Vasárnapi Ujság – 1868

1868-01-19 / 3. szám - Igazitó vélemény a dérről. I-III. Brassai Sámuel 27. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések

„Mondd meg,fiam, kinek van igaza: a tö­röknek-e, vagy a görögnekf" Ha már a vita folyamára való élénk fi­gyelem nem bírta volna is véleményemet e tekintetben előlegesen megállapítani, a kér­dés föltevésének modora s szavai eldöntöt­ték volna gyermeki szavazatomat. Oly kör­utazás után, milyet csak pár nappal ezelőtt tevénk, a mohácsi és szigetvári történetek emlékének felujitása után s még egészen eleven benyomásaik alatt, alig lehete této­váznom oly kérdésben, melynek egyik alter­natívája a török volt. Talán testvéreim bár­melyike, vagy akármelyik is az ott levő többi gyerkőczék közül hasonlóan felelt volna, mint én. Mégis valami sejtelmes sors­mutatás volt talán abban, hogy nagybátyám épen engem tett föl a — ha nem is zöld, de mindenesetre vitatkozási asztalra, hogy ar­ról a forradalom helyeslését proklamáljam, mert hogy nem egyebet várt tőlem, önként értetik. Én tehát minden tétovázás nélkül kiki­áltom, hogy „A görögnek!" Erre roppant taps "és átalános „Éljen Görögország!" hang­zott. Engem megcsókoltak, kézről kézre ad­tak, még édes­atyám is, kinek pedig nézete ellen adtam verdictemet, nevetett teljes szi­véből a rögtönzött bíráskodás kimenetelén, s maga is, kész minden nemest és igazat pártolni, élteté a többivel együtt a görögöt. Én valami büszke örömtől érzem feszülni kisded keblemet. S e pillanatra oly sokszor gyönyörrel emlékeztem későbbi pályámon. Szemere egy versében azt mondja, hogy én forradalmárnak születtem; nem tudom, de az igaz, hogy már 1821-ben és igy alig tiz éves koromban, kikiáltám a forradalmat. S nem a forradalom vala-e, a törvényhozási reformok és a fegyver forradalma, mikor a mint lehete és kelle, — melynek zászlói alatt folyvást küzdöttem? A forradalom adá, szerzé nemzetünknek két legdrágább kin­csét: az 1848-diki reformot és az 1849-diki dicső táborozást. S a mikéi asztal kis for­radalmárának mindkettőben tetemes része vala Akkor már az én tiz éves fejecském tele volt a szabadsági s hazafisági eszmékkel. Minapi körutunk alatt, Mohácson, Szigetvá­ron nem egyszer mondom s fogadom Vörös­martynak, hogy életemet a hazának és sza­badságnak fogom szentelni. És így első nyil­vános hangejtésem sem leh­ető más, mint a szabadság s erre czélzó forradalom párto­lása s ünneplése. Midőn én 1821. őszén, a mikéi kastély­ban, a környék legértelmesbbei körében, mint fejlődésnek induló gyermek, a görögöt élte­tem­ , csak azon érzelmeknek adok hangot, melyek korán megmozdultak bennem s melyeknek a pár nap előtti élmények uj táplálékot adtak. Nagyrészt öntudatlanul még, életem, pályám természetét, irányzatát, czélját jelöltem ki: a forradalom szelleme manifestálta magát bennem a rögtönzött ítélettel, proklamáltam a forradalmat. Mi roppant különbséget eredményezett volna hazánk és Európa jövendő fejlődésére nézve, ha azon eszmék és érzemények, mik engem már 1821. őszén lelkesítettek, s alig öntudatosan elfoglaltak, és a melyek akkor Somssich Miklós által oly hevesen s annyi ékesszólással vitattattak, átalánosak lettek volna, mind a nemzet nagy testénél, mind a kormánypolczon ülőknél, ha az uralkodó is osztotta, s a birodalmi kormány külügyi politikájában irányadókul szolgáltak volna ! De nem minden magyar gyermeknek jutott ám az a szerencse, hogy Vörösmarty legyen a nevelője; sem azon alkalom, hogy Somssich Miklós és Perczel Sándor vitatko­zásait hallgassa! De átalában is ritka volt ezen korszakban, mint a fehér holló, az oly magyar nemes vagy főúr, ki magasb és világ­politikai miveltséggel bírt volna, mint Somssichok és Perczel Sándor s a mellett a tiszta magyar érzésű és nyelvű hazafi is legyen. Akkoriban a ki magyar volt, több­nyire szükkörü miveltséggel birt; a magyar tudományosság a Corpus jurisra s néhány római classicusra terjedt. A