Vasárnapi Ujság – 1868

1868-01-19 / 3. szám - Szász Károly: 1849-ből 26. oldal / Költemények - Perczel Mór emlékirataiból 26. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak

Tanári hivatalán kivül folyvást egyház­kerületi hivatalokat is viselt. Kecskemétre jövetele után egy évvel 1832. tavaszán a dunamelléki h.h. egyházkerületben lelkész­jelöltek vizsgálójává s közgyűlési tanács -biróvá, 1849-ben kerületi pénztárnokká lett; s most már ezen egyházkerület legrégibb hivatalnokainak egyike, ki a régi jó intéz­mények méltánylása mellett, a jelenkor haladási törekvéseit is buzgón elősegíti. Tatai András irodalmi munkássága nem szorítkozott csupán a fennebb elősorolt s több hasonnemű tankönyvekre. Kivált a 30-as években az ébredő irodalmi mozgal­mak közepette, különösen a kritikai téren számos kisebb-nagyobb dolgozatot bocsátott közre; véleményei olykori élesebb nyilvání­tása több irodalmi irányadó egyéniséggel hozta összeütközésbe. Az akkori csatározá­sokat az idő már rég eltemette, s a küzdők legnagyobb része örökre nyugszik már, de helyén lesz megjegyezni, hogy valószínűleg ez összeütközésekben keresendő az ok, mely Tatai előtt első tudományos testületünk ajtaját zárva tartotta. Ez azonban épen nem zsibbasztotta munkásságát, s e kivált fele­kezeti és iskolaügyi dolgokban folyvást ala­posan szólalt fel azóta is s több izben. E lankadatlan munkásságot elégült philosoph lelkülete s abból folyó vidám kedélye szülte, mely hozzá s munkás életéhez soha egy pil­lanatig sem lett hirtelen. 1849-ből: — Nem veszünk el, mint az árnyék, Mely halványul egyre jobban; Nem veszünk el, mint a lábnyom Szél­ütött futó homokban. Nem múlunk el, mint az illat A hervadt viráglevélen; Nem halunk el, mint a szellő, Gyönge, bágyadt nyögdelésben. Úgy halunk el, mint a napfény, A mely lángtengerbe megy le, S sugarakban ontja vérét Pazarolva völgyre, hegyre; Ugy veszünk el, mint a villám, Mely az égen átczikázik, S hosszú tompa mennydörgést ád Akkor is, ha már nem látszik: Ugy veszünk el, mint a földet, Tengert összerázó szélvész, Mely hajót tör, erdőt szaggat S hahotázik a mig elvész . . . — Ne biztasd magad hiába! Nap se lészsz, se vész, se villám; Más a sors, a mely reád vár, Már utól is ére nyilván. Csak a puszta hegyorom vagy, Melytől elfordúl a napja, S a hol vére omla, mostan Rémek serge háborgatja; A fa vagy, mit a villám ért, Zöld sudárát összetépte, S kiszakitva gyökeréből Tőrt döfött a kebelébe; A hajó vagy, mely sziklához Paskolódott, szertezúzva, S tépett vitorlája szárnyát Ma ara után bénán húzza . . . o — Jó, legyek bár­ csak enyészni Harcz nélkül magam­ ne lássam! Küzdelemben, ellenállva, Nagyszerű lesz elmúlásom! 26 Perczei Mór Emlékirataib­ól. I. Éljen Görögország! (Vége.) Sokan voltunk együtt. És bár rég hogy történt, mégis nem egy apróság elevenül fel emlékemben. Emlékezem jól az uri lakra s számosokra a jelenvoltak közül. Különösen a mágocsi Zichyre és Maki fiára, ki akkor 18 éves ifjoncz lehetett; igen jó kedvű­, tré­fás emberek voltak, fő mulattatói a társa­ságnak. Még arra is emlékszem, ez a Muki hogy fútta a trombitát. Azután szemem előtt lebeg még, mikép tánczolt cavotteot a házi úr egyetlen leánykája, ki igazán véve Janka lett volna, de az akkori