Vasárnapi Ujság – 1864
1864-03-06 / 10. szám - A hit-tagadó. Jókai Mór 91. oldal / Elbeszélések - Hirlapirodalom a 19-ik században. Szinnyei József 91. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések
Megsimítja haját szép Ildikó s felkél, Reszkető kezével kulcs után keresgél . . . Végsőt lobban a láng, Kialszik a lámpa . . . Borzadalmas vak homályban kisuhan a lányka. IV. „Mit jelent e folt, virágom!?" „Rózsavirág nászruhámon . . . Jaj siessünk, az Istenér' ? Keresztülszúr, ha utolér." Ifjú vitéz felöleli, Karjaiba zárja . . . Vágtat a ló. Messze marad Etelének vára. Feketébb lesz a puszta táj, Rémesebb lesz a vakhomály, Vak homályban vihar támad, Ráz, suhogtat lombos fákat. Csak tekinget hátrafelé A remegő lányka. Néz merően, néz borzadva Viharos homályba : „Látod ifjú?! . . . amott nyargal Fehér lován, fényes karddal! . . . Megtudta már s utánunk fut — Oh pedig be mélyen aludt!" „Senki se jő, csak a vihar Nyargal át a tájon . . . Rejtsd el arczod hű keblemen, Egyetlen virágom!" Csak fölijed szép Ildikó : „Mindjárt elér . . . irtóztató! . . . Sarkantyúzd a lusta lovat!" Megrémül az ifjú lovag. Feje fölött kavarog a Vad vihar zúgása — Belevegyül Ildikónak Rémes sikoltása. Csókot ad az ifjú neki, Szorosabban átöleli, Átöleli szerelemmel — Imádkoznék .... nem tud .... nem mer. — „Ifjú, ifjú! mégse látod? . . . Nézd a szörnyű ellen . . . Mindjárt megfojt jégkezével .... Meghalok szerelmem!" .... Hajnalodik, derül a táj. A süvöltő vihar eláll. Egyre vágtat a szilaj mén . . . Csendes a lány ifjú keblén. Deli vitéz sir, kesereg A hervadt leányon . Elringatta, elaltatta Csendes örök álom. Csengei Gusztáv. 91 A hit tagadó. Történeti elbeszélés, irta JÓKAI MÓR. (Vége.) Az üldöző csapat csak annyit pihent útközben, amennyit az örákből a rövid éj eltakart. Naplement után, napfelkelte előtt végezte imáját, s a nyeregben étkezett. A Libanon hegyeinél elveszett előttük a menekülők nyoma. A hegyszakadékok görgetegei, a czédrus erdők hulló levelei eltakarták a futók lábnyomait. De Jónás ott is utánuk talált. Az egész szaraczén hadtól megmenekülhettek a damaskusiak, ha egy őrült szerelmes nem lett volna üldözőik között, kinek kedvesét magukkal vitték. A Libanonhegy útjait maguk a menekülők tették járhatlanokká, bevágott fatörzseket, roppant kősziklákat hengeritve a mély utakba. Az arabok vergődtek, fáradtak, de nem maradtak vissza. Pedig hát mire való volt e fáradság ? D o A hegylánczon túl már román hadak tanyáznak, a menekülők jó védelemre találnak ott, a láthatáron Gabala és Laodicea városok tornyai látszanak, azokban hatvanezernyi görög-román táboroz, Tamás vezért ki üldözné el odáig. Bizonyára csak egy őrült szerelmes. — Mégis el kell őket fognunk, mondá Jónás a tétovázó araboknak, s Kaled helybenhagyta, amit mondott. Ilyen ember kellett neki, a ki még hisz a vitézség csodáiban. Az erdőben találtak egy favágót, attól kérdezősködtek a damaskusi menekvők felöl. A szerencse egy kézre játszott az arabokkal. A keleti császár parancsa útban találta Tamás vezért, s arra utasíta, hogy rögtön változtassák meg útjuk irányát, s a tengerparthoz siessenek, ott hajókra fogják őket rakni. Nyilván attól félt a császár, hogy a menekülők látása megháborítja Antiochia védőinek bátorságát. Tamás vezér és társai tehát még mindig a szabad ég alatt voltak. Ez ország azonban egészen ellenség földe volt már, erős hadakkal, kerített városokkal ellátva. Az üldözőknek úgy kellett martalékjuk után csuszamlani, mint a kígyónak, nesz nélkül, bújva saját veszedelmük elöl. Most már többet utaztak éjjel, mint nappal. Jónás helyismerete végzetes volt a menekülőkre. Éjjel viharban, felhőszakadás között vezette el Laodice a vár falai alatt a szaraczén dandárt; a villámlobogásnál lehetett látni az őrszemeket a falakon, míg az arabok kendőket tűztek dárdáik hegyére, hogy a vas ne villogjon. Késő éjfélben egy mély völgybe jutottak, mely úgy elzárta előttük az utat, hogy a sötétben nem mehettek tovább. Itt pihenőt kelle tartani Kaled lefeküdt egy fa sátorernyője alá és elaludt. Mikor hajnal előtt a mindig éber Jónás felébreszté, haraggal fogadta a költögetést; azt mondá: rosz álmom volt; azt álmodtam, hogy csatában voltunk, s kardom nem tudott sebet ütni, hajlott kezemben, mint a sás-liliom-levél. Ez roszat jelent. Jónás kinevette vele : „álom esős időt jelent." Azzal parancsot adott, hogy induljanak neki az erdős meredélynek. Senki sem hitte már, hogy a menekvőket utolérhessék, még Kaled sem, de hatalmát átruházta Jónásra, s amíg az azt mondá: „előre!" engedelmeskedni kellett. A nap delelt már, mire a hegytetőre fölértek, s a mint Kaled Jónás nyomában léptetve lovával, megpillanta