Vasárnapi Ujság – 1868
1868-01-19 / 3. szám - Igazitó vélemény a dérről. I-III. Brassai Sámuel 27. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések
„Mondd meg,fiam, kinek van igaza: a töröknek-e, vagy a görögnekf" Ha már a vita folyamára való élénk figyelem nem bírta volna is véleményemet e tekintetben előlegesen megállapítani, a kérdés föltevésének modora s szavai eldöntötték volna gyermeki szavazatomat. Oly körutazás után, milyet csak pár nappal ezelőtt tevénk, a mohácsi és szigetvári történetek emlékének felujitása után s még egészen eleven benyomásaik alatt, alig lehete tétováznom oly kérdésben, melynek egyik alternatívája a török volt. Talán testvéreim bármelyike, vagy akármelyik is az ott levő többi gyerkőczék közül hasonlóan felelt volna, mint én. Mégis valami sejtelmes sorsmutatás volt talán abban, hogy nagybátyám épen engem tett föl a — ha nem is zöld, de mindenesetre vitatkozási asztalra, hogy arról a forradalom helyeslését proklamáljam, mert hogy nem egyebet várt tőlem, önként értetik. Én tehát minden tétovázás nélkül kikiáltom, hogy „A görögnek!" Erre roppant taps "és átalános „Éljen Görögország!" hangzott. Engem megcsókoltak, kézről kézre adtak, még édesatyám is, kinek pedig nézete ellen adtam verdictemet, nevetett teljes szivéből a rögtönzött bíráskodás kimenetelén, s maga is, kész minden nemest és igazat pártolni, élteté a többivel együtt a görögöt. Én valami büszke örömtől érzem feszülni kisded keblemet. S e pillanatra oly sokszor gyönyörrel emlékeztem későbbi pályámon. Szemere egy versében azt mondja, hogy én forradalmárnak születtem; nem tudom, de az igaz, hogy már 1821-ben és igy alig tiz éves koromban, kikiáltám a forradalmat. S nem a forradalom vala-e, a törvényhozási reformok és a fegyver forradalma, mikor a mint lehete és kelle, — melynek zászlói alatt folyvást küzdöttem? A forradalom adá, szerzé nemzetünknek két legdrágább kincsét: az 1848-diki reformot és az 1849-diki dicső táborozást. S a mikéi asztal kis forradalmárának mindkettőben tetemes része vala Akkor már az én tiz éves fejecském tele volt a szabadsági s hazafisági eszmékkel. Minapi körutunk alatt, Mohácson, Szigetváron nem egyszer mondom s fogadom Vörösmartynak, hogy életemet a hazának és szabadságnak fogom szentelni. És így első nyilvános hangejtésem sem lehető más, mint a szabadság s erre czélzó forradalom pártolása s ünneplése. Midőn én 1821. őszén, a mikéi kastélyban, a környék legértelmesbbei körében, mint fejlődésnek induló gyermek, a görögöt éltetem , csak azon érzelmeknek adok hangot, melyek korán megmozdultak bennem s melyeknek a pár nap előtti élmények uj táplálékot adtak. Nagyrészt öntudatlanul még, életem, pályám természetét, irányzatát, czélját jelöltem ki: a forradalom szelleme manifestálta magát bennem a rögtönzött ítélettel, proklamáltam a forradalmat. Mi roppant különbséget eredményezett volna hazánk és Európa jövendő fejlődésére nézve, ha azon eszmék és érzemények, mik engem már 1821. őszén lelkesítettek, s alig öntudatosan elfoglaltak, és a melyek akkor Somssich Miklós által oly hevesen s annyi ékesszólással vitattattak, átalánosak lettek volna, mind a nemzet nagy testénél, mind a kormánypolczon ülőknél, ha az uralkodó is osztotta, s a birodalmi kormány külügyi politikájában irányadókul szolgáltak volna ! De nem minden magyar gyermeknek jutott ám az a szerencse, hogy Vörösmarty legyen a nevelője; sem azon alkalom, hogy Somssich Miklós és Perczel Sándor vitatkozásait hallgassa! De átalában is ritka volt ezen korszakban, mint a fehér holló, az oly magyar nemes vagy főúr, ki magasb és világpolitikai miveltséggel bírt volna, mint Somssichok és Perczel Sándor s a mellett a tiszta magyar érzésű és nyelvű hazafi is legyen. Akkoriban a ki magyar volt, többnyire szükkörü miveltséggel birt; a magyar tudományosság a Corpus jurisra s néhány római classicusra terjedt. A