Vasárnapi Ujság – 1871
1871-07-09 / 28. szám - A nagyravágyó vendég. (Beszély.) Hawthorne után Sámi Lajos 354. oldal / Elbeszélések; genreképek - Gáspár Imre: Jó éjszakát! (Dummy Emil) 354. oldal / Költemények - Gáspár Imre: Vén harang 354. oldal / Költemények
„Elemi fi- és leány-tanulók szavaló és olvasó könyvét", ugyanazon évben „Grammatikai és polgári tanulók szavalmányait" s felsőbb gymnasiumi tanulók számára „Költészeti és szónoklati remekeit" adta ki. 1848-ban javaslatot irt „Protestáns gymnasiumaink és főtanodáink gyökeres átalakítása iránt." Szarvason működése óta mintegy tizennégy évi értesítő jelent meg szerkesztése mellett, s azokban néhány tudományos czikk az ő tollából folyt. Iskolai érdekű javaslatai és jelentései, miket részint az esperességi gyűléseken, részint a főiskolai tanácsnak terjesztett elő, megannyi becses dolgozatok a nevelés körében. Mikor 1859. szeptember elején kiadatott ama nevezetes császári pátens, mely a protest. egyház szervezetét, zsinat mellőzésével s a prot. autonómiát sértőleg erőszakolta, akkor Tatay is ott küzdött az elsők között, részint szóval az erőhatalommal tiltott egyházi gyűléseken, részint tollal a „Prot. egyházi és iskolai lap" hasábjain; történelmi és egyházjogi alapos érvekkel mutatván ki, hogy az állami törvényhozás, az egyház belügyébe nyúló törvényeket hozni, vagy épen az egyházi alkotmányt lényegileg megmásítani illetéktelen. E működésének és a Kazinczy s Széchenyi ünnepélyeken mondott kitűnő szónoklatainak következménye volt az, hogy 1861-ben Szarvas város polgársága közakarattal őt választotta meg országgyűlési képviselőjének. De ő e szép polgári kitüntetést el nem fogadta, mert inkább akart tanár, mint politikai szereplő lenni. A feléje fordult közbizalmat elvrokonára b. Podmaniczky Frigyesre fordította, a ki ma is mint Szarvas város képviselője szerepel, már a harmadik országgyűlésen. Tatay egyike azon ritka férfiaknak, akik legfőbb büszkeségüket hatáskörük becsületes betöltésében keresik. Ő nem vágyik magas kitüntetésre; boldog, ha nagy családja — az ötödfélszáz tanuló — bizalommal és szeretettel fordul feléje s ha azoknak, kiknek szellemi előmenetele őrködő gondjaira bizatott, a szó legszebb értelmében atyjok lehet. S ez legszebb jellemvonása és legméltóbb dicsérete. —y—y. — Jó éjszakát! (Dumnij Emil szláv költő *) uán.) Mint szent képre oltárlángja, Szemed oly fényt vet reád. Siratnálak, hogy oly szép vagy . . . — Kedvesem, jó éjszakát! Ősz hajad olyan magasztos, Anyám, ezüst koronád . . . Siratnálak, hogy oly agg vagy . . . — Jó anyám, jó éjszakát! Jó éjt, jó éjt — int a múzsa, S fonnyadt ajka csókot ád. Megsiratnám: oly dicső volt . . . — Költészet, jó éjszakát! Gáspár Imre: Vén harang. Kis harang kong únosúntan, Vágy pihenni már nagyon; A visszhang is kigúnyolja, A mint tompa hangja kong. Hányat kisért már a sírba! Mennyi bünt és mennyi kínt! Emlegetni tudni is fáj: A vén harang tudta mind! Érti-e vajh még a jaj-szót? Tudja-e kik laknak itt? Ah! halálról, másvilágról Rég elzengte dalait! *) Ifjan, 27 éves korában halt meg. G. I. A Rácz-erdő közepében A kis Emmi sírja áll . . . Mikor vitték: vén harang te, Be szomorút konditál! Gáspár