főurak majdnem mind idegen nyelvű, érdekű és irányzatú egyének s vagy undok sybariták vagy haza­fiatlan udvaronczok valának. És a mi minden­nél több: a közszellem épen nem vala még kifejlődve, alig alakulóban! Így történt, hogy a görög forradalom kitörésének hírére, ha néhányan fellángoltak is, annak­­ messzi horderejét igen kevesen voltak képesek­ fölfogni csak Az 1821-diki görög fölkelés nemzetünk nagy teste fölött csaknem észrevétlenül surrant el, minden­esetre gyakorlati eredmény nélkül maradt; még a tíz évvel későbbi lengyel s párisi for­radalmak is aránylag csekély eredményt szültek, legfölebb a tétlen részvétérzetben s némi lelkesedésben nyilatkozik hatásuk. Igazit a vélemény a dérről. II. A melegség sugárzása. Hadd mondjam el, ígéretem szerint, azokat a jelenségeket, melyekben úgy tetszik, mintha nyom nélkül elenyésznék a melegség. Egy kis értvén­nyel kezdem, mely épen télire való. Ha kimérünk egy font jéghidegségű, azaz 0 fokot mutató vizet, a ebbe bele­töltünk ugyan egy fontnyi, 60 fokra hevített vizet, az első czik­kembeli fejtegetések szerint a keverék mérsék­lete 30 foknyi lesz. A melegség mennyisége tehát ez esetben egészen megmarad, csakhogy megosz­lik a két víztömeg közt. De most már változtas­suk a kisértvényt úgy, hogy a jéghidegségű víz helyett, egy fontnyi 0 fok mérsékletű jeget ve­szünk el é­s erre öntjük a 60 fokra hevített vizet, megint egy fontnyit. Az eredmény az lesz, hogy a jég elolvad, a reá töltött víz meghűl, de aztán a keverék mérséklete nem 30 foknyi, nem is ke­véssel kevesebb, hanem épen 0 foknyi, vagyis jéghidegségű lesz. Ebből világos, hogy a 60 foknyi melegség merőben elveszett, és semmi nyoma — legalább mint melegség — nem maradt. Nevezetes dolog ebben a kisértvényben az, hogy mindig 60 foknyi melegség enyészik el a jég olvadásakor, ha t. i. a víz mennyisége súlyára nézve nem kevesebb a jégénél. P. o. ha 70 fokra hevített vizet töltünk a jégre, 60 fok elenyészik belőle s a megmaradott fölösleg, a 10 fok, meg­oszolván a vizzé olvadott jég s az eredeti viz közt, a keverék 5 fok mérsékletü lesz. Ha buzgó, azaz 80 ° *­ vizet használunk hasonló módon, a keverék 10 ° lesz. Ilyformán történik más változ­tatással is. Ha pedig a feltöltött víz 60 °-nál kisebb mérsékletű, a jég nem olvad el mind, valamint akkor sem, ha 60' a víz, de kevesebb súlyu, mint a jég. Mindezek s hasonló kisértvények a nyomába vezetnek az elenyészni látszott melegségnek, és jogosutnak kimondanunk, hogy az a 60 ° melegség, melynek nyomát vesztettük volt, a jég megol­vasztására, azaz szilárd állapotjából folyóvá ala­kítására szolgált, és ebben való megtartására állandóul szükséges. Mint melegség tehát meg­szűnt létezni, de mint oly erő, mely a víz részecs­kéinek mozgékonyan tartásában működik, folyto­nosan létez. Első czikkemben kimutattam vala, hogy a hévmérőn 60 °-ot mutató vízben sokkal több me­legség van meggyűlve, mint ugyanannyi súlyú olajban, szeszben, kénesőben, vasban, ólomban stb. Ebből az következik, hogy ezekből egy-egy font 60 °-ra hevitve nem is bír elolvasztani egy font jeget. Mutatják a kisértvények is, melyek szerint körülbelül 1 % font tiszta szesz, 2 font len­magolaj, 9 font vas és 33 font ólom, akár kéneső kell, 60 °-ra hevitve, egy-egy font jég elolvasztá­sára. Ha pedig ezekből az anyagokból egy-egy fontnyival akarnánk ugyanannyi jeget elolvasz­tani, a lenmagolajat kétannyi, azaz 120-ra, a vasat kilencz annyi, u. m. 540 °-ra (midőn tüzesedni kezd) kellene hevitnünk. A szeszet, ólmot és kén­esőt pedig nem is lehetne annyira bevinni, hogy egyenlő sulyu jeget el lehessen olvasztani velük. Mindezen észrevételekből két következést húztak a természettanárok. Egyet azt, hogy bizo­nyos mennyiségű jég elolvasztására hasonlókép bizonyos mennyiségű melegség kellvén, egy font 60 ° víz, egy font 120 ° lenmagolaj, egy font 540 ° vas stb., melyek mindnyájan egy font jeget elol­vasztva, maguk is 0 