Vasárnapi Ujság – 1865
1865-09-24 / 39. szám - Pótlék dr. Tóth N. János életirásához 491. oldal / Apróságok - Beregszászi Pál emlékezete. Tóth Mihály 491. oldal / Történeti czikkek s rokon - Nagy kort ért embereink. Inkey Ádám 491. oldal / Történeti czikkek s rokon
492 A Ind az ókorban. A ludhus és ludmáj a legrégibb idők inyenczei előtt is roppant becsben állott s nagy keletnek örvendett. Hogy mily pallérozatlanok valának Albion őslakói, arra elég tanúbizonyság az , hogy ők még Caesar idejében is a ludat csak mint díszmadarat, nem pedig husa végett tartották. Egészen máskép volt ez sok századdal — a római polgárháborúk előtt Egyiptom földjén. Jóllehet itt a lud Izisz-i Ozirisznek vala szentelve, mindazonáltal ezen körülmény épen nem gátolá a bölcs papokat, az evést s dőzsölést illetőleg, s nem is voltak rosz inyenczek, hogy a kegyes hivőket arra ne intsék s buzdítsák, hogy e szent állatból mentől több példánynyal kedveskedjenek az isteneknek— illetőleg az ő uri gyomruknak. Még maguk a Faraók is nagyobbrészt lud- és marhahússal éltek. De nemcsak a Faraók, hanem minden, a minek a pyramisok hazájában valami vallásos nymbusza volt, a sz. macskáktól kezdve, a sz. oroszlán- s sz. krokodilokig, annyi sült-főtt libát kapott naponkint, quantum satis. Ezen roppant fogyasztást alig hihetnők el érett észszel — legfölebb mendemondának tartanok — ha egy más tény nem szólana mellette, mely vele a legbensőbb összeköttetésben áll. Diodorusz ugyanis azt mondja, hogy Egyiptom őslakói értettek azon mesterséghez , miszerint bármikor kiköltették a lud- vagy tyúktojásokat. A közönséges ludon kívül nagy szerepet játszott még Egyiptomban az úgynevezett nílusi lud is. Mint a gyermeki szeretet jelképét, többször találjuk a gólya mellett, képleirató (hieroglyph) régi emlékeken; sőt Geoffroy St. Hilaire franczia tudós azt is mondja, hogy ő ez állat múmiáját is látta egy Thébe melletti sírboltban. A vallás terén ugyan nem volt valami nagy tekintély, mindazáltal alárendelt szerepet sem játszott soha. Jelképzé a házastársak közti termékenységet, s az etruri képmaradványokon Thalána, a szülés istennőjének kiséretében találjuk. — Rómában Junénak volt kedvencz szent madara, — s a mint tudjuk, gágogása által megmenté a kapitoliumot a czellák általi szétrombolástól. — Ezen időtől fogva nagy tekintélyben állott a rómaiak előtt, s minden évben a kapitolium megmentésének évforduló napján bíborba s aranyba öltöztették s a városba ünnepélyes körmenetekkel hordozták szét. Mig a ludakkal ez történt, addig a szegény ebeket büntetésül keresztre tesziték, azért, mivel akkor vigyázatlanságuk által a vár majdhogy az ellen kezére került. Venusnak szintén kedvelt áldozata volt a lud. Lebadeiában (Beotia) Herkyna vizi nymphának és Hermesznek volt szállata, s szobraikon rendesen a lud is látható vala; — itt is e madár a nympha termékenységét jelképzé s az áldást mely a parton lakók osztályrésze volt. A lud továbbá jelképe vala még a halálnak is, ugyanazért a síremlékeken gyakran találkozunk velők. Az alvilág bejárata nem volt dísztelen halálfejjel, hanem fbafővel ékitve; maga Persephone is, kinek libát áldoztak, lúdfejekkel ékitett trónon ült. Nagyon természetes, hogy a ludat, mivel oly közel összeköttetésben állott némely elsőbb rangú istenekkel, Görögország dalnokai lantjukra méltatták s több halhatatlan emlékü költő megéneklé, a többek közt maga Arisztophanes is. A szeretet sokkal magasb polczára emelkedék a lud a görögök és rómaiaknál jó husa miatt. Azon királyok udvarában, kik körülbelől a trójai háború idejében hallatták parancsszavukat Görögország szép földjén, nem csak a barmok roppant csordája, a juhok nagy falkája, hanem még a hófehér ludak töménytelen nyája is volt látható. Ezt bizonyítja, hogy több helyet ne is említsek, Penelope gyönyörű szép álma Homér Odysseájában. Hasonló körülményeket kell gondolnunk a IV-dik században a macedoni királyok udvarában is — mert már Plátó azt mondja, hogy egy kis herczeg, midőn a libák után futott, kútba esett s belehalt. Legnagyobb virágzásnak örvendett a ludtenyésztés