Vasárnapi Ujság – 1870
1870-06-12 / 24. szám - Damjanics 24. szám / Arczképek, Hazaiak - Tüneményes alakok (Damjanics arczképével). Vajda János 293. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - A párisi zavarok: Jelenet a Prince Eugéne kaszárnya előtt 24. szám / Történelmi képek - Katonai éji őrség a Luxemburg palotában 24. szám / Történelmi képek
294 Napoleon is egyszerűen öltözködtek, ámbár épen a magyar egyenruha megkíván némi díszt, sőt egy kis pompát. Azt sem feledem, hogy a hadvezéri jellem nagysága a nyugalomban nyilatkozik, melyet a legválságosabb veszély pillanataiban tanúsít. Hanem én tartását sem találtam katonainak, vagy épen hadvezérinek. Ami pedig arczát illeti, anélkül, hogy épen ellenmondása lett volna jellemének, az mégis oban volt, hogy nem ismerve őt, az semmi rendkívülire nem késztete következtetni. Már akkor hónapok óta keringtek a gyanítások, kételyek szándéklatai iránt. Daczára diadalainak, egy rész vitatta, hogy Kossuthnak mindenesetre, és tán magának a forradalomnak ellensége. Másnap a budai dísztéren érdemjeleket osztogatott ki. Ez már oly örvendetes szertartás volt, melyet bizonyos ünnepélyességgel kell vala végrehajtani. S ha valahol, a hadseregnél és épen hasonló alkalommal van helye az efféle ünnepélyességnek. Mintha csak nem is katonák lettünk volna, hanem valami müncheni sörkirály osztogatta volna a legnagyobb ivóknak a jutalmakat, olyan minden ünnepélyesség nélkül, minden szertartás sőt rend nélkül ment végbe az egész. A tér közepén egy csomó ember állta körül a fővezért, ki egy-egy előtte álló honvéd mellére tűzött egy-egy érdemjelt, valamit mormogva e közben, úgy hogy az előtte álló épen meghallhatta. Görgei barátjai ezt ugy magyarázták, hogy Görgei republikánus és ő nem szereti a teketóriát. Vajha csak ennyiben lett volna. De rám — jól emlékszem — és sokakra azt a benyomást tette: itt valami nem jó lappang, ez ember vagy nem hisz a forradalom diadalában, vagy nem akarja azt! Mindenesetre a legteljesebb ellentétet képezte Kossuthtal szemben. Ez maga a megszemélyesült lelkesedés volt, a hazafiúi rajongó hit apostola. Ha őt látta vagy épen hallotta az ember, hitének hévmérő higanya a legmagasb fokra emelkedett; Görgei azután a fagypontig szállította alá. Már aztán hogy lett volna két ily ellentétes lény között egység és öszhang!.... Még Kossuth arcza is csak bővebben vizsgálva tünt föl igen szellem- és kifejezésteljesnek, de első tekintetre nem tön valami nagy hatást. Finom, gyönyörű arcz volt, hiven kifejező az ihlett messiási lelkületet, melynek burokjául szolgált, de valami rendkívül felötlő nem volt rajta. Volt, mondom, mert azáltal, hogy azóta megnöveszté szakállát, ez a „Kossuth arcz”, többé a valóságban nem létez. Teljesen átváltozott az, elvesztvén előbbi jellegét, —és a szobrászoknak ajánlom, ne mostani, de 48 —49-ki arczát örökítsék meg majdan állítandó emlékszobrain, mert az sokkal alkalmasabb az ő eszményitésére, mint a mostani a teli szakállal. Kossuth arczát már a forradalom előtti években Barabás anja meglehetősen visszaadta. Nem ugy a Petőfiét, kinek arcza, alakja, egész megjelenése ép oly különös, szokatlan, eredeti volt, mint költészete, vagy annál is különösebb. Kivüle még három ilyen személyisége volt azon időnek, kik már külsejöknél fogva rendkívüli küldetés sejtelmét idézék föl a nézőben még az olyanokban is, kik soha nem hallottak felőle. Ezek voltak: gr. Batthyány, gr. Széchenyi és Damjanics. Ha nevezetes egyének arczainak tanulmányozásába