Vasárnapi Ujság – 1870
1870-01-23 / 4. szám - Petőfi Zoltán: Szeretni kell. (Francziából.) 42. oldal / Költemények - Dr. Schütte; Szatmári és Wimpeller. Deák Farkas 42. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak
és többen megmutatták, hogy nem tartották ez utat sem elég hosszúnak, sem elég veszélyesnek, s mondhatlan veszélyek közt eljöttek a haza védelmére. Windischgritz gyanús szemmel nézte az ezredet, s parancsot adott, hogy az ezred fenmaradt részét azonnal áttegyék Olaszországba, a netán elfogatandókat pedig minden irgalom nélkül haditörvényszék elé állítsák, s rajtuk az ítéletet rögtön bíróságilag végrehajtsák. Kevéssel ezután szerencsétlenül ütött ki a nádor-huszárok egy ujabb expeditiója, s negyven fogoly huszár állíttatott a haditörvényszék elé. Németh József ezredesnek kellett volna a halálos ítéletet alájegyeznie. De ő húzta-halasztotta a dolgot, míg aztán kitalált egy lényegtelen formahibát (s egy akkoriban teljhatalmú ezredesnek, ha csakugyan akart, nem volt nehéz ilyet találnia) s ekkop meggátolva a rögtönitélet végrehajtását, a rendes törvényszék útjára vitte ügyöket s negyven honvédhuszár életét mentette meg — saját önfeláldozásával, mert e feltűnő tetteért azonnal a bécsi hadügyminisztérium elé idézték, egy darabig faggatták, aztán ezredét egy alezredes kezére bízván, őt magát átküldték Theresienstadtba dandárnoknak. Mi a történelemnek irunk, s ma már nem eshetik a derék öreg ur pensiójának rovására, ha elmondjuk, hogy ez a dandárnoksága inkább egy kis csöndes internáltatásnak, mint előléptetésnek tekinteték az illető helyen. Hogy ezredétől, mely közel 42 éven át szinte lelkéhez forrott, elszakították, boszankodással töltötte el — s maga kérte nyugdíjaztatását, melyet meg is kapott. Némi vigasztalásul szolgálhatott neki, hogy ő volt a vitéz nádor-huszárok utolsó ezredese. Szigorú, de igazságos katona volt. Jellemzi, hogy alezredes korában ezredese nem egyszer igy figyelmeztette fiatal tisztecskéit: „Vigyázzanak, nehogy észre vegye ezt és azt az alezredes ur." Mindamellett szerették, mert ha sokszor pedantságig pontos volt is, az érdemet nem hagyta jutalom nélkül. 1848 óta részint Pakson, részint, a legutóbbi években Pesten lakott leánya Emilia és szeretett unokája Hollósné Kendelényi Fanny körében. A váczi utczában, melyen naponként megtette sétáját, magyaros öltözetéről, katonás magatartásáról sokan ismerték. A halál, melynek annyiszor szemébe nézett, csak három napi kinos küzködés után birta legyőzni a 80 éves aggastyánt, kiben a szivvel-lélekkel magyar, becsületes embereknek mai napság mindinkább ritkuló példányai egyike ment a sirba! H. L. Szeretni kell .. . — Francziából. — Szeretni kell, ez lelkünk óhaja, Ki nem szeret, nem boldog az soha; Ez édes tűznek oh engedni kell, Mit kebelünkben szép szem gyujta fel. Koldus tanyáján s úri lakhelyen Mi mindent éltet, az a szerelem. Hallgassuk meg a természet szavát: Szeressünk hát. Szeretni kell azért, hogy jók legyünk, S vigasztalásul, hogyha szenvedünk; Fájó sebekre ír a szerelem, Hatása bűvös, gyors és végtelen; Szeretni kell a hírt és a hazát, Fegyvert kezünkbe e szent érzet ád; S ha küzdni vágysz babér reményivel: Szeretni kell. Szeretni kell az élet tavaszán, Gyermek szivünkkel, forrón s igazán; S ha jő a nyár, a komoly küzdelem, Mi edzi szívünk, az a szerelem. 