északi Görögországban. Macedónián kivül különösen Beotia és Thesszália tünt ki ebben; — innen nyerte Athéné e szárnyasok legnagyobb részét. — A hizlalt ludak Athénében és Rómában különösen másukért kedveltettek nagyon. — Varro történetíró az akkor szokásban volt hizlalás módját következőleg írja : a másfél éves lud zárassék el, s adjunk neki vízzel locsolt árpadaras buza-liszt keveréket, annyit, hogy naponkint legalább 3-szor lakjék jól; — evés után adjunk neki annyi vizet a mennyit elfogyaszt; ily kezelés mellett 3 hó alatt a legszebb s legkövérebb ludra teszünk szert. Palládiusnak, arra nézve, miként lehet jó s ízletes májat kapnunk, tanácsa az, hogy a hizlalási 30 nap lefolytával, tápláljuk a hizlalt ludat fügével. Azonban a legjobb májat úgy nyerjük, ha méz- és tejkeverékkel tápláljuk őket hébe-korba — mondja Plinius. Régente még orvoslásra is használtatott a lúd, kiváltkép zsírja, s innen könnyen megmagyarázható, miért áldoztatott ezen madár Aeskulápnak is. Pelyhek, már a görögök s rómaiaknál is nagy becsben állott, ennek az egykorú írók tanubizonysága nélkül is hitelt adhatunk. Plinius a többek közt azt mondja, hogy a legfinomabb ludpehely fontja 5 dénár volt. A vadludak mikénti fogásáról emlitést teszen Oppián. A szokásban volt fogási módokat nem is emlitem, mivel azok oly formák valának mint a korunkbeliek, hanem még sem hagyhatok említés nélkül egy az emlitett író által följegyzett humordus fogási módot, ugyanis : a madarász fából farag egy ludat, zsineggel megerősítvén, a vízre bocsátja, maga pedig a zsineg végét fogva, a bokrok mellé rejtőzik. Ezen faragott madár körül csakhamar hangos gágogással csoportosulnak a vadludak, s nagy mérgesen vagdossák csőrükkel; most a madarász lassan közelebb húzza magához a madarat, a vadludak hangos gágogással üldözik tovább, s tovább mig egyszerre az e czélra készitett halóba akadnak, s meg vannak fogva. főbb Mivel a vadlúd- s kacsa-vadászat a tél leggyönyörűsége s legkellemesb időtöltései közé tartozik — ugyan azért a tél nemzöje rendesen baljában két — vadludat tartva ábrá iszoltatott. Rsz. Egyveleg. (Irtóztató tűzvész pusztított Konstantinápolyban) e hó 5-ikén és 6-ikán folytonosan. A tűz a rendőrministerium közelében egy kávéházban támadt s délkelet felé a Nuri-Oszmaniek mostáig, kelet felé a magas porta körző faláig terjeszkedett. Leégett mintegy 6000 ház, emberélet azonban nem esett áldozatul. Ezrenkint menekültek a szerencsétlen tűzvész sújtottak a hipprodromra, a szeráj kertjeibe, a Jedik-basa háza mellett levő Soulié-féle lovardába. A rendőrminiszter kenyeret osztatott ki a tömeg között. ** (Lőgyapotgyár fellobbanása.) A Blumfeld közelében levő állami lőgyapotgyárban szept. 9-én az összes készlet fellobbant. A 800 mázsányi roppant mennyiség fellobbanása mérföldekig terjedő rázkódást okozott. "" (A Niagara uj hőse.) Leslie Henrik, mint egykor Blondin, aug. 17-kén tette meg utolszor nyaktörő útját a Niagara fölött kifeszített kötélen. Tömérdek bámuló gyűlt össze. Leslie egy akós hordót tett fejére, tenyereire szintén egyet-egyet, mindkét lábára kosarat húzott s az egyensúlyozó rudat karjára fektetve, megindult a szédítő magasságban. Épen az ut közepén volt, a menydörgő vízesés fölött, amint egyszerre ingadozni kezdett. A hordó fejéről és kezéről leesett, ő maga jobbrabalra hajlongott. Mindenki bizonyosnak hitte elvesztét. Azonban az ingadozás csak egy pillanatig tartott. Leslie, lábain a kosarakkal, szerencsésen átment a kötélen. Most ő a Niagara hőse. Vasárnapi beszélgetés. (Országgyűlés. — Bécsi lapok handabandái. — Szüreti kirándulás. — Országháza.) Pest, szeptember 23-án. A király feje Pestre s decz. 10-én személyesen nyitja meg az országgyűlést! A remény lelkesedéssé vált s a lelkesedés tetteket fog szülni. De mint a sanyarú napokban nem őrlött meg a bánat, örömünk sem nyilatkozik ujongásokban. Megelégedés, teljes, édes megelégedés tölti el szivünket, s azért, hogy csakugyan „megvirradt már valahára", szemünk nem káprázik a kelő nap sugaraitól. A könnyebb vérű embert azonban elkapja élénk képzelődése