Vasárnapi Ujság – 1867

1867-02-24 / 8. szám - A szerencsétlen narancsfa. Szendrey J. 86. oldal / Elbeszélések; genreképek - Zilahy Imre: Rodostó 86. oldal / Költemények

86 kellett menni, s talán a történet hozta úgy magával, hogy én menjek legelöl, talán azért történt így, mert én voltam köztetek tán a legidősebb veterán e pályán." Kiben a nagy­ság ily szerénységgel párosul, annak nagy­sága kétszeres. Tudva van, hogy ő Felsége Deák Feren­czet kinálta meg a miniszterelnöki tárczával s a felelős kormány megalakításával. 0 e megbízást nem fogadta el. Nem kényelem­szeretetből, nem mintha azt hinné, hogy annyi munka után megilleti tán már a nyu­galom. Deák Ferencz, hála Istennek, ép erő­ben , munkabíró kedvben van — s legyen még sokáig! — és ő nem is fog pihenni addig, míg a hazának az ő bölcseségére, alkotó és védő erejére szüksége lesz. Vissza­utasította az ajánlott polczot egyszerűen azért, mert független képviselői állásában többet vél használhatni hazájának, mint a miniszterelnöki széken. Előtte a haza az első, az egyetlen tekintet. Midőn febr. 18-án, Ő Felsége leirata által az alkotmány visszaállítása kimondatott s a felelős miniszterelnök kineveztetett, az or­szággyűlés mindkét háza sietett Deák Fe­rencznek megvinni a hála, tisztelet, bizalom adóját. Az ifjúság és a polgárság fáklyás­zenében s harsogó éljenekben adott e kegye­letnek kifejezést. A városi képviselő-testület melegen üdvözölte az ünnepelt hazafit. Mind­ez üdvözletekre adott válaszaiban, az egy­szerűség leplén átcsillog a tiszta hazafiság­nak s az érdemet oly dicsően érintő szerény­ségnek drágaköve. Képviselő­társaihoz így szólott: „Kedves barátim! Az isteni gondviselés meg­adta értünk e napot, melyen a fejedelem kimondta alkotmányunk visszaállítását; de ez a siker nem az enyém, — ez a miénk, és mindazoké, kik bár különböző utakon, de egyenlő érzelemmel és ha­zafisággal működtek az alkotmány visszaállításán, mindazoké, kikben a hazáért hű szív dobog. — Szónoklatot tőlem már csak elfogultságom miatt sem várhattok, csak néhány szót szólok. Enged­jétek meg, hogy ezentúl is veletek, köztetek mű­ködhessem hazánk és alkotmányunk érdekében; s azok közt, a kiket szerettek, tartsatok meg en­gem is." A városi üdvözlő küldöttségnek ezeket mondá: „Tisztelt polgártársaim! Azon bizalom, mely­lyel engem, egyszerű polgártársatokat e nehéz időkben a képviselő állásra emeltetek; azon biza­lom, melylyel a legsúlyosabb körülmények között is támogattátok eljárásomat, legszebb emléke, legnagyobb kincse életemnek. Egyes ember szava gyönge szó a politikai viták között, de ha azon szó a polgárok akaratát fejezi ki, ha a szóló mö­gött a nép egyesült kivonata áll, a gyönge szó is hatalmassá válik, kivált ha annak alapja törvény és igazság. Az érdem, mely a sikert előmozditotta, nem egyes emberé, hanem a népé. Öröm és lelkesedés érzelmei szállották meg e város polgárainak és az ország minden hű fiának kebelét, midőn megértették az eredményt, mely­lyel Isten mindenható kegyelme s a fejedelem igazságérzete a nemzet törvényes küzdelmeit ko­ronázta. Örültünk és örülünk, hogy alkotmányos szabadságunk évezredes élő fája, melyet annyi vihar ostromolt, de gyökerében meg nem rázott, ismét zöldülni kezd és virágzásnak indul. Ne fe­ledjük azonban, hogy a virág még nem gyümölcs, de gyümölcs lesz belőle, ha Isten megóvja ve­szélytől. Hosszú az idő, mely szükséges arra, hogy a virágból gyümölcs fejlődjék és a gyümölcs megérjen. Mi, kik 18 nehéz éven át türelemmel tudtunk várni, gyakran enyészni kezdő csekély remény mellett is: várjuk el türelemmel a virág kifejlődését, a gyümölcs m­­érését. Kérjük a Mindenhatót, hogy dértől, fagytól mentse meg a gyönge hajtásokat, ápoljuk a fát, őrködjünk, hogy semmi ellenség fejszét ne vethessen annak gyö­kerére, és őrizkedjünk erőszakosan lerázni a fának még éretlen gyümölcseit, mert fanyarok volnának azok, és türelmetlenségünkkel semmivé tennénk magát a reményt is. Gondos ápolás szükséges tehát, folytonos őrködés, erély, óvatosság és tü­relem, hogy a kincset, melyet