Vasárnapi Ujság – 1863
1863-02-22 / 8. szám - Miranda. Jókai Mór 66. oldal / Elbeszélések - A magyar hirlap-irodalom a 19. században. Szinnyei Józs. 66. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Dömén Pál. Anyámnak 66. oldal / Költemények
ügyességéről és mindig híres pohárköszöntési rögtönzéseiről tett tanúságot, mik őt nemcsak a társaság legeredetibb egyéniségévé tették , de szónoki talentumának is nem csekély nyomaira mutattak. Lisznyai csinos, nyalka, eleven és nyájas ifju volt. Beszéde, társalgása, szikrázott az eredeti, bizarr ötletektől. Egy időben, midőn a redout-bálok még jó hírben voltak, a cotillon tánczfigurája közben, midőn tánczosok és tánczosnők felváltva egymásnak nyújtják kezeiket, a hamar lángoló költő egy hölgy kezét hevesebben találta megszorítani, mint a bevett szokás megkivánja. A magát sértve érzett nő, talán feltűnni akarásból, megáll és szemrehányásokat tesz. Lisznyai egész udvariassággal mentegetőzik : „bocsánat — e kézszoritás nem nagysádnak volt szánva" — mire a körülállók nem titkolhaták el helyeslésöket a költő lélekjelenléte felett. Lisznyai Kálmán született 1822 október 13-ikán, Herencsényben Nógrádmegyében. Iskoláit Losonczon, Eperjesen és Pozsonyban végezte, hol az 1843—44 országgyűlés alatt a fiatalság egyik kitünő tagja volt. Az ügyvédi vizsgát letette s nógrádmegyei aljegyző és később táblabiró lett. Itt azonban nem soká maradt s Pestre jött. 48-ban tagja volt azon küldöttségnek, mely Pest városa részéről az unió ügyében Kolozsvárra ment. Itt mondá, az ö szokott, széles palócz kiejtésével amaz országossá vált phrázist : „mi vagyunk a puszták sasssai ti vagytok a bérezek sassai." A forradalom után hosszabb időt töltött egy lengyel ezrednél Tyrolban. Midőn kiszabadult, közlegény pajtásai, itt Pesten az ezred keresztülutazván, fel is keresték, kiket pazar bőkezűséggel — mely jó szivének örök gyengéje volt — fényesen megvendégelt. A barátság vala cultusa; és az országban tán senkinek sem volt több személyes ismerője mint neki, ki oly kevéssé válogatta meg az egyéneket, mint semmi különbséget sem tön a pénznemek közt, melyek becsét nem ismerte. Forradalom utáni élete inkább kalandszerüen, mint rendszeres munkássággal folyt. 1853-ban nőül vette Halász Idát, ez angyal jóságú nőt, ki a szeretet és női feláldozás példányképe. Özvegyét és két szép gyermekét, oly sanyarú állapotban hagyta maga után, melyet csak az elhunyt számos barátainak részvéte enyhithetne — s a sokat igérő két gyermek jövendője érdekében, óhajtjuk, hogy ez be is következzék. Lisznyaiban még a legszigorúbb erkölcsbiró is kénytelen a jó szándékot, az akarat tisztaságát, a hazafiúi nemes érzést elismerni, és sajnálni, hogy annyi költői és emberi szép tulajdon, a sors végzése szerint, saját keblében is annyi legyőzhetlen akadályra talált, s erejéhez méltó, ragyogóbb eredményt nem mutatott. Székely József: Mintha csak ma volna, olyan jól emlékszem, Sötét felhők szálltak akkor fenn az égen, — Midőn elindulék a széles világnak, — Lelkemen is felhő , hogy sohasem látlak! Ki is hitte volna, hogy újra meglátlak?! Hajnala hogy leend — szivem bánatának?! S ime már eloszlott lelkemről az éjjel Újra látlak anyám! újra . . . uj reménynyel! Noé galambjaként hozzád visszatérve, A hideg világból szerelmed ölébe. Szerelmed kisért el, s hozott meg engemet, — De én is