az előtte elterülő látványt, kezeit égre emelve ordítá fel: Allah! Gyönyörű vidék terült lábaiknál. Pompás fennsík, melynek üde rónája hajló pálmacsoportokkal volt beárnyékolva, s tul a rónán a végtelen éggel összefolyó tenger. De a mi a leggyönyörűbb volt e látványban, ama tengerparton, a hajló pálmák alatt az üldözött damaskusiak sátorai! Itt telepedtek le annyi fáradságos nap törődései után magukat kipihenni. Teljes biztosságban hitték már magukat; előttük a tenger, melynek öblében a görög vitorlás gályák libegtek, dereglyéik a partra húzva, a menekvők elfogadására készen, mihelyt a tengerdagály emelkedni kezd , hátuk mögött az erdős hegyláncz, és azontúl két erősített város. Ki ne hitte volna, hogy itt e pálmák árnyékában pihenni jó? Kaled bevárta, míg csapatai mind megérkeztek, akkor leszálltak lovaikról és imádkoztak. Minden támadást imádság előzött meg e rajongó népnél. Akkor háromfelé oszta csapatát. Az előhadat bízta Jónásra, a tartalékot maga vette át. Derárra bízta, hogy a harmadik csapattal fogja el a dereglyéket. A két első csapat egyszerre rohant elő az erdőből a gyanútlan pihenő damaskusiakra. Azoknak egy része az első ijedelemben a dereglyékhez futott, a tengerre akarva menekülni. A dereglyék hirtelen a vizbe taszíttattak, s az apály ellenére a mély vizbe vádoltattak; akkor az eszeveszett Derár, a harczok bohócza azt a merész ötletét örökité meg, mely egyedül áll a hadak történetében: lóháton indult meg hajókat üldözni. Az arab történetírók Allah csudájáról beszélnek, ki parancsolt a tengernek, hogy a dereglyék alól kifusson, s lovas hadnak adá martalékul a vizén evezőket. Derár lovasai nyeregből ostromták meg a flottillát, s egyetlen járművet sem engedtek a tengerre kimenekülni. Az egy óra múlva visszatérő dagály csak a véres hullákért jöhetett már. A második csapat, melyet Jónás bég vezetett, keményebb munkára talált. Tamás vezér és román harczosai nem értek már rá, lerakott pánczélaikat felölteni, de egyre mégis volt idejök. A kétségbeesés harczaiban találjuk e szép eszme ismétlődését. Mikor a vitézek látták, hogy túlnyomó erő jő ellenük, hármas sorban kört képeztek a körbefogott nők,gyermekek és aggok körül, és akkor mindegyik hozzákapcsolta az övéről lefüggő lánczot a szomszédja övéhez, hogy egy se futhasson el, hanem ott legyen kénytelen elveszni, ahol megállt: igy mint egy hármas érczövállt a kiscsapat a támadó elé. Jónás bég azt hivé, hogy ismételheti, amit Damaskusban tett Abu Obeidah. Kaled teljes hatalmat adott neki. „Adjátok meg magatokat, és életben maradtok!" kiálta rájuk messziről. „Átok rád, hittagadó!" kiálták atok vissza. „Adjátok ki kedvesemet!" Kiálta másodszor. Most csak egy hang kiáltott vissza : „Átok rád, hittagadó!" S az a hang kedveseé volt! Ekkor vad dühhel veté magát az örült szerető honfiai lánczsorára, s első volt, ki azt áttörte. A román had kétségbeesve védte magát; mindig összébb-összébb olvadt. Csak ketten-hárman küzdtek már Eudocia körül; azokat is lefekteté az ádáz szerető karja; csak Tamás vezér egyedül állt még közöttük; az ö érczmellén is átrontott kedveséig a renegát; — ekkor maga a leány kapta fel nagybátyja elejtett kardját, s maga harczolt egykori jegyese ellen; Jónás kiüté kezéből a kardot, hozzárohant, keblére ölelte a leányt : „enyim vagy!" Az pedig kirántá övéből tőrét s saját szivébe verte. — Jónás bég ott tartá harczainak jutalmát karjai közt — halottan. Hírlapirodalmunk a 19-ik században. Második közlés: 1831—1810. (Vége.) Ezen évtizedben megjelent lapok nemcsak számban és belbecsben, de technikai kiállításban is nagyszerű gyarapodást tüntetnek elő. Helmeczy ugyanis 1836-ban a „Jelenkort" ivrétben adván ki, csakhamar a többiek is követték a szép példát, úgy, hogy 1840-ben már egy párnak kivételével minden politikai lap, kisebb-nagyobb alakú ivrétben jelent meg, jóllehet a lap termését tekintve, a legnagyobb alakú pozsonyi „Hirnök" sem volt nagyobb, mint a jelenlegi „Magyar Sajtó."• t. i. egy oldal magassága 17 nüv., szélessége 12 hüv. s igy egy oldal terimése 204 négyszög hüvelyk. — Ami a papiros minőségét illeti, igyekezett minden kiadó lapját, vagy folyóiratát ezen évtizeden keresztül velinen, vagy legalább simított fehér paniroson nyomatni, habár az akkori papiros nem felelne meg a mostani kívánalmaknak, mert az sárgás színe, vagy nem eléggé tiszta mineműsége által tűnt ki leginkább. A nyomtatás elég tiszta és correct volt. A lapok kezelésénél többnyire a kétszer hetenkint és nem többször való kiadás és szétküldés volt szokásban; ebben egyedül a „Pesther Tageblatt" tőn kivételt, mely egyedül jelent meg többször, t. i. 1839-től vasári ünnepnapokat kivéve, naponkint.