Vasárnapi Ujság – 1871
1871-10-15 / 42. szám - A Rigire (2 képpel). Szilágyi Sándor 523. oldal / Általános nép- és országismre
.523 látott pályája, melyen öt végig kisérni igen kínzó, — és ha nem a költőre, de a nemzetre nézve szégyenitő is. Mert mélyen lealázó látni a költőt számtalanszor ismételve s legtöbbször sikeretlenül esdekelni a nemzet elkorcsosodott hatalmasai előtt, keresni a kegyet, pártoltatást nem önmaga, hanem a nemzeti költészet szent nevében s többnyire válasz nélkül hagyatni, vagy hidegen elutasittatni. Mert a XVII-ik század költőinek s Maecenásainak fejedelmi gazdagságú unokái, az újkori lelketlen művelődés karjain elfásulva, nem értették, mi a költészet, a legkevésbbé pedig, mi a nemzeti költészet! Kivételül csak Széchenyi Ferencz és Festetics György s néhány mások emlithetők, kik valahányszor Csokonaira emlékezünk, vele együtt érdemesek hálásan emlegettetni. E rövid és mégis kinos bolyongás kezdetén hoz a költő elé a végzet egy nőt, ki iránt forró és mély szerelemre gerjed. E szenvedély ihleti meg lantját, ez által tör ki kebléből, ami addig nagyrészt lappang vala: a valódi költői erő. Szerelmi dalai sajátlag e pontnál áradnak ki, — azon dalok, melyek dalköltészünkben uj időszakot alkottak, — melyek a magyar művelt közönséget forróbban érzeni, nemesebben hallani megtaniták. Az addigi erőltetett folyású, modoros, a valódi érzések hevének meg nem felelő dalok ellenében, mindenfelé Csokonai ódái és népdalai hangzanak. Amazok magas röptüek, a műveltebb osztály érzéseinek megfelelők; ezek erőteljesek s népiesség mellett is tisztán nemesen érzelmesek. Amazok a fensőbb köröket szoktatták meg hazai nyelven, szépen s méltóan fejezni ki érzéseiket, ezek a nép dalait követik és nemesitik. S e két nem egymást egészítette ki. A felső műveltségűek szeretni kezdék a nép kedves dalait, s az alsóbbak a népdaloktól az ódákhoz emelkedni. A nép gyermeke ,,LillárL-val,,,Tihany riadó leánya"alió,,Földiekkel játszó égi tüneménnyel" tudott epedni, és az értelmesb vagy fensőbb körök ama „nagy szépségű, paraszt dalban" és a hozzá hasonlókban édesgyönyörre kezdtek találni. Csokonainak nem kiadott művei, hanem élőszóból elterjedt dalai, az összes magyar népnek lettek érzelem-tolmácsaivá. Így egyebek mellett bordalai is, melyekben szabadon csapongó életkedv kiséretében komoly eszmélkedés, s az elragadtatott vidámság magasra emelkedése van kifejezve. Valamit csak e költőnk zengett