42 És jő az aggkor, életünk tele, Naponként fogyva a test ereje, Hogy megőrizzük szivünk tavaszát: Szeressünk hát! Petőfi Zoltán, lr. Schütte, Szathmári és Wimpeller. „Fogságom története" czimü kis müvemben, melyből egypár mutatványt a „Vasárnapi Újság" is közölt, nem terjeszkedhettem ki minden részletre, s el kelle hagynom sok érdekest is, mi fogházi életünkre s fogolytársaimra vonatkozott. Alkalomszerüleg, talán egy lehető második kiadásban, e hiányok némelyikét igyekezni fogok kipótolni. Most egy oly episodra kérem olvasóim figyelmét, mely a fogságból hazaszabadulásom után történt ugyan, de melynek főszereplői fogolytársaim valának, kik utánam még ott maradtak a rabság helyén s onnan, nem mint mi többiek. Ítéletünk lejártával vagy kegyelem útján, hanem saját erejökből szabadultak meg. Midőn 1857. május 13-án száztizennégyen kiszabadultunk,egy körülmény zavarta örömünket: hogy mintegy 15 —16 társunkat ott kelle hagynunk Josefstadtban. Valóban fájdalmas benyomást tett ránk e szerencsétlen bajtársaink sorsa, s hogy ők mit éreztek, csak isten a megmondhatója. A szabadulás után néhány nappal egy utólagos amnestia következtében ismét kiszabadult néhány, s akkor csak nyolcan vagy kilenczen maradtak, ezek közt voltak dr. Schütte, Szathmári és Wimpeller. Dr. Schütte jól ismerte Párist, Londont, berlini professor volt és gavallér tudós; beszélte a nyugat-európai nyelveket, irt természettani és társadalmi munkákat, tudott társalogni mindenről; eleven eszű s gyors felfogású ember volt; középtermetű, száraz, barna férfi mozgékony kék szemekkel, fején lengyel sapka, hátán kék zeke s kezében óriási csibuk. Egyszer a többek közt hozzám jött, hogy beszéljek neki az erdélyi unitáriusokról. Én mondtam a mit tudtam és ő így szólt: De szeretnék egy unitáriust látni! Oh az nagyon könnyű — felelem — íme épen itt van egy, Árkosi úr,a ki lelkész! Lehetetlen! kiálta föl egészen elragadtatva. És Bedő, Sófalvi urak, folytatám, de ő már nem hallgatott rám, hanem Arkosihoz rohant s millió kérdéssel ostromolta. Máskor ismét azt kérdezte tőlem: Ugy-e hogy a Székelyföld saját magán birtoka a Habsburg-családnak?! Aztán mondtam a jó németnek, hogy ne bolondozzék, mert még itt Josefstadtban is meg macskazenézik, stb . . . 1848-ban a bécsi forradalomban tevékeny részt vett; lehetett akkor 30—32 éves. Később egy nő miatt álnév alatt Bécsbe ment, valaki feladta, s mikor a vasútról leszállott, elfogták, s 10 évre Josefstadtba küldötték. Szathmári pozsonyi születésü magyar ember volt, született 1802 körül. Katonai pályára lépve mint a „Genie-akadémia" egyik legkitűnőbb növendéke, megismerkedvén Ferencz Károly főherczeggel, részint saját érdemei, részint talán pártfogás útján korán tiszt lett, s még 30 éves sem volt, már táborkari kapitánnyá neveztetett ki. Tudománykedvelő és makacs természetű ember volt, e mellett szerfelett ideges. A természettudományokban, a német, franczia és angol irodalomban jártas. Mindemellett még teljes erejében nyugdíjaztatott. Ő azt mondá, hogy betegeskedése és köszvényes lábai miatt; én azt hiszem, hogy nehéz természete, rendkívüli ambitiója és azon időkben az osztrák katonáknál nem opportunus tudományossága, s ebből önként folyó szabad szelleme és valószinüleg szabad