női társalgásban divatozó nyelven szintén Mukinak hívták, és a ki csak akkortájban érkezett haza Bécs­ből a nevelésből. Gondolom a Miklós leánya, Mari is vele együtt produkálta tánczolási előmenetelét. Mert akkor az előkelő uri családok Bécsben neveltették leányaikat, míg a kevésbbé gazdagok a német vagy franczia nevelőnők által az ország minden városaiban tartott növeldékbe küldék. Igy jön aztán, hogy az előkelő magyar családok leánykái, szivben, lélekben, nyelvben elné­metesedtek s visszatérve, a szülői házba is áttenyészték a „czivilizácziót," — vagyis a hazafiatlanságot, az idegennek bálványozá­sát, — s az osztrák katonatisztek utáni kaczér­kodást. A magyar ifjak neveletlenek, betyá­rok, — a leányok németek és kaczérok, —• ez volt akkor a társadalom átalános jelleme! Arra is emlékszem, hogy az udvarban férfias vetélkedések történtek, hajításban, futásban, ugrásban; nagy és apró részt vett ezekben. Mi is próbálgattuk a kimért tért átugrani. Pali ez időben szemfájós volt s szeme előtt zöld kötést hordván, azért alig vehetett részt fölhevitő mulatozásainkban. Emlékszem Somssich Józsefre is, kit szintén meglátogatánk, s virágházaira s azokban különösen gyönyörű hortenziáira. Különösen élénk az emlékezetem ép azon eseményre, melynek egyszerű előadása vége­zendi be életirásom e fejezetét s a melyre való sokszori emlékezés és emlékeztetés későbbi alkalmakkal is, vésé be és tartá fel agyamban amaz apróságok emlékét is, melyek vele összefüggésben voltak, s melyeket épen érinték. Mint már emlitem, Somssich Miklós nem kevésbbé mint atyám, heves ember volt s mindketten igen szerettek politizálni s ked­vöket lelek az élénk vitatkozásban. A ház­avatásra összegyűlt vendégek, főleg megyei emberek, somogyi dynasták vagy táblabí­rák, kerestek és találtak is időt, a közügyek­ről, az ország dolgairól és a világesemények­ről értekezni. A kedv most is megvolt mint mindig, és az anyagnak is bőségében valá­nak. Nemcsak a bécsi készülődések voltak már köztudomásra Magyarország jogai ellen, hanem a görög fölkelés kitörésének s terje­désének híre, és az azokról szóló hirlapi jelentések is eljutottak körükbe; mert bizony sok szépet tudtak s mindenek fölött olvasni és a világgal haladni igen szerettek ezek a Kupa unokái, bár a Kis­ Tükör azt tanítá Somogyról: „Somot, almát, körtét itt eleget ehetsz, De a tudományban kevesebb részt vehetsz." A hazai lapokból ugyan nem sokat betűz­hettek ki, Kulcsár „Hazai és külföldi Tudó­sításaidban, valamint Rössler „Ofner Zei­tung"-jában néhány silány adomán­y özön­viz­ előtti versecskéken kivül még a császári család tagjai születés- és névnapjai ünneplé­sének, a katonaság számára történt adako­zásoknak, s a nevezetesb tolvajlási és gyilko­lási merényleteknek registrálását találhatók. De mégis hogy a Metternich és a kémrend­szer egy kis nyilást a boltozaton,­melyen a világosság némi sugárai utat találhattak Magyarországba. Ez volt az Augsburgi All­gemeine Zeitung, melyet már említettem. Tóth Lőrincz később kácénénikének nevezte a kissé elöregedett s megcsunyult hajadont; pedig ez valódi hálátlanság. Nem kellene elfeledni, hogy évek hosszú során át minden gyönyörét és tanúságát belőle merítette a magyar politikus világ s ez volt egyetlen