bocsájtkozunk, tapasztaljuk, hogy az átalános lángelmék, akikben egyik vagy másik erkölcsi s szellemi képesség a többi elnyomásával aránytalanul ki nem válik, többnyire szép, rendes, úgynevezett klasszikus alakok, de nem annyira különösek, hogy a szem egyszerre rajtuk maradjon, és valami rendkívülit sejtsünk bennük, anélkül, hogy tudnák, mi az tulajdonkép? Ha valahol, valami nagy gyülekezetben találkoznánk alakjaikkal, anélkül, hogy tudnánk, kivel van dolgunk, legfölebb azt vélnék hogy szabályszerű, legfelebb szép arczok állanak előttünk, de hogy rendkívüli egyének, vagy hogy melyik micsoda? — azt talán nem is sejtenők, vagy ha igen, talán Göthét gondolnók hadvezérnek, Napoleont mélyen gondolkozó bölcsésznek, Kossuthot költőnek stb. Vannak azonban oly egyének, kik valamely erkölcsi tulajdont, valamely szellemi képességet aránytalanul kiváló mértékben birnak, és külsejök ennek mintegy eszményképéül van alkotva. És ilyen az a négy alak kiváltképen, melyekről szólok. Petőfi a költészetnek, Damjanics a hősiességnek volt megtestesülése. Petőfi nem volt Szép, sőt műveletlen profán ember előtt, kinek arról, amit mi „költői" külsőnek tartunk, fogalma nincsen, még tán inkább a ruták közé soroltatott volna. De ha olvasó ember Magyarország széléről érkezett Pestre, és Petőfit meglátta valahol, anélkül, hogy bár arczképét látta volna valaha, — azonnal gondolá, hogy ezen, minden eddig látott embertől elütő érdekes alak nem lehet más, mint Petőfi Sándor. Ha pedig valamely külországi utas pillantotta meg, ki soha nem hallott Petőfiről, az okvetlen legalább is azt gondolta, hogy Magyarországnak bizonyosan kell legalább egy költővel bírnia, mert ez ember nem lehet más, mint költő. Mert ha valamely festő valamely történeti vagy genreképen egy költőt akarna előállítani, kiről a néző azonnal kitalálja, hogy a festő költőt akart festeni, csak Petőfit kelle oda teremtenie, — csakhogy persze őt eltalálni, visszaadni azt a bizonyos ,,je ne sais quoi"-t, ami őt oly kiválóan költői jelenséggé avatta, ami végre nem csupán tekintetében, de mozdulataiban és hangjában is rejlett, ez szerfölött nehéz, talán lehetlen is volt. Azzal, hogy minden íze, minden mozdulata eredeti, legsajátlagosabban egyéni volt, nem mondunk eleget. Elvégre minden ember egyéni, valamint minden kézírás különbözik a másiktól. Csakhogy vannak — s ez a legnagyobb rész — egymáshoz hasonlóbb irások, melyeken a különbség alig észrevehető. De vannak oly írások is, melyek annyira különösek, hogy első tekintetre külön irásnemnek tetszenek. Ezen mérvben volt Petőfi alakja eredeti, s illetőleg par excellence költői, ugy hogy csaknem ugy tetszett, mintha az emberi nemnek egymaga egy külön fajtáját képviselte volna. Egyénisége érdekes vegyüléke volt a leggyökeresebb magyarságnak a legelőhaladtabb európaisággal. Mintha csak mintául akart volna szolgálni a jövendőbeli magyar polgárosultságnak. Előttem mindig úgy tetszett, mintha egy még távolról derengő jövőnek „mutatványa" volna, mire a költők is rendesen a legszebb részt szokták kiválasztani. Eredetisége és úgynevezett különcsége, silány utánzóinak példája azok előtt, kik őt nem ismerték, ferde fogalmakat szülhetett egyéniségéről. A mi sokak előtt különczségnek tetszhetek, s a mi üres utánzóiban csakugyan nem egyébnek, mint esztelen hóbortnak, vak szeszélynek vagy hiú számításból eredő majmolásnak mondható, az nála mind belső erkölcsi okból származott, s öszhangzatos volt czéljaival, az eszmével, melynek élt. Mélyen hitt