meghoztam épen szerelmedet. . . . Emléked, jó anyám! megőrizem épen, Miként drága kincset a tenger mélyében. — Hajh pedig voltam ám az élet színpadán, S a világ csáblelke közel is jött hozzám. . . . Oh de hagyjuk képét mostan a világnak, Hadd felejtsem anyám, midőn újra látlak! Csakhogy visszahozott sorsom — a kis házba — Vagy már ne űzne el, többet a világba, Itt vagyok én boldog — szerető öledbe, Mintha egy szebb világ szerelme ölelne .... Mintha belátnék én — innen a mennyekbe : Hadd borulok anyám, a te kebeledre!! Dömén Pál. Anyámnak. Világba lépsz fiam, élet szinpadára, Melyen főszerepét az önérdek játssza! Ahol szerepünket száz körülmény súgja, Közép ut az élet biztos irányutja! Ám azért — ne csüggedj az élet-ösvényen, Eg kegyelme óvjon, áldásom kisérjen . . . Lebegjen fölötted szivemnek szerelme, Az élet részei vigyenek bármerre .... Az élet részei akármerre hánynak : Megőrizd emlékét szerető anyádnak! — Ezt mondád egykor a messze távozónak, S aggódó szemeid utána szálljanak .... Nézve a távolba , mint egy imakönyvbe, Mintha jövendőjét olvasnád belőle! Még többet szólt a köny, szemed néma könye, — El sem is felejtem — sokáig .... örökre. . . . 66 Miranda. Elbeszélés, irta JÓKAI MÓR. (Folytatás.) Mikor Hurtado felnyitá szemeit, egy kőépületben találta magát, mely hasonlit azokhoz, a minőket gyermekek épitenek kártyából, alól széles, hosszú sor, minden emelet egy szakasszal kevesebb, a legfelső csak egy szoba. Az Inkák idejében így építettek. Ő a legalsó osztályban lehetett, mert féltéből egy egész teremsorozaton láthatott végig, minden terem nyílásánál lándzsás őrök álltak. Körülötte nők jártak-keltek; idegen rézsárga arczu némberek, ifjak és vértek, szépek és ruták. Kezei le voltak kötözve fekhelyéhez. A mint szemeit felnyitá, a nők nagy zajt ütöttek s e zajra a legszélső teremből megindult egy csapat férfi, kiknek vezetője sokban hasonlított Mangorához. Az indarezek különben is nehezen különböztethetők meg . Hurtado annak képzelte el, s elgondolá, hogy milyen válogatott kínzás az a pokolban, valakinek megmutatni halálos ellenségét és kezeit lekötözve tartani. Az indusfőnök inte kísérőinek, hogy maradjanak a külső szobában, ő egyedül lépett a lekötözött spanyol elé. — Ellenség, szólt hozzá tördelt spanyol nyelven, meg vagy kötözve, tehetetlen vagy, bepólyált gyermek vagy. Utolsó vagy a fehér férfiak közöl, akiket a tenger hozott szárnyas úszó házban. Mi öltük meg őket. Erősebbek voltak fegyverrel, megöltük őket csalfasággal, utánunk jöttetek boszutáltani, megfogtunk benneteket csalfasággal. Husz társad élve került kezünkbe, nekünk nem volt vasöltözetünk, nem is próbáljuk a tieteket viselni : olyan az, mintha valaki magával hordaná a tömlöczét. De azért mégis legyőztünk benneteket. Bátyád, a fehér oroszlán, megölte az én bátyámat, Mangorát. E szóra elégülten sóhajta fel Hurtado. — A megölt szellemének kiengesztelésére én is megölettem elfogott társaidat. Mind megölettem őket. Válogatott kínzásokkal ölettem meg. Egyet a veres hangyák fészkébe kötteték ki. A hangyák ették meg élve. Másikat nyers bivalybőrbe varrva a forró napra tétettem, a zsugorodó bőr szorította agyon. Mást gyantával vonattam be, s hagytam égni, mint a fáklyát. Egyet lehajtott pálmasudarakhoz köttetve lábainál fogva lassankint hasittattam ketté. Mind más meg más halál nemével ölettem őket