főurak majdnem mind idegen nyelvű, érdekű és irányzatú egyének s vagy undok sybariták vagy hazafiatlan udvaronczok valának. És a mi mindennél több: a közszellem épen nem vala még kifejlődve, alig alakulóban! Így történt, hogy a görög forradalom kitörésének hírére, ha néhányan fellángoltak is, annak messzi horderejét igen kevesen voltak képesek fölfogni csak Az 1821-diki görög fölkelés nemzetünk nagy teste fölött csaknem észrevétlenül surrant el, mindenesetre gyakorlati eredmény nélkül maradt; még a tíz évvel későbbi lengyel s párisi forradalmak is aránylag csekély eredményt szültek, legfölebb a tétlen részvétérzetben s némi lelkesedésben nyilatkozik hatásuk. Igazit a vélemény a dérről. II. A melegség sugárzása. Hadd mondjam el, ígéretem szerint, azokat a jelenségeket, melyekben úgy tetszik, mintha nyom nélkül elenyésznék a melegség. Egy kis értvénnyel kezdem, mely épen télire való. Ha kimérünk egy font jéghidegségű, azaz 0 fokot mutató vizet, a ebbe beletöltünk ugyan egy fontnyi, 60 fokra hevített vizet, az első czikkembeli fejtegetések szerint a keverék mérséklete 30 foknyi lesz. A melegség mennyisége tehát ez esetben egészen megmarad, csakhogy megoszlik a két víztömeg közt. De most már változtassuk a kisértvényt úgy, hogy a jéghidegségű víz helyett, egy fontnyi 0 fok mérsékletű jeget veszünk el és erre öntjük a 60 fokra hevített vizet, megint egy fontnyit. Az eredmény az lesz, hogy a jég elolvad, a reá töltött víz meghűl, de aztán a keverék mérséklete nem 30 foknyi, nem is kevéssel kevesebb, hanem épen 0 foknyi, vagyis jéghidegségű lesz. Ebből világos, hogy a 60 foknyi melegség merőben elveszett, és semmi nyoma — legalább mint melegség — nem maradt. Nevezetes dolog ebben a kisértvényben az, hogy mindig 60 foknyi melegség enyészik el a jég olvadásakor, ha t. i. a víz mennyisége súlyára nézve nem kevesebb a jégénél. P. o. ha 70 fokra hevített vizet töltünk a jégre, 60 fok elenyészik belőle s a megmaradott fölösleg, a 10 fok, megoszolván a vizzé olvadott jég s az eredeti viz közt, a keverék 5 fok mérsékletü lesz. Ha buzgó, azaz 80 ° * vizet használunk hasonló módon, a keverék 10 ° lesz. Ilyformán történik más változtatással is. Ha pedig a feltöltött víz 60 °-nál kisebb mérsékletű, a jég nem olvad el mind, valamint akkor sem, ha 60' a víz, de kevesebb súlyu, mint a jég. Mindezek s hasonló kisértvények a nyomába vezetnek az elenyészni látszott melegségnek, és jogosutnak kimondanunk, hogy az a 60 ° melegség, melynek nyomát vesztettük volt, a jég megolvasztására, azaz szilárd állapotjából folyóvá alakítására szolgált, és ebben való megtartására állandóul szükséges. Mint melegség tehát megszűnt létezni, de mint oly erő, mely a víz részecskéinek mozgékonyan tartásában működik, folytonosan létez. Első czikkemben kimutattam vala, hogy a hévmérőn 60 °-ot mutató vízben sokkal több melegség van meggyűlve, mint ugyanannyi súlyú olajban, szeszben, kénesőben, vasban, ólomban stb. Ebből az következik, hogy ezekből egy-egy font 60 °-ra hevitve nem is bír elolvasztani egy font jeget. Mutatják a kisértvények is, melyek szerint körülbelül 1 % font tiszta szesz, 2 font lenmagolaj, 9 font vas és 33 font ólom, akár kéneső kell, 60 °-ra hevitve, egy-egy font jég elolvasztására. Ha pedig ezekből az anyagokból egy-egy fontnyival akarnánk ugyanannyi jeget elolvasztani, a lenmagolajat kétannyi, azaz 120-ra, a vasat kilencz annyi, u. m. 540 °-ra (midőn tüzesedni kezd) kellene hevitnünk. A szeszet, ólmot és kénesőt pedig nem is lehetne annyira bevinni, hogy egyenlő sulyu jeget el lehessen olvasztani velük. Mindezen észrevételekből két következést húztak a természettanárok. Egyet azt, hogy bizonyos mennyiségű jég elolvasztására hasonlókép bizonyos mennyiségű melegség kellvén, egy font 60 ° víz, egy font 120 ° lenmagolaj, egy font 540 ° vas stb., melyek mindnyájan egy font jeget elolvasztva, maguk is 