egy sajátlagos magyar kultúra lehetőségében, s remélte, hogy a mint Ő teljesen eredeti magyar és mégis világköltő, akként támadni fognak hozzá hasonló lángelmék a művészet és tudomány minden ágaiban, a kik azután a magyar kultúrát megteremtik. Az újkori haladás minden reformjáért rajongott, de mindennek magyar alakot óhajtott adni, s ebben mindjárt élő példával akart előljárni. Azon lángelmékben és jellemnagyságban gazdag időnek nevezetesb egyéneit összeállítva, különös és nem tanulság nélküli észleletre jutunk. Ugyanis azon két főirány, mely negyedfél száz éves történetünkön váltakozó hullámzásban áthúzódik, ezen időben egyszerre több nagy egyéniségben testesült meg és küzdött egymással. Az egyik, a tisztán magyar, mely egyenes uton akart a függetlenség czéljához érni, a másik, mely messze és szélesen fogantott diplomatica politikus tervezet alapján, lassabban de biztosabban remélte e czélt valósítani. Valamint most ez utóbbi, ugy akkor az előbbi irány emelkedett túlsúlyra és uralkodóvá. Ezen irány mindegyike külön, és mondhatni ellentétes jellemeket kivánt meg. A Kossuthféle irányt heroicusnak, a Széchenyi-félét politikusnak lehet nevezni. A magyar géniusz csodálatosságát és rendkívüli gazdagságát mi sem bizonyítja jobban, mint ama történeti tény, hogy e két ellenkező irány koránkint fölváltva, sőt néha ugyanegy időben olyan nagy egyéniségeket mutat föl, minők például Széchenyi, Deák, Görgei egy —, s Petőfi, Kossuth, Damjanics másfelől. (Görgeire vonatkozólag megjegyezvén, hogy nevének a másik kettő mellé sorolásában csupán rendkívüli nagy tehetségeire való tekintet vezérel.) Sőt időnkint az összes magyar nemzet egész politikai magatartásában is nyilatkozik eme két ellentétes tehetség. Ma például a számító diplomatia szelleme szállotta meg, ép ugy, mint akkor a hősiességé. A 48 — 9-ki tisztán magyar függetlenségi irány leghívebben három emberben testesült meg, akiket ezen legmagyarabb korszak három legmagyarabb emberének ,az akkori nemzeti fanatizmus legtörhetlenebb jellemeinek nevezhetünk, s ezek Kossuth, Petőfi, Damjanics. Ha a nemzetnek az lett volna akkor az akarata, hogy semmiesetre, még a nemzet élete árán se alkudjék az osztrákkal, akkor csak e három ember triumvirátusát kellett volna fölállítani, vagy a három közül akármelyiket dictatornak tenni, és vakon bízhattunk volna bennük, hogy ők el nem árulnak. Termetre Petőfi középmagasságú, sovány, kicsiny, szög arczu, színtelen s ugynevezett madárfej ü volt. Ezen vékony vonásos, filigrán képet természettől torzonborz, geniális bő hajazat körítette, s egy kis képzelődés után az embernek az égő bokrot juttatta eszébe. Ha járt, nagyokat lépett, halk ütemben baktatva, de egyébként járása és mozdulatainak jelleme igen katonás és határozott volt, mihez valószínűleg bakancsos korában szokott. A határozottság egyébiránt minden szavában nyilatkozott. „Talán „meglehet",e szavak ritkán hangzottak ajkán, a mi iránt meg volt győződve, ezt azonnal oly egyenesen s határozottan, oly erőteljes fogalmazásban fejezte ki, hogy mindig azt is utána mondhatta volna, s ezért kész vagyok meghalni. A mint Petőfi alakjában a költőiség, ugy a Damjanicséban tán még praegnánsabban a hősiesség eszményült. Mert ha lehetett, a ki Petőfi külsején nem ismerte fel a költőt, Damjanicsot látva, nem képzelhető olyan ép itéletű ember, aki azt ne gondolhatta volna, miszerint a természet nem hazudhatik oly nagyot, hogy e testben ne a leghősiesebb lélek lakozzék. Végtelen kár, hogy valamely