meg; mert a megholt szelleme az ilyenekben gyönyörködik s a megöltek szellemeit engesztelni szükséges. Most csak te vagy még hátra. Te magad, a férfi, és még egy nő, a feleséged. Hurtado szivén nyilait keresztül ez a szó. Miranda él és itt van! — Ti ketten vagytok az okai ennyi halálnak , mert hogy olyan nagyon szerettétek egymást. Mangorát megrontották nőd szemei , hogy nem akart mást szeretni csak ötöt. Nőd pedig nem akart mást szeretni, csak téged. Ti vagytok a legnagyobb bűnösök; nőd, amiért olyan szép, és te, amiért úgy szeret. Én felfogadtam Mangora szellemének, hogy titeket foglak legjobban megkínozni. Jobban, mint társaidat, akiknek némelyike egy hétig kínlódott. A ti kínjaitoknak tovább kell tartani. Halljad, miként ? Hurtado arra gondolt, bárcsak Miranda is meghalt volna. — Sem téged, sem nődet nem öletlek meg, folytatá az indusfönök kegyetlen nyugalommal. Ti élni fogtok. Be sem záratlak benneteket, járhattok, kelhettek szabadon. El sem választalak egymástól benneteket; egy házat adok át számotokra, abban lakjatok tetszéstek szerint. Mindennel el lesztek látva, a mi az életre kell; szolgálni fognak benneteket cselédek, mint saját magamat s jaj annak, ki egy hajatok szálát meggörbíti. Az mintha csak a bálványisten szemébe köpött volna. Hurtado bámulva nézett az indusfönökre, ki mindezt a legkegyetlenebb hideg düh kifejezésével mondá el. — Ha nem — egyet tudj meg, fehér ember. Együtt lakhatol, beszélhetsz, járhatsz, együtt ehetel feleségeddel, de kettőtök közt fog feküdni az éles bárd. Tudod-e, mit jelent a közben fekvő éles bárd? Nem tudod. Én megtanítalak rá. Szeretitek egymást? Nagyon jó. Fiatalok vagytok? Igen jó. Lássátok egymást, beszéljetek, sóhajtozzatok, hízelegjetek egymásnak, epedjetek álmatlan éjszakákon át egymásra gondolva, ez mind szabad, de egymást megölelni, megcsókolni nem lesz szabad. Egy éber őr fog reátok mindenütt vigyázni, ébren és aluva , otthon és odakünn, a házban és az erdőn. Megvesztegethetlen árnyék fog utánatok járni, aki elárul, és ha egyszer, egyetlen egyszer elhagynád magadat ragadtatni arra, hogy nődet megcsókold, akkor egymás szeme láttára foglak benneteket halálra kínoztatni. — Most tehát légy feloldozva, és járj szabadon. Asszonyod lakásodon vár reád. ő is épen igy tudja, hogy az ő csókja megöl téged; mint te tudod, hogy a te csókod megöli őt. Most menj hozzá és élj, ameddig akarsz . . . Siripa királya azt ítélte felőled. Oh valóban Siripa király a legkegyetlenebb volt minden kaczikák között, a kik valaha élni hagyták azt, a ki meg akart halni. (Folytatása következik.) Hírlapirodalmunk a 19. században.*) Első közlés: 1801-1830. Midőn a mult század utolsó tizedében, egyszerre három politikai magyar hirlap jelent meg a birodalmi fővárosban, akkor hazánkban nem volt magyar lap. Csak a jelen század elejével, — midőn hazánk fővárosában, Budán, a „Pesth-Ofner-Zeitung" képviselé egyedül a hirlapirodalmat, — kezdé néhány jelesünk, s azok élén Kulcsár István, a nagy hazafi, azon vakmerő tervet forralni agyában , hogy hírlapirodalmunkat átültetvén *) Lapunk mult évi folyamában volt közölve „Hírlapirodalmunk a 18-ik században." Ugyanazon szorgalmas tollból származik a jelen összeállítás is, mely az adatok hitelessége s teljessége tekintetében igen becses irodalomtörténeti adalék, mit t. olvasóink figyelmébe ajánlunk. Szerk.