fokra hűlnek, külön-külön egyenlő mennyiségű melegséget tartanak. Máso­dikat azt, hogy azon egyenlő mennyiség daczára a hévmérő más-más fokokat mutat a különböző anyagokban s "annálfogva a melegség mennyisé­gének hirtelen tolmácsa, mihelyt két különböző anyagról van szó. E kettőből aztán egy harmadik következtetést húzván, azt álliták meg, hogy a melegség mértéke az a mennyisége legyen, a mennyi egy font jeget el bir olvasztani, maga az által elenyészvén. Röviden hát az, a mennyi egy font 60 °-ra hevített vizben a 0 fokon fölül van. Nem űzöm tovább e tárgybeli fejtegetésemet, mert igen messze vinne ezúttal, hanem átmegyek a második jelenségre, melyben a melegségnek nyomát vesztjük Ez a gőzölgés. Tudva van, hogy víz, bor, eczet, szesz, ter­pentinolaj stb. nyitott edénybe kitéve, több­kevesebb idő alatt elapad s utoljára elenyészik. Ide tartozik a nedves ruhák s más testek szára­dása is. Az illető folyadék t. i. addigi minőségét és láthatóságát elvesztvén, valódi levegőnemű testté változik át, és a körülte való levegőbe ve­gyül, s mint ez, láthatatlanná lesz. Ebben a jelenségben két nevezetes körül­ményt vettek számba a természettanárok. Egyet azt, hogy a gőzölgés mindig hűvösüléssel, azaz melegvesztéssel jár, nemcsak a gőzölgő folyadék rovására, hanem az azt tartó edény rovására is. Érzésünkkel is meggyőződhetünk erről, ha egy ujjunkat vízbe mártjuk, s a levegőbe, kivált a­hol egy kis légvonat van, feltartjuk. Az érzett hűvös­ség tanúsítja, hogy melegség enyészik el az ujjunkból. Még jóval érezhetőbb lesz, ha víz he­lyett egy könnyebben s szaporábban gőzölgő folyadékba, p. o. erős szeszbe vagy épen aetherbe mártjuk az ujjunkat. Szembetűnően mutatja az eredményt a következő kisértvény. Előveszünk két hévmérőt, felakasztjuk mintegy tenyérnyi távolságra egymás mellé. Egyiknek a gombját bekötjük egy darabocska gyapot­gyolcsból készí­tett kis zacskóba, ugy hogy reá feszüljön a gombra. A két hévmérő magára hagyva, termé­szetesen egyenlő fokokat mutat. Ekkor a szobá­ban állott vizzel — mely tehát egyenlő mérsékletü a szobai levegővel — meglucskoljuk a bekötött gombon a zacskót s illő távolságból, hogy testünk melege ne zavarja az eredményt, nézegetvén a két hévmérő állását, azt tapasztaljuk, hogy a nedve­sitett gomba hévmérőben a kéneső mindig alább­alább száll,­­ holott a szárazon hagyottban meg­tartja az állását. A víz kigőzölgése tehát elvett a kéneső melegéből bizonyos mennyiséget. Bizo­nyost, mondom, mert a kéneső egy idő múlva megszűnik szállani s azon helyt marad, mig nyir­kos a zacskó, kiszáradtával pedig újra felhág előbbi helyére s megint egyforma fokot mutat a másikkal. A két hévmérő fokai közt a különbség nálunk a szabad levegőn 6—8 °-ra mehet, annál többre t. i., minél szárazabb a levegő, mert az ebben már lebegő, több-kevesebb vízgőz gátolja a gőzölgést és ennek arányában a hűlést. Második körülménye a gőzölgésnek az, hogy a folyadékból kifejlett gőz egy parányival sem melegebb, mint a folyadék volt, a­melyből fejleni kezdett. Kitetszik az az előbbi kísértvényből is, mert akármeddig folytatjuk, újra meg újra nedve­sítve a zacskót, a közel függő száraz hévmérő nem változtatja az állását, és mindig a szoba levegőjének mutatja a mérsékletét. Még vilá­gosbbá teszi ezt egy más kisértvény. Egy hosszú nyakú edény aljába vizet töltünk és hevinni kezd­jük a fenekét. A hosszú nyakba két hévmérőt eresztünk bele. Egyet ugy, hogy a gombja foly­vást a vízbe érjen, a másikat ugy, hogy a víz, midőn felbuzog, akkor se érje a gombját, hanem csak a fejlődő gőz burkolja be. Azt fogjuk tapasz­talni, hogy a viz hevültével mind a két hévmérő­ *) Hogy az irást kíméljék, e szó helyett: „fok" egy kis °-t írnak a szám mellé fölül jobbról. *) A kéneső szállását segithetni és siettethetni, ha legyezővel vagy valami hasonló szerszámmal legyezve, egy kis légvonatot okozunk s azzal a gombról fejlődő gő­zöt eltávoztatjuk.

Next