Vasárnapi Ujság – 1866
1866-04-08 / 14. szám - Dalmady Győző: Kalváriai sohaj 162. oldal / Költemények - Losonczy László: Legátus dal 162. oldal / Költemények - A magyarorsz. legujabb régészeti fölfedezések I. 162. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyak
Rai váriái so Iiaj. (Márcz. 29. 1866.) Csak egy remény, egy vigasz van: A szabadság, S e reményt is, e vigaszt is Visszatartják. Csak egy öröm, csak egy jó van: A hon üdve, S ez öröm is, és e jó is Messzetünve. Csak egy ég van, csak egy Isten: Az igazság, S ez eget is, ez Istent is Felhők lakják. Csak egy kincs van, egy áldozat: Ez az élet . . . Megváltó nap! odaadjuk Ezt is érted. Dalmady Győző: Legátus dal. Dallama: „Szeretlek én egyetlenegy virágom!" Víg a deák, mikor kiszáll Követnek; Víg leszek én, míg sírba nem Temetnek. Dalra fiuk! szép napjaink: Mint játszi hab, lejárnak; Messze repül az ifjúság, Mint szárnya a madárnak! Deák vagyok, s büszke vagyok Nevemre. Követ vagyok, s büszke vagyok Czimemre. A Deákot tartja hazánk A legelső követnek; Deák vagyok . . . követ vagyok . . . Mindenfelé szeretnek! A Deák a melyet követ, De szép ut! Nyilt, egyenes — bizton a czél Felé jut. Ti követek! ne legyetek Se sólyomok, se rákok; Azon uton haladjatok, A melyen a Deákok. Hogy a nép a deákokat Szerette: Semmi kétség nem támadhat Felette. Mert mikoron a honatyák Soká mitsem tehettek: Hejh, azalatt minket hívott, Országszerte — követnek! , Losonczy László. 162 A magyarországi legújabb régészeti fölfedezések. Dr. Henszlnami Imrétől. *) I. (A história és archaeologia szoros rokonsága. — A székesfehérvári székesegyház.) Van-e az archaeologiai tudománynak és tanulmánynak gyakorlati értéke és hatása, vagy azt talán csak csupa időtöltésnek, puszta szenvedélynek, passiónak kell tekintenünk? E kérdés, melyet másutt már alig tesznek többé, nálunk még kevés év előtt csaknem mindennapi volt, és a felelet nagy részéből ki lehetett tudni, minő csekély becset tulajdonítottak hazánkban az úgynevezett régiségekkel való foglalkozásnak. Ma már ugyan e tekintetben valamivel jobban állunk, s az akadémia, mely 1847-ben, midőn kassai gyülekezetünkből az első felszólítás intéztetett hozzá, még nem akarta érteni, mit tesz „szemmel tartani a régi emlékeket." 1859 óta már régészeti bizottmánynyal bir, melyet maga alapitott keblében, s melyet évenkinti budgettel is ellát, mely legújabban *) A m orv. és term. vizsgálók pozsonyi közgyűlésében tartott előadása nyomán, felsőbb helyről nevezetesebb segélyezésben részesül. Másrészt itt-ott már kezdenek felelni is, midőn ezen archaeologiai bizottmány a régészet ügyében kérdéseket intéz, de annyira mégsem vagyunk még, hogy multunk emlékei iránt átalános kegyelettel viseltetnénk, hogy azokat teljesebben megismerni, felkutatni, tanulmányozni és megtartani óhajtanók, nem is említvén, hogy a restauratiók, ha valahol történnek, oly módon és alakban történnének, mint azt az eredetinek alakja és szelleme megkívánja. Tehát egészben bizony csak ott állunk, hogy lassan-lassan szégyelni kezdjük azon közönyösséget, mellyel eddig történeti műemlékeink iránt viseltettünk, de a műemlékek tanulmányozását mindeddig még csak igen kevés „tudósra" bízzuk, az emlékek művészeti, vagy stílszerű restaurációjával még csak igen kevés helyen találkozunk, ellenben másutt a legkiáltóbb hibákat követik el, melyek az emlékekre valódi megsemmisítő hatással bírnak. De ha a nyugati civilizált országok e téren tett tapasztalatait figyelemmel kísérjük, nem lehet észre nem vennünk, mennyit haladott ott a történelem, azon segítség által, melyet a régészettől vett. És méltán, mert a régészet azon tárgyakkal foglalkozván, melyek legközelebb és közvetlen az életre hatnak vagy az élet szükségletéből fejlődnek, természetes, hogy legközvetlenebb, legélénkebb s legérthetőbb módon magyarázhatja előttünk a különféle kornak különféle életviszonyát, szokását, sőt nézetét és gondolkodásmódját is; ezt pedig legmagasabb fokon a régi műben, mert a művész mint korának legáldottabb, legérzékenyebb gyermeke, enn k hatását és képét legjobban fogja kitüntetni művében. Innen van, hogy az archaeologiának főága a régi művészet története, és hogy a régiségek közt leginkább a művészeti jellemmel ellátottakat keresik, vizsgálják és magyarázzák a búvárok. Angliában legelőször kötötték össze a történelmet a régészettel; midőn t. i. ahol csak lehetett, az elbeszéléshez hozzá adták vagy az egész eseménynek, vagy az azzal összeköttetésben álló tárgyak egykorú ábrázolásának másolatát; ahol pedig ezt tenni nem lehetett, legalább a kort jellemezték abban készült