disze, ha nem is a kaszinóknak és clubbok­nak, melyek mé­g akkor nem léteztek, de az uri társaságok termeinek s a nagy pipája és akkor még sok dohány a magyar táblabírák pipafüstös és szabad szós összejöveteleinek. Atyám, valamint a Somssichok is rendesen járatták az Allgemeinét, mely ugyancsak jelesen vala szerkesztve és bő forrását tartal­mazá nemcsak a politikai, hanem a tudo­mányos tanulmányoknak is. Igy hát a görög forradalom eredete, fej­lődése, czéljai iránt a mikéi és sárdi társaság m­atadorai kellő ismerettel s teljes tájéko­zottsággal birtak. Ebéd után, mikor a fekete levesre s a hosszúszárú pipára került a sor, mert a Tekintetes urak (méltóságosak nem igen voltak ott) pipaszó nélkül el nem lehettek, rögtön neki kezdettek a munkának. Hamar neki is tüzesedtek. A szomszéd faluba is áthal­latszó roppant lárma, sürü dohányfüst törté el a háziúr tágas szobáját, sőt az egész házat. Ez így volt akkor, — nem tudom hogy van ma! valószínű, hogy az osztrák regiment megszelidítette a kedélyeket, még a vitatko­zásban is, s ma már Hunniában is otthonos a czivilizáczió, vagy­is: ki elhallgatja véle­ményét, ki az ellenkezőnek is kezére ad, ki ^ sunnyog, ki álszinüsködik, ki csal, ki csala­tik, s igazat senki sem mer, tán nem is tud mondani, senki sem szeret, tán nem is bir hallani Somssich Miklós és Perczel Sándor nem voltak az ily czivilizáczió hámjába fogott emberek.Igényesek, őszinték, kimondás tar­talék nélkül, a­mi szivökön volt. Hevesek, hangosak, bár sok vonásban különböztek, a vitatkozás modorára nézve nagyon is hason­lítottak egymáshoz. Ekkor is ők ketten voltak a vitatkozás leventéi, és harsány szavuk túlhata az egész társaságén. Én a többi gyermekekkel künn az udvaron, kertben futkostam, játszottam, midőn a nagy zaj megüté füleinket, és min­ket is közelébe vonzott. Gyermekek rende­sen szeretik a nagyok társaságát; a fejlődés s tanulékonyság ösztöne arra bírja őket, hogy inkább csöndes hallgatók legyenek ott, hol az okosak beszélnek, mint saját tevé­kenységük ösztönét kö­vessék maguk szabad­jában. Besompolyogtunk a csatatérre s füleltünk, hallgatva mit mondanak a hon­atyák. A görögök dolga forgott szőnyegen, ki ellenök, ki mellettök fegyverkezett s harczola. Egyik örült a fölkelésnek s azt állitá, hogy e mozdulás s annak pártoltatása és szeren­csés eredményre segítése ép annyira fekszik Magyarország, mint Ausztria érdekében. A másik ellenben, részint konzervativ s béke­fentartási szempontból, részint azért, mert az orosz kezeit látá a játék keverésében, kár­hoztatá azt és a török javára okoskodott. A zajnak nem volt vége-hossza; mindkét fél, a mint tudta, előtérbe állítá érveit s nemso­kára az egész Európa politikai sakktábláján mozogtak és mozgásba hozták az összes alakokat. Már-már üstökbe kaptak volna, ha ugyan ezt valaha tették volna, de leghevesebb vi­tatkozásaik is, mint egymást s magukat be­csülő emberek közt, az erős szavaknál ma­radtak mindig; egyszerre Somssich Miklós megpillant engemet; fölragad s ráállit az asztalra és e szavakat harsogtatja atyámhoz: „Ne legyen hát ezen gyermek, saját fiad, a biró közöttünk." Ő a görögök részén, atyám meg ellenök volt a vitatkozásban, s érveiket már mind­ketten az utolsó lövegig kimerítették vala-

Next