Imre: A nagyravágyó vendég. (Amerikai beszély.) Egy szeptemberi estén egy család gyűlt össze tűzhelye körül, melyen magasra fölhalmozva állt a hegyi zuhatagokon aláúsztatott hasáb fa, a száraz ficzkó-fenyő s az erdők óriásainak szétforgácsolt maradványai, melyek egykor a meredek hegyoldalakon recsegve-ropogva zuhantak alá. A magas láng a kémény oldalait nyaldosta és a szobát hatalmas fénnyel árasztotta el. Az atya és anya derült arcza csöndes, nyugodt vidámságot árult el; a gyermekek nevetgéltek; az idősebbik leány a tizenhetedik év boldogságának volt a képe, mig az öreg nagyanya, ki a legmelegebb helyen ült, az elaggott boldogság képe vala. A szerencse négylevelü füvét, ugy látszik, megtalálták a sivatag vadonban, a hol laktak. E család a „Fehér halmok" egyik völgynyilatánál volt letelepülve, hol a szél egész esztendőn át igen élesen süvöltött s a tél könyörtelen hideg volt — jó eleve beköszöntvén házikójukba kora szigorúságával, mielőtt a Saco völgyén leszállva tovább haladott volna. Tehát hideg és veszedelmes helyen tartózkodtak, mert fejeik fölött magas hegy tornyosult, oly meredek, hogy a kövek gyakran legurultak oldalain s néha éjfélkor is felriászták őket álmaikból. A leány épen valami egyszerű tréfát talált mondani, mely mindnyájokat vidám hangulatba ejté, midőn a szél ismét süvölteni kezdett a völgyön át, és kunyhójuk előtt mintegy megállapodni látszott, siró panaszos hanggal rázogatva meg az ajtókat, mielőtt a völgy hosszában tovább rohant volna. Egy pillanatra elkomoritá őket, jóllehet hangjaiban semmi szokatlan, semmi különös nem vala. De a család megint csak fölvidult, midőn észrevették, hogy a kilincset egy utazó keze nyomta meg, kinek közelgő lépéseit nem hallhatták az iszonyú szélzúgás miatt, mely süvöltve hozta hirül közeledtét s jajgatott, midőn az idegen belépett és azután sóhajtva ment tovább az ajtótól. Noha ily magános, elhagyatott helyen laktak is, embereink azért majd mindennap érintkeztek a külvilággal. E regényes völgyszoros egy nagy ér, melyben folytonosan lüktet a közlekedés erőteljes életnedve, egyfelől Maine, másfelől a „Zöldhegyek" és a Szent-Lőrincz folyam partjai közt. A postakocsi mindennap a kunyhó ajtaja előtt robogott el. A gyalogok, akiknek vándorbotjaikon kívül más utitársuk nem volt, rendesen megpihentek itt, egy-két szót váltani, nehogy a magánosság érzete túlságosan erőt vegyen rajtuk, mielőtt a hegyszakadékon áthatolhatnának vagy a völgyben az első házakat elérhetnék. A portlandi vásárra járó szekeresek is rendesen itt szoktak meghalni; ha pedig vagy egy utazó diák vetődik errefelé, a rendes lefekvés idején túl még egy rövid órácskáig fennt marad, csakhogy búcsu-emlékül valamelyik üde havasi leánytól egy csókot lophasson. Ama kezdetleges szállóhelyek egyike volt ez, hol az utazó csak a kosztját és a szállását fizeti meg, s mégis oly otthonias, szivélyes fogadtatásban részesül, mely épen megfizethetetlen. — Mikor tehát a léptek zaját a külső és belső ajtó között meghallották, az egész család fölkelt, nagyanya, gyermekek, mindnyájan, mintha olyas valakinek az üdvözlésére siettek volna, ki egészen hozzájok tartozik, s kinek sorsa az övékkel össze volna