Vasárnapi Ujság – 1864
1864-09-25 / 39. szám - Kirándulás a Krivánra. Szontagh Mikl. 406. oldal / Hazai tájleirások; intézetek; népviseletek; épitészeti müvek - A szőlőtőke és a bor mint ital a különféle nemzeteknél. Beliczay Elek 406. oldal / Történeti czikkek s rokon
monitana, de Madridban akadtak, kiknek még e borzasztó látvány sem volt elég. Amint egy idegen sajnálatát fejezte ki az eset fölött, azt kapta feleletül, hogy: „Még ez mind semmi. Nem rég Pepe Selot egy bika össze-vissza döfte, s testét pedig fölhasította szarvaival. Az volt ám a derék egy állat! A megölt viador véres ruhái sokáig közszemlére voltak téve, s csodálták a nagy lyukakat, melyeket rajtuk a bika szarvaival ejtett. Oh, Pepe Selo egészen más legény volt! Hanem ez a mostani mulatság is csak megjárta, s ez a viador, mai mutatványával megalapította szerencséjét hosszú időre." .406 A szőlőtőke és a bor, mint ital a különféle nemzeteknél. (Vége.) Egy bor melletti római lakoma a görögtől csak legfeljebb a beszélgetés tárgyai finomsága és a bornak nagyobb adagu élvezésében különbözik. Itt, mint ott, borozás közben feküdtek, vizzel keverve itták a bort, lakoma- (bor) királyt választottak, koszorúkkal ékesitették és virágokat hintettek a borcsarnokban. magukat, Verres borozás közben rózsás vánkoson nyugodott; rózsakoszorukat viseltek fejeiken és nyakukon, s korszerint illatos virágokat szagolgattak. Kleopatra éttermét három lábnyi magasságban hintette be rózsákkal. És ha Horatius hellénül ír, dallamai közül sokat Anakreonétól nem különböztethetnénk meg. — Virgilius a rómaiak borozását illetőleg igen kedélyes képét nyújtja a syriai vendéglősnének enyelgő modorában, mely szerint az arra utazókat házába borozásra hívja és édesgeti. Egész más jellemű leírásokat találunk a római satyrikusoknál, akik a borozások alkalmával később létrejött kicsapongást és iszákosságot ostorozzák. A szépért lelkesülés és vidámság helyét itt, mely a görög lakomáknál a kedélyeket felfokozta, — ocsmány beszédmódok, sületlen dicsekvések, telhetetlenség az italban, a vendégszeretet megszegése foglalja el. Ezen maguk viselete annál nagyobb behatást tesz, miután a rómaiak, határtalan finomságuk daczára is megtartottak valamit őseik egyszerű szokásaiból. De mit sem szólhatnak azon régi jó időkről, amidőn a mértéktelen borital, a részegség, a fényes lakomák a tiltott tárgyak közé tartoztak. Ellenben a lakoma felletti zene már igen réginek látszik, mert a szigorú látó azt mondja : „Aki azelőtt a lakomákra mulattatás végett zenélgetni járt, kóborlónak nevezte ezt." K. sz. e. mintegy 200 évvel egy férfiút a szenátusból kizártak, mert ezüstnemüje tíz fontra ment. Száz évvel később Marcus Drusus néptribun ezüstnemüje a mi pénzünk szerint 280 ezertallér értékü volt. Cicero egy Thya fából készült asztalt 50 ezer talléron vett meg. Crassus a bort egy pár ezüst serlegből szokta inni, melyek a kitűnő aranymives, Mentor műhelyében készittettek, s 55 ezer talérba kerültek. Később az arany asztali teriékkel való fényűzés olyannyira lábra kapott, hogy Tiberius kénytelen volt ezen pazarlásnak szigorú törvényekkel elejét venni; végre még serlegek és egyéb idények is készíttettek drágakövekből, különösen finoman kifaragott Anyxból. Nero egy úgynevezett ,,Vasa Murrhina" (indiai adalur-jcatból) serlegért 300 ezer tallért adott. Még nagyobb összegeket adtak a keverő edényekért,melyek köröskörül díszes jegeczekből készült szőlőfürtökkel voltak oly módon kirakva, hogy az azokba benyomuló vörösbor oly tüneményt okozott, mintha szőlőszemek lassan kint érnének meg, színeiket változtatván. Azon hallatlan pazar fényü lakomák, melyeket Lucullus adott, átalánosan ismeretesek, de kevésbbé vagyonosoknál sem ritkán fordul elő, hogy száz tallért adtak egy üveg ajakért (sardella) melyek a Fekete-tengerből hozattak, és két ezer tallért egy ügyes rabszolgáért, ki a szakácsságban kitűnt. Egy lakoma sem múlhatott el finom zamatu görög bor nélkül, s a görög bor ismét csak drága értékű serlegből volt iható. Ha valamely ritka étel vagy bor hozatott asztalra, egy hirnök annak árát fenszóval tudatta s rövid vázlatban előadta annak történetét. A legerősebb fűszerek használtattak az ivás felingerlésére; ha pedig minden evési és ivási kedv odavolt, nem átallottak még egyéb