkán ereszkedett barátnéi emlegetésébe, mint nős pedig érzelmét,, gondolatját oly kizárólag hirta családja, hogy a legkellemetlenebbül érinté, ha valaki mult ismeretségeit hozta említésbe. Amily fesztelenül vette fel költészete tárgyaiul fiatalkori kalandjait, és oly tartózkodva szólt ilyesről társalgás közben, sőt később valódi visszatetszéssel fogadta azokat. Közelebbi barátai sokszor vetették szemére ezen „pedantismusát." Ha feltehetnők is, hogy Berényből elmenetele után azon néhány nap alatt, mely a segesvári csatáig lefolyt, valamely nagy és keserű csalódás következtében, amilyenről tudomásom nincs, fátyolt akart volna vetni múltjára, s emlékeivel, műveivel, barátjaival örökre szakitani akart, nem hihető, hogy nejéről és gyermekéről, kik iránti szerelme nagy lelkének egész világát betöltötte, hasonló mostohán határozott volna. Mindazok, kik családjáhozi mély és valódi ábrándos ragaszkodását ismerték, ugy mint én, lehetetlennek fogják azt tartani. Petőfi erkölcsét, szellemét műveiben látjuk leghatározottabban tükröződni. És aki azt felismerte, hiheti-e, hogy azon lángoló hazaszeretet, melynek az ő keblében oly kiapadhatlan forrása volt, el tudott volna némulni a haza 12 éves szenvedései alatt? A szeretet és fájdalom csalogánya volt ő, és vájjon volt-e idő, melyben egy dalnoknak méltóbb oka lett volna hasonló érzelmek között mentül többször kezébe venni lantját, mint a lefolyt 12 év alatt? — És mi ez idő alatt egy dalt sem hallottunk tőle. . . .Veszteségünk nagy. . . Petőfi nem él többé! Orlai A „rusznyák4" elnevezésről. A Vasárnapi Újság 1. é. - ik számában „Hazai népviseletek" IX-ik számú képét szemlélvén, őszintén megvallva, fölötte megütköztem, és sazonnal veszi, a már ezredév óta a nagy Magyarországban a Kárpátok regényei TÁRHÁZ.