beszédei miatt. Mint nyugalmazott tiszt állandóan Bécsben lakott, de évenként tudományos utazásokat tett Európa különböző országaiba. És csodálatos, hogy e teljes szivéből s lelkéből loyális ember, kit egy legfőbb rangú főherczeg szives rokonszenvével tisztelt meg, a legborzasztóbb s egyszersmind a legőrültebb természetű összeesküvésbe keveredett. — (Én, amiket írok, az ő elbeszélései után írom, mert hónapokig laktam vele Josefstadtban és betegeskedéseiben tőlem kitelhető hűséggel ápolgattam a szegény öreget). Az ötvenes években ugyanis egy pernélküli prókátor, egy bécsi gyógyszerész, egy pár egyetemi tanuló valami vándorló emisszárius biztatására összeszövetkeztek, hogy a bécsi Burgot levegőbe röpítsék! Hogyan tudták ezek a jelentéktelen emberek ezen absurd terv kivitelére megnyerni a mi nyugalmazott kapitányunkat, ki egy valóban remek szépségű ifjú hölggyel élt idylli életet, meg nem foghatom! Elég az hozzá, hogy Szathmári mérnöki tervet készített, olyan formát — mint ő mondá — amilyent az öreg Dumas a „Chevalier de Maison-Rouge" czimü regényében lelt, midőn a lovag a „Temple"-ben szenvedő Marie Antoinette királynéhoz a szomszéd épületből alagutat ásott. Ezek is a „Volksgarten" szélétől akartak beásni a Burg alá. „Társaim részint szamarak, részint gazemberek voltak!" — mondá sokszor Szathmári — ,s egyiköknek része volt a magyar korona elárulásában is (?); sokáig vesződtem velök, s végre összeszidva őket, oda hagytam és az egész tervről lemondtam, az az ostoba gyógyszerész minden héten uj robbantó eszközt komponált." „Egy alkalommal — beszélé többek közt — ez időtájban Schönbrunnba mentem s egy padra ülve elmerültem gondolataimban, lelkiismeretem vádolt, szégyeltem magam, hogy ily emberek közé keveredtem, s egész életem üres haszontalanságnak tűnt fel — megvallom, azon jártatom eszemet, hogy magamat főbe lőjem. Hirtelen valaki közeledését vettem észre, s alig volt időm felpillantani, midőn ő fensége Ferencz Károlyfőherczeg hangját hallám, ki rám ismerve leereszkedő barátságos hangon megszólított, hogy létemről tudakozódott és harmincz év előtti dolgokról beszélt egész nyugodtan, olykor rám függesztve jóságteljes szemeit. Én néhány lépésre kisértem, de a megindulás miatt alig tudtam felelni. Lábaihoz akartam borulni s mindent bevallani, — de nem volt idő, mert ő fensége kísérői, több tábornok és főúr, oda érkeztek. A főherczeg azokhoz csatlakozott s nekem kezével nyájasan bucsut inte, én pedig sirva, zokogva tértem más útra." E körülményt Szathmári többször és mindig nagy felindulással beszélte. Végre is valaki feladta őket, — ő a prókátorra gyanakodott, — elfogták s elitélték 10 évre vasban, rangja, nyugdija és jószága elvesztésével, mert Pozsony körül egy kis birtoka is volt. Hozzánk került Josefstadtba, sokat imádkozott, keveset olvasott, botanizált, sóhajtozott szép kedvese után és szeretett volna jó magyar lenni, — de nehezen ment, mert a nyelvet roszul beszélte, az irodalmat épen nem ismerte, a magyar politikát pedig nem értette. Én ismertettem meg Vörösmarty és Petőfi műveivel. Mikor mi kiszabadultunk, sírva búcsúzott tőlem, s szép hölgyének bizalmas üzeneteket küldött Bécsbe. A harmadik egyén kiről még szólanom kell, Wimpeller Sándor galicziai születésű lengyel ifjú volt, kit mi tréfásan Kriszto