tárgyak másolatával. E módon nem csak az esemény hathat elevenebben az észre és az emlékező tehetségre, hanem az egészet is sokkal jellemzőbb és drámaibb voltában foghatjuk fel, mert nem csak halljuk elbeszélni a tettet, hanem látjuk magukat a cselekvő egyéneket, látjuk azoknak ruházatát, fegyverét, házi bútorát, lakhelyét, egyszóval közvetlenül belépünk körükbe s együtt éljük velük napjaikat. Az angolok ezen igen jó példája hatott a francziákra és németekre, kik már több oly munkával birnak, melyben a történeti esemény nemcsak el van mondva helyenkint a kor saját nyelvén, hanem le is van rajzolva és festve ama kor felfogása szellemében és színeiben Hogy állunk mi ehhez képest ? Mindeddig még csak a gyűjtés stádiumában vagyunnk, mű archaeologiai készletünk, anyagunk, még nem akkora, hogy ezzel illustrált történelmet írhatnánk. De másrészt nem szabad eltitkolnunk azt sem, hogy az érintett három nemzetnek valóságos nemzeti művészeti kora volt is, van is; míg nálunk a művészet soha nem fogamzott meg annyira, hogy valóságos eredeti nemzeti magyar művészetről szólhatnánk; volt egy kis lyrai költészetünk, régibb időkben egy kis epikai költészetünk, de drámai poesisunk nem volt és nincs is; a rajzoló művészet nálunk soha sem virágzott, legfölebb azt mondhatjuk, hogy a magyar középkor némi építészeti sajátsággal bírt, ámbár e művészetet is, mint a többit , inkább átvettük szomszédainktól, vagy , még roszabb esetben, más nemzetbeli mestereket dolgoztattunk számunkra, s őket még pipázgatva sem néztük , mert mióta a pipa nálunk meghonosult, a művészet iránti kegyelet is mindinkább füstbe ment. S ez aztán az oka annak, hogy, bármennyit beszélünk is őseinkről, azokat koránsem ismerjük úgy, mint ismerik az ő őseiket más nemzetek. Ideje tehát, alaposabb kutatással visszafordulni a magyar multkorhoz; ideje teljesen megismerkedni azzal, mit őseink, habár nem önkezűleg készítenek, legalább másokkal készíttettek, így hagyván meg emlékeket utódjaiknak. S ez feladata a magyar akadémia archaeologiai bizottmányának, s ez feladata a nemzeti múzeumnak; csakhogy mindkettejét a közönség részéről is kell pártolni, pedig pártolni nemcsak pénzzel, hanem valóságos részvéttel. A m. nemzeti múzeumot látogatják ugyan, de e látogatásban addig nem lesz köszönet, míg ezen intézetben a tanulmányozás csaknem lehetetlen marad rendezetlen állapota és oktató tárgylajstrom hiánya miatt. Az akadémia archaeologiai bizottmánya elég tevékeny, adatokat gyűjt és közzétesz pénzerejéhez képest, mely, mellékesen legyen mondva, a legújabb időkig koránsem rúgott még oly csekély összegre sem, minőt ily czélra sok privát társaság használ fel másutt; tehát a bizottmány gyűjt és közzétesz erejéhez képest, de vajjon teszi-e ezt a nagy közönségnek, midőn nyomtatványaiból alig kel el 30 vagy 40 példány? Nem elég ám tudni harmincz szakembernek, hogy hazánk annyi s annyi helyen maradt fenn régi templom, vagy más épület, vagy gyönyörű drága kehely, miseruha, ereklyetartó st. e., melyek mindnyája még ma is szolgálhatna mintául és a nálunk uralkodó rosz ízlésnek mennykőhárítójául. De nézzük élő példákban, mily szoros összeköttetésben van az archaeologia a történelemmel és őseink életével? Midőn végig megyünk azon eredményeken, melyekhez a Fehérvárott létezett királyi és állami templom felásatása alkalmával jutottunk, mivel itt csaknem kizárólagosan földalatti helyisséggel van dolgunk, mindenek előtt feltűnik a régi temetkezési rendszer, és annak kor szerinti változtatása. Sz. István idejében még a királyi család hulláit is csak keskeny és dísztelen fakoporsóban temették, s melléjük semmi ékszert nem adtak: csupán bronzcsatot találtunk egy női csontváz mellett, ez az egyszerűség non plus ultrája. Mondhatnók, hogy ez a fa-és a bronz-kor volt. III. Béla idejében már a bronz-ékszer ezüst ékszerré, a fakoporsó kőkoporsóvá válik, de a hullák ezüst-ékszere még most is csak igen gyenge és könnyű; azonban e körülménynek más előnye van, t. i. az, hogy meggyőződvén ennek gyönge voltából, mikép egyenesen a temetkezési alkalomra készült, megtudjuk, miféle ékszert birtak készíteni nálunk a XII-ik század vége felé. Későbben beáll a márvány- és aranykor. A XIV. század elején almási vörös márványkoporsót készítettek a királyi család tagjai számára, s ellátták a holtakat aranyékszerrel. Elvégre a márvány és arany használata átment a királyi családról a magyar dynastiákra is, s így fejlődött századról századra a fényűzés; hogy ne is szóljunk ezúttal a holtak mellé adott tárgyak idomáról és művészeti becséről. Tekintsük e sírhelyeket más oldalról.