visszanyertünk, jövőre megőrizhessük. Nem hiszem, hogy legyen e hazának oly fia, ki ne óhajtaná honának boldog­ságát, szabadságát és fejlődését, s ha e czél felé talán egyik vagy másik közülünk más utat tar­tana jobbnak, ha figyelmeztetve adna nézetünktől eltérő tanácsot, ne tekintsük azt gyanúval, két­kedéssel a jó szándék iránt, hanem ítéljük meg a hazafiúság és testvéri szeretet szempontjából még akkor is, ha a tanács nézetünk szerint helyes nem volna. — Én mindig köszönettel tartozom annak, ki figyelmeztet utam nehézségeire, és még annak is, ki nekem jó szándékból azt mondja, hogy utam czélhoz nem vezet; köszönettel tartozom még ak­kor is, ha figyelmeztetését alaptalannak hiszem. Csak így fog egy czélra működni, néha talán kü­lönböző utakon, a honfiak ereje; csak igy bír te­kintél­lyel még elleneink közt is; csak igy való­sulhatnak a szép remények, és megérik a gyü­mölcs, mely még most virágában rejlik. Sok, igen sok, a­mi még teendő; nagy a te­vékenység tere, számosak az akadályok, melyeket el kell hárítanunk, hogy czélt érjünk. E nehéz munkában is támaszra van szükségünk, s e támaszt a nép nyújthatja bizalmával, melylyel őszinte törekvéseinket kiséri. Tartsátok meg e bizalmat , . .... * ö­t irántam is jövőben ugy, mint eddig megajándé­koztatok azzal, és ha Isten segitsége kedvez, a jó ügy minden nehézségek daczára győzni fog, mert alapja törvény és igazság." Véletlen azon kegyelet- és tiszteletjelek száma, melyekkel Deák az egész országból elhalmoztatott: bizalmi nyilatkozatok, al­bumok s egyéb emlékek stb. Ezek az ő rend­jelei. 48 előtt 52 megye táblabirája vala; ma is az egész nemzet szivében, elsőtől utol­sóig ugy van beirva neve, mint a h­aza atyjáé. Ő más rendjelre, más czimre, más kitünte­tésre nem vágyik. Ez az ő jutalma. S lehet-e nagyobb a bizalomnál, melyet egy nemzet nyújt? És ha a szivből jövő imádság meghall­gattatik az égben, ha milliók egyező kérésé­nek van nyomatéka a kegyelmes Isten előtt, ugy Deák Ferencz soká, igen soká fog élni. Hiszen a­­ parancsolatban is meg van igérve, hogy a kik szüleiket tisztelik és sze­retik, hosszú életűek lesznek e földön. S ki szerette valaha jobban anyját — a hazát — mint Deák Ferencz! (sz. k.) A szerencsétlen narancsfa. Itt az alföldi síkságon, a beláthatlan róna egyik gyönyörű pusztáján semmiféle fa sem lát­ható olyan mennyiségben, mint az ákácz. Van ugyan imitt-amott egy pár jegenye, egy-egy vad­gesztenye, a kertekben s a tanyák körül néhány gyümölcsfa, de mindez csak elszórva, mintegy vendégként tűnik fel a nagy mennyiségű ákáczok között. A szántóföldek, kaszálók, majorok és tanyák mind evvel vannak szegélyezve, s a köztük határként felhányt árkok partjai sűrűn beültetve. Órákig elmehet az ember, egyik pusztából át a másikba, folytonosan lombdús ágainak szelid ár­nyékában, megvédve a pusztai nap égető sugarai ellen. Pedig levelei oly finomak, átlátszók, ágai oly karcsuk, hajlékonyak, a legkisebb szellőre meghajolnak, s ide s tova lengenek. — De meg is látszik rajtuk, hogy itt igazán hazájukban, otthon érzik magukat; mintha csak azt susognák: min­denütt jó, de legjobb itthon! Némely helyeken egész kis erdőcskéket képeznek, de nem sötét, kietlen rengetegeket, rémes félhomál­lyal, bor­zasztó fenevadakkal, lesben álló zsiványokkal, hanem nyájas, világos enyhhelyeket, hol nyulak és foglyok tanyáznak, mintegy hizlalva magokat, mig az emberek asztalára kerülnek ízletes sült alakjában. Egy ilyen kis erdőcske díszlik ide nem mes­­szire, félórányira az urasági kastélytól. Csak alig pár évtized előtt ültették ide, s már­is annyira gyarapodtak, hogy nemcsak a végtelen rónaságon kifáradt szemeket gyönyörködteték, de néhány év előtt már ki is lehetett vágni a megvastagodott, mindennemű használatra alkalmatos törzseket. Gazdasági eszközökre, tüzelésre, építkezésre, sőt még bútorokra is lehet aczél keménységű fáját használni. Nem lehet hát csodálni, vagy épen rosz néven venni, ha e faj kissé büszke annyi szép, jó és hasznos tulajdonára. A kivágott öregek helyét kettős