fűződve. Az ajtót egy fiatal ember nyitá föl. Első tekintetre arcza oly ember arczának mélabús kifejezését, majdnem kétségbeesését viselé magán, ki sötét éjjel vad és rideg ösvényen egymagára bolyong; de csakhamar földerült, látva, mily szivélyes melegséggel fogadják. Szivét szinte előre szökellni érezte, hogy találkozhassék mindnyájukkal, elkezdve az öregasszonyon, ki épen egy széket törölt le kötényével, le a kis gyermekig, aki karjait terjeszté feléje. Egy tekintet és mosoly az ártatlan családiasság bizalmas lábára helyezé idegenünket a legidősebb leánnyal. — Ah, ez a tűz igazán jó dolog! — kiálta föl az idegen; — főleg ha ily kedves kör veszi azt körül. Egészen meg vagyok meredve; mert a völgynyilat épen olyan, mintha két óriási fuvó száda lenne: irtóztató vihart fújt arczomba, egész után Bartlettől idáig. T Ön eszerint Vermont felé igyekszik ? — mondá a ház ura, lesegitvén könnyű batyuját a fiatal ember vállairól. — Igen, Burlingtonba s még azon is jóval tul — feleség. — Az éjet Crawford Ethanban reméltem tölthetni, de gyalog utas az ilyen uton nehezen halad ám. No, de se baj, mert a mint e jó tüzet és az önök vidám arczát megláttam, ugy éreztem, mintha e tüzet egyenesen érettem rakták, s mintha mindnyájan az én érkezésemre vártak volna. Igy hát leülök közéjök és otthonosan találom magamat. A nyiltszivü idegen épen közelebb vonta székét a tűzhöz, midőn kívülről mintha súlyos léptek hangját hallották volna, a mint valaki a hegy meredek oldalán alárohan, mintegy hosszú és gyors léptekkel s akkorát ugorva, a mint a kunyhó mellett elhaladott, mintha a túlsó meredeknek akart volna nekirontani. A család visszafojta lélegzetét, mert már ismerték a hangot s vendégek, ösztönszerűleg szintén ugy cselekedett. — A vén hegy ismét egy követ dobott felénk, nehogy megfeledkezzünk róla, — mondá a gazda, midőn ijedtsége után rendes kedélynyugalmát visszanyerte. — Néha integet fejével és fenyeget, hogy lejön, meglátogat; de mi már régi szomszédok vagyunk s átalában véve, meglehetősen megférünk egymással. Különben is, ha csakugyan komolyan le találna látogatni, van itt nekünk a közelben elég biztos menhelyünk. Idegenünk ezalatt elkölthette medvehus pecsenyéjét s szerencsés modoránál és természeténél fogva bizalmas, barátságos lábra helyezkedett az egész családdal, annyira, hogy oly fesztelenül beszélgetének egymással, mintha csak ő is e hegyi fajhoz tartozott volna. Büszke, de azért gyöngéd, szelid kedélyű volt — daczos és tartózkodó a gazdagok és nagyok között, de mindig kész meghajtani fejét egy alacsony kunyhóajtó előtt s testvérként vagy épen fiúként telepedni le a szegény ember tűzhelye mellé. Itt e félreeső kis család szegényes háztartásában melegségre s egyszerű, mesterkéletlen érzületre, Új-Anglia átható, természetes értelmességére és oly őseredeti költészetre talált, melyeknek egyes elemeit e jó hegylakók öntudatlanul szedegették össze a hegyek csúcsain és szakadékaiban vagy épen regényes és veszedelmes lakásuk küszöbénél. Ő sokat utazott és mindig egyedül, s jóformán egész élete magános bolyongás volt, mert kedélyének fellengző tartózkodásánál és zárkózottságánál fogva távol tartá magát még azoktól is, akik