0 fokra hűlnek, külön-külön egyenlő mennyiségű melegséget tartanak. Másodikat azt, hogy azon egyenlő mennyiség daczára a hévmérő más-más fokokat mutat a különböző anyagokban s "annálfogva a melegség mennyiségének hirtelen tolmácsa, mihelyt két különböző anyagról van szó. E kettőből aztán egy harmadik következtetést húzván, azt álliták meg, hogy a melegség mértéke az a mennyisége legyen, a mennyi egy font jeget el bir olvasztani, maga az által elenyészvén. Röviden hát az, a mennyi egy font 60 °-ra hevített vizben a 0 fokon fölül van. Nem űzöm tovább e tárgybeli fejtegetésemet, mert igen messze vinne ezúttal, hanem átmegyek a második jelenségre, melyben a melegségnek nyomát vesztjük Ez a gőzölgés. Tudva van, hogy víz, bor, eczet, szesz, terpentinolaj stb. nyitott edénybe kitéve, többkevesebb idő alatt elapad s utoljára elenyészik. Ide tartozik a nedves ruhák s más testek száradása is. Az illető folyadék t. i. addigi minőségét és láthatóságát elvesztvén, valódi levegőnemű testté változik át, és a körülte való levegőbe vegyül, s mint ez, láthatatlanná lesz. Ebben a jelenségben két nevezetes körülményt vettek számba a természettanárok. Egyet azt, hogy a gőzölgés mindig hűvösüléssel, azaz melegvesztéssel jár, nemcsak a gőzölgő folyadék rovására, hanem az azt tartó edény rovására is. Érzésünkkel is meggyőződhetünk erről, ha egy ujjunkat vízbe mártjuk, s a levegőbe, kivált ahol egy kis légvonat van, feltartjuk. Az érzett hűvösség tanúsítja, hogy melegség enyészik el az ujjunkból. Még jóval érezhetőbb lesz, ha víz helyett egy könnyebben s szaporábban gőzölgő folyadékba, p. o. erős szeszbe vagy épen aetherbe mártjuk az ujjunkat. Szembetűnően mutatja az eredményt a következő kisértvény. Előveszünk két hévmérőt, felakasztjuk mintegy tenyérnyi távolságra egymás mellé. Egyiknek a gombját bekötjük egy darabocska gyapotgyolcsból készített kis zacskóba, ugy hogy reá feszüljön a gombra. A két hévmérő magára hagyva, természetesen egyenlő fokokat mutat. Ekkor a szobában állott vizzel — mely tehát egyenlő mérsékletü a szobai levegővel — meglucskoljuk a bekötött gombon a zacskót s illő távolságból, hogy testünk melege ne zavarja az eredményt, nézegetvén a két hévmérő állását, azt tapasztaljuk, hogy a nedvesitett gomba hévmérőben a kéneső mindig alábbalább száll, holott a szárazon hagyottban megtartja az állását. A víz kigőzölgése tehát elvett a kéneső melegéből bizonyos mennyiséget. Bizonyost, mondom, mert a kéneső egy idő múlva megszűnik szállani s azon helyt marad, mig nyirkos a zacskó, kiszáradtával pedig újra felhág előbbi helyére s megint egyforma fokot mutat a másikkal. A két hévmérő fokai közt a különbség nálunk a szabad levegőn 6—8 °-ra mehet, annál többre t. i., minél szárazabb a levegő, mert az ebben már lebegő, több-kevesebb vízgőz gátolja a gőzölgést és ennek arányában a hűlést. Második körülménye a gőzölgésnek az, hogy a folyadékból kifejlett gőz egy parányival sem melegebb, mint a folyadék volt, amelyből fejleni kezdett. Kitetszik az az előbbi kísértvényből is, mert akármeddig folytatjuk, újra meg újra nedvesítve a zacskót, a közel függő száraz hévmérő nem változtatja az állását, és mindig a szoba levegőjének mutatja a mérsékletét. Még világosbbá teszi ezt egy más kisértvény. Egy hosszú nyakú edény aljába vizet töltünk és hevinni kezdjük a fenekét. A hosszú nyakba két hévmérőt eresztünk bele. Egyet ugy, hogy a gombja folyvást a vízbe érjen, a másikat ugy, hogy a víz, midőn felbuzog, akkor se érje a gombját, hanem csak a fejlődő gőz burkolja be. Azt fogjuk tapasztalni, hogy a viz hevültével mind a két hévmérő *) Hogy az irást kíméljék, e szó helyett: „fok" egy kis °-t írnak a szám mellé fölül jobbról. *) A kéneső szállását segithetni és siettethetni, ha legyezővel vagy valami hasonló szerszámmal legyezve, egy kis légvonatot okozunk s azzal a gombról fejlődő gőzöt eltávoztatjuk.