igyekezettel siettek az ifjú hajtások kipó­tolni. S bizony nem igen jó szemmel nézték, ha egy-egy idegen más fajta fa tolakodott közéjök, s foglalt helyet, s terjeszkedett és növekedett a maga módja szerint köztök. Mit keres itt? Miért nem foglal helyet más vidéken, övéi között? S hozzá még ezek is ép ugy megkívánták a föld nedvét, s a nap sugarait magok számára, mintha csak ide tartoztak volna! Gyökereik szétágaztak, sőt néhol össze is fonódtak az akáczfák gyökerei­vel, s lombjaikat, leveleiket ott hajtogaták, rez­gették az övéik mellett, enyelegve simultak közé­jök, sőt susogásaikat is összevegyíték az övéikkel. „Bizony rosz világban élünk!" m­ondogaták az öregebbek; „az ember még otthon sem lehet iga­zán otthon!" S a fiatalok türelmetlenül rázták meg ágaikat, s haragosan viseiket. Legnagyobb elkeseredést szült köztük egy kis alacsony bo­kor, mely húsos, vastag, sötétzöld leveleivel mozdulatlan állt lábaiknál. Évről évre alig lehetett rajta valami növekedést észre venni, tavas­szal nem virágzott, s ős­szel sem gyümöl­csöt nem hozott, sem magot nem érlelt. Csak kis bokor volt, de valahogy mégis látszott rajta, hogy fa akarna lenni. „Mire az a fenhéjázás!" mondo­gaták az ákáczok magok közt, mikor az esteli szellő egymáshoz közelebb hajtogatá sudaraikat. „Még eddig sem hasznát, sem szépségét nem lát­tuk, s mégis olyan mereven tartja magát, mintha itt köztünk nem jó helyen volna, s többre volna érdemes!" s igyekeztek még magasabbra nőni, s még jobban terjeszkedni, hogy a megvetett bokrot kiszorithassák. Szegényhez már alig jutott nap­sugár, ugy el volt födve általuk. Pedig épen ez kellett volna neki, jó meleg, forró napsugár. En­nek hiánya miatt nőtt oly lassan, maradt oly törpe, lombtalan. Épen szomszédságában állt egy sugár, ágakban és levelekben kiválólag gazdag ákáczfa. Mint jó szomszéd persze ez foglalkozott vele legtöbbet. Tavas­szal, midőn gyönyörű, illa­tos fehér virágai számtalan fürtökkel ékesíték, boszankodva kérdé a kis bokortól: „Hát te már soha sem fogsz virágozni? csak a mi illatunkat szivogatod, s magad nem járulsz hozzá, hogy eltöltsd a szerezz az embereknek és élsz hát? életednek, létezésednek mi czélja?" „Miért élek?" sóhajtott ilyenkor a kis bokor. „Oh volnék csak ott, hol a földet tűzokádó hegyek lávája termékenyütl, hol a nap forróbban süt, hol a tél oly enyhe, hol a hó és fagy ismeretlenek, oe akkor én is felnőnék, tavas­szal én rajtam is virá­gok fakadnának, hófehér virágok, melyeknek kely­héből édes illat tölti el az egész­séget, az egész országot! Igen, s a menyasszonyok az én virá­gaimból fonják szűz­ koszorúikat, midőn életök legboldogabb napján Isten oltára elé állanak, örök hűséget esküdni annak, kit legjobban szeretnek a világon !" „Oh be jól tud dicsekedni!" szólt meg­szomszédjához hajolva az vetőleg legközelebbi léget illattal, s gyönyört madárkáknak? Miért berzengeték szúrós tö­ *) Az elhunyt ifjú költő utolsó, hátrahagyott mű­veiből. K­o­­lost­ó. A Márvány-tenger partját sötét éj lepte el, Sötét éjnek méhéből szellemek lépte­kel. Lerázva nagy századnak enyészetes porát, Fájó emlékezetnek némán tartják torát. Szemükben annyi bánat: nézésük kész halál, Egy század síri ágyán nyugtot egy sem talált; Elől bíborpalástban magasztos, szent alak, — A Márvány-ter^ger zúgni, zokogni kezd alatt. A lágy habok fölött a szélvész végig suhan. Fehér tajték a sárga homok fölé rohan. A néma szellemeken egy hő vágy repül át. A habba, a viharba veti be mind magát. A tengeren keresztül szállnak száguldva el. Tornyosuló habokkal törnek az égre fel. Villám­szekérrel száll a felhő velük tova . . . — Határod itt van, itt van vérrel szentelt haza! „Mit veték, a százados mag vajh' kikölt-e már? Rám a szabadság forró, álmodott napja vár? A nagy küzdelmek árán boldog-e a haza?­' — Ekként dördült magasból nagy Rákóczi szava. S lenéz a földre s látja ezrek keserveit, Lenéz a földre s hallja a láncz csörgéseit. És szótlanul és némán rohan tovább­ tovább, A mig eléri újra a zöldes Marmorát. (1867. január.) Zilahy Imre. *)

Next