s lelke elé varázsolja azon fényes napokat, melyeknek eléje megyünk. A különben is élénkebb téli idény, az országgyűlés s a Budapesten időző fejedelem által igazán nagyvárosias szint fog nyerni; a születés s értelmiség virágja fogja népesiteni színházainkat s köztermeinket s e virág virágjai gyanánt szépséges hölgyek, az ifjúság, báj s ékszerek ragyogványában foglalják el páholyaikat vagy forognak majd megittasult tánczosok karján. Nem tartjuk még valószínűtlennek az udvari bált sem s vérmességünkben sugárzó ablaksorait látjuk már a budai várpalotának, melynek királyi termeiben ősi nemzetségek sarja fogja járni a divatos tánczokat. A szépek szépe, rangjának s kellemének hóditó volvoltában, maga lesz, a magyarok királynéja. Hátha még a koronázásra gondolunk, melyen nem csak Magyarország diszes színe, hanem külföldi hatalmasságok követei is jelen lesznek, ünnepe TÁRHÁZ. Iyes tanúi gyanánt a fölavatásnak, midőn az ország főpapja Szent István koronáját illeszti a törvényes örökös halántékba. Szinte hihetetlen ! De ilyen az emberi sziv. Annak a mit évek során át lelke mélyéből óhajtott, épen beteljesülése lepi meg leginkább. Mig a gyönyörű napok előestéjét elérjük, addig még sok víz folyik le a Dunán és sok epe a bécsi lapokban. A lajtántuli írástudók éktelen jajveszéklésekben törnek ki, lázitó beszédeket tartanak hiveik előtt, kikkel el akarják hitetni, hogy „meghalt Schmerling, oda az igazság!!" Azzal rémitgetik őket, hogy a már most „nekiszabadult" magyarok addig alább sem hagynak, mig Bécsvármegyét nem alkottak s a bölcsőben gagyogó sógorkába a magyar szót bele nem szorították; sörüket meg akarják paprikázni s loyális köcsögkalapjukra vitézkötést aggatni, a holdvilágnak bajuszt pingálunk s több efféle istentelenséget fogunk elkövetni. A mit a bécsi lapokban olvasunk, az nem tiltakozás, nem polémia, nem vita többé, hanem tehetetlen berzenkedés, utálatos kifakadás, mérges tajtéktutás, mely ahelyett, hogy érveket állitana föl, sárral dobál. A kiben a hit él, az hitéhez fordul s innen azon nyugodt s méltóságteljes hang, melyet hazai sajtónkban tapasztalunk. „Kék ég alatt s zöld föld felett" oly meleg, verőfényes napoknak örvendünk a természetben s politikában, hogy tárt ablaknál tárt szivvel tekintünk a szabadba s szabadságba. Itt a szüret. Vigabban fog az talán folyni most Magyarországon, mint eddigelé. Akármily jó borokat szűrtünk is 18 év óta, mégis csak savanyak voltak azok, s ha az idei termés egres lesz is, azért élvezettel fogjuk azt szörpölgetni. Pedig a szőlőhegyi s politikai borgazdák egyhangú állítása szerint, rég nem volt oly szűrésünk, mint amilyennek az 1865-ki ígérkezik. Ha már előre is oly jó kedvre derítő, mit várhatunk tőle, ha majd kodifikált üvegekre festve fog előttünk állni. Iszunk aztán mindhalálig. A pesti képzőművészek vasárnap (szeptemb. 24-dikén) szüreti kirándulást terveznek gőzhajón Dömösre, Visegrád közelébe. A programm elmés szerkezetéből következtetve, ugyancsak vig szüret lesz, melynek rendezésére szakállas némberek vállalkoztak s melyen nadrágos szakácsnék főznek majd hatalmas juh-husos kását s izes bográcsos hust. A kirándulásban azonban valóságos, isten kegyelméből való nők is vesznek részt, mert hiában nő nélkül sótalan minden mulatság. A mi a kávé czukor nélkül, turós-csusza tejföl nélkül, hurtalan hegedű, sületlen gomb, az a vigalom aszszony hijával. A fővárosi szüretelők mintegy 500-an lesznek s a komoly hegyek s csendes völgyek kaczajtól, daltól s mint ez jóravaló szüretnél máskép nem is lehet, dörgő lövésektől fognak riadozni. Ha kedvez a sors, tán mi is részesei leszünk a tréfának s ha igen, hűségesen fogjuk előadni, a pesti ember hogyan szüretel ötszázad magával. Az országháza mindinkább kisejlik az alapokból s arányai már észre vehetők.Nyolczszáz munkásnál több szakadatlanul dolgozik, s ha az ember e nyüzsgő tömeget látja, mely méhek gyanánt rajzik ide-oda, még sem gondol a bábeli torony építésére. Itt mindenki érti egymás szavát s miután nem akarunk égbe nyúló tornyot, az ég meg is fogja áldani e házat. Forgó János. i