szerekhez sem nyúlni. Azonban a pazar fényűzés ellen hozott szigorú törvények, intések, a stoikusok satyricus ostorozásai, az ős rómaiak példája, a jobbra hajlandó költők útmutatásai nem vezettek czélhoz, s a jóizlés dolgában megromlott erkölcstelen nép hanyathomlok rohant megkezdett ocsmány pályáján a tátongó örvény felé. Az egész világ kincse és termesztménye Rómában halmoztatott össze; mint hogy azonban a világ urai nem értettek ezeknek ízletes elfogyasztásához, mi sem maradt hátra, mint hogy azokkal izetlenül visszaéljenek. Horatius azonban megvetette ezen kicsapongásokat, s kis számú válogatott barátai körében az eredeti görög módon lakmározott és a bornak nemesebb czélját mint józan gondolkozó ember helyesen fogta fel, és „megvetette azokat, kik csak azért ittak bort, hogy az torkaikat reszelje, és hasukat megtöltse." Saját, s a jobbmódu rómaiak pinczéjében a borkorsók helyesen valának rendezve sorban feliratokkal, melyek az évet és a bor falát tartalmazták. Igy a költő kedvencz borát így szólítja meg : „Oh! te, ki velem egy időben születtél, midőn Manlius Consul volt!" Horatius hazai borát, mely már az ő idejében vetélkedett bármely fajta görög borral, igen sokra becsülte. Az opimi és salerni bor 120 évvel K. e. különösen híres volt, sőt ezen termést még akkor sem felejtették, midőn hosszú idő után egy egy cseppig elfogyott. A hajdani római szőlőseiről némely tudósítások feküsznek előttünk, különösen pedig hogy a szőlővesszőt, mint mai nap is szokásban van Olaszországban, fákra, leginkább pedig nyárfák és szilfákra szokták felfuttatni, hogy szüretkor túl jókedvük határt nem ért; a többire nézve pedig a görögországi szokások voltak itt is gyakorlatban. A bor jósága szin, illat és zamat szerint ítéltetett meg. Color, odor, sapor nyújtja Akrostikon szerint a cos-t, vagyis a bor próbakövét. Egy, a jelen században Diocletian idejéből feltalált leítárjegyzék szerint a ,,sexaticus" (körülbelül egy üveg) az itáliai borok közül 6 — 30 krba került. Felső-Itáliában, hol ugyan nagyon olcsó ára volt a bornak, 341, mint csak 13 krajczárba került (a mi pénzünk szerint). — Nem kevésbbé csudálatra méltó Polybius tudósítása, mely szerint az ottani vendéglőkben a lakás és ellátás alig került három polturába naponkint ! Lusitaniában (a mai Portugalia) már régóta felette nagy szorgalom és gonddal űzik a szőlészetet. De Spanyolországban is filette régóta foglalkozott a nép bortermesztéssel. Görög gyarmatosok ugyanis a K. e. 6-ik században vitték oda azon bort, melynek híre még napjainkig is felmaradt. Ami hazánkat illeti, a régi írók úgy tudósítanak, hogy Probus Aurelianius (276 — 282 K. u.) római császár ültetett volna jeles fajta szőlőtőkét Sirmiumban (mai nap Mitrowitz) az Alma hegységén. Az áll, hogy Probus Aurelianus korában Pannoniában már virágzott a borászat. Az ezen tárgyra, valamint borászatunkra nézve is hazai nyelven megjelent munkákra utalok, hol arról a szíves olvasó bővebb tudomást nyerhet. Németország vagy Germania régi bortermesztéséről különféle nézetek uralkodnak. Némelyek Probus Aurelianus római császárt tartják a germán Noénak, míg mások, nevezetesen Hontheim püspök az ottani borászatot a rómaiak előtti korszakba akarja helyezni. Ezen állítását ugyan Tacitussal akarja igazolni, ki a germánokról így ír : „Az alvás után azonnal fürdőikbe és onnan a lakomához mennek. Ennek végeztével dologhoz fognak, gyakran azonban felfegyverkezve az ivóasztalhoz. Senki sem szégyenes, egész éjjelek s nappalokon át dőrtölni. Ha ittasok, elkezdődik a verekedés és czivakodás... .„Azok, kik a (Rajna) partokhoz közel laknak, borkereskedést is űznek." („Proximi ripae et vinum mercantur.") Ezen tudósítás szerint tehát azt lehetne következtetni, hogy a germán borászat Tacitus korában (57. Kr. u.) már fenállott. A legnemesebb borfajok Németországban a rajnamelléki, Mosel-, Neckar- és Majnai. Az ízletes zamatu rajnamelléki bort a hollandusok által a „Jóreménység fokára" is á ültették. • A franczia borászat sokkal régibb, mint a német, mert tudjuk, hogy a Phocaeiaiak, kik Marseille-t hat évszázaddal K. e. alapították, a szőlőtő ültetését megkísérelték. A bortermesztés ott elannyira virágzásnak indult, hogy Domitian császár a földmivelés érdekében (81 — 96. Kr. u.) meghagyta a liguriaiaknak, hogy szőlőkertjeik felét kiirtsák; Probus azonban e törvényeket megszüntette. Burgundiában a bortermesztés az Antoninok korában már divatozott. A negyedik század elején ugyanis Eumenius szónok az Antun-környéki szőlőkről szólván, felemlíti, hogy sok szőlőtő vénsége miatt kiszáradt, s hogy azoknak mikor, és kik általi ültetésére nem emlékeznek. Francziaország északi vidékeit a rómaiak hidegnek tartották a bortermesztésre, később mégis itt látjuk a legnemesebb fajú szőlőtőket virágozni. A szőlőtővel való sajátságos bánásmód által a franczia Champagne tartomány több évs század óta kölönös hírnevet vívott ki magának s borai a kereskedésben, mint legnevezetesebb s legelterjedtebb áruczikk szerepelnek. Ezen pezsgő borok az egész világon felette kedveltetnek s a francziák, de különösen a hölgyek nagy előszeretettel viseltetnek <izen faj iránt, s minden egyéb bor elé helyezik, míg a tulajdonképi szakértő a valódi burgundit, bordeaux-it, roussilon-it többre becsüli az édes ízű pezsgőnél. Végre megemlítjük a francziákról, hogy egészben véve nagyon mérsékletesek, de az ivásnál finom ízléssel bírnak, s régi szokás szerint, boraikat gyakran vízzel keverve isszák. Az angolok, éghajlatuk befolyása miatt semmire sem mehettek a bortermesztéssel, mindazáltal nagy barátjai a bornak. A lovagok Arthus király asztalánál ép oly hősiesen dőzsölnek a lakomákon, mint dicső elszántsággal harczolnak a csatatéren. Sir John Falstaff egy egész csapat ember pártvezére Shakspeare idejéből, sokkal inkább ért a boriváshoz, mint kardja forgatásához a csatamezőn. Egyébiránt sehol sem szoktak rosszabb bort inni mint épen Angolországban. Hogy ez már a mult században is állt, az 1751-ben született Sheridan következő szavai is igazolják : „Midőn Angolországban valamely vendéglőbe beszállok, azonnal hozatok egy üveg bort, hogy a vendéglőst éltessem, de nem iszom meg, hogy magam is éljek." Valamint Albion fiai,ugy a skandináv népség is hátráltatva van éghajlata által a bortermesztésben. Daczára ennek felette szeretik a bort. Az oroszok csak Krimiában, és a Don déli partjain termeszthetnek önállólag bort. Az itt termesztett bor épen oly gyenge, mint kellemes zamata. Amerikában mai nap felette sok fajta bor termesztetik, melynek eredete régibb, mint gyanítanak. Már 500 évvel a Kolumbus által történt felfedezés előtt normann tengerészek Grönland partjain kiszállottak. Körülbelől a tizenegyedik században a normann származású Leif, Veres Erik fia, a tulajdonképi Amerikát, a mai Új-York és Boston városok közti partvidéket, felfedezvén, „Win" vagy „Weinland"-nak nevezte. Tysher ugyanazon időben ott vadszőlőt talált, melyről a Farei-sziget lakosai is emlékeznek nemzeti dalaikban. Mai nap Amerikában mind az északi, mind a déli részekben termesztenek egy később felfedezett szőlőfajt. Különösen híres a kaliforniai és az úgynevezett skhuppernong borfaj Georgiából északi Karolinában, valamint a jeles Izabellaszőlőfaj. A washingtoni képviseleti ház bizottmányi tagjainak jelentése szerint, 1849. óta némely amerikai szőlőhegyen felette sok bor termett. Chinában, különösen Tien-tsin város környékén sok szőlő termesztetik. De a chinaiak nem készítenek bort, hanem a szőlőt friss állapotban fogyasztják el, és a Tien-tsin vidéki szőlőt a leggazdagabb Mandarinok asztalaira is felteszik. Paiho folyama az éven át három hónapig be van fagyva, és felette erős és tiszta jeget szolgáltat, melyet körülbelül 1/2 láb átmérőjű darabokban kivágnak és azokat távollevő vidékekre eladják. Ezen jégdarabokból kis házikókat építenek, melyek azonban mégis oly magasak, hogy ember bele mehet; hosszúságukra nézve felette különbözők. Ezekben tartják a szőlőfürtöket, és minthogy e házak a legmelegebb nyáron át is megmaradnak, az azokban elhelyezett szőlő a legközelebbi szüretig oly fris állapotban áll el, hogy az uj terméstől alig lehet megkülönböztetni. Beliczay Elek: Kirándulás a Iliivaura. Azon hegysorból, mely Liptómegye északi határát képezi, büszke pompában emelkedik fel a Kriván. Mint királya a többi csúcsoknak, áll ott komoly dicsőségében. A köznép nem akarva is ebben leli fel a nagyság képét, az utazó bámulva közelit feléje; a természetbúvár magasabb vágyat sejt keblében, melyet addig le nem győzhet, míg csakugyan ura nem lett a tetőnek.