Vasárnapi Ujság – 1862
1862-01-05 / 1. szám - 1862!? Jókai Mór 9. oldal / Vegyes tartalmu
Tu. Bji I u. — 1862. 105 Vasárnapi Újság 1-só számához 1862. 1802!? Az elmúlt év teljes napfogyatkozással végzé utolsó nappali óráit, s mintha nem birta volna már bevárni az elég rövid nappal végét; ugyancsak sietett még egy órával megtoldani az év leghosszabb, legsötétebb éjszakáját. Ez az átalános napsötétség árnyéka fekszik mindenen : közélet, magánkedély, üzletek, társadalmi élet be vannak boritva vele, s mint madarak az erdőn szokták, elülnek a napfogyatkozás alatt, azt gondolva, hogy itt az éj. A napfogyatkozás éje azonban rövid, csak átmeneti sötétség; rövid tartamú félbeszakítása a nappalnak, néhány perczig tart, azután újra virrad, nappalodik, világos lesz! sziv kiderül, ég fel kékül, madárdal felhangzik, virág kinyitja kelyhét, s ujabb örömmel üdvözli minden a másodszori reggelt! Az 1861 iki napfogyatkozás ebben is kivétel volt; alkonyatra esett; utána nem következett második reggel, hanem a tökéletes éjszaka : a fagyos, virágtalan, daltalan éj. Azoknak, kiknek szavuk messze hallik, a közönséghez beszélő orgánumok vezetőinek kötelességük a legnagyobb elcsüggedés napjaiban is buzditó hangon szólani, s kedélyük otthon létével tanusitani, hogy nincs itt az idő, melyben már a lélek is elvész." Lehetetlen eltikolnunk a lehangoltságot, mit az elmúlt év az uj esztendőnek ajándékul hagyott. Nem ámíthatjuk egymást olyannal, a mit senki sem hisz. Nem szerezhetünk orczapirulást magunknak azon állítással, mintha valakinek ez időben kölcsönadható örömei volnának; sem pedig százszor megálmodott s százszor eltűnt aranyhegyekről újra mesét kezdeni nem érzünk nagy kedvet; hanem annyit mégis jónak találunk elmondani, hogy — roszabbul is voltunk mi már valaha. Igaz, hogy nem értük el reményeink czélját, de legalább látjuk azt a láthatáron, mint távol eső város tornyát a pusztán, amit egy időben már szem elől is elveszténk-Nyertünk egy kincset, melynek neve : „saját erőnk tudata." Ez ugyan nem elkölteni való, de bőven kamatozó felmondhatlan tőke. Lételünk tényezővé nőtte ki magát e világrész életkérdéseiben. Szellemi és anyagi jobblétünk ha nem is emelkedett, de nincs is annyi oldalról fenyegetve, mint évek előtt. Végre lapirodalmunkra térve, itt is ki kell mondanunk, hogy jóllehet ez időszakban kellemetlenségek fenyegethetik azt, de a ránk nehezülő legnagyobb szigor sem súlyosabb azon rendszabályozó időkénél, amikben bizonyos tárgyaknak felemlítése is „lehetetlenné" volt téve, midőn e szavakhoz : „nemzet," „alkotmány," „szabadság," „ősjogok" még csak czélzással sem volt szabad közelíteni, sőt mikor e lapok szerkesztője kemény dorgálást vont magára azért, mert vakmerő volt azt mondani, hogy : „a magyar reményi."" Most annyit szabad tennünk, hogy jobb idők reményét hirdessük. Reméljünk! — De mit? A földmives porba veti reményét, s aranyat arat utána; mások aranyat vetnek és port aratnak. A bölcs tudni fogja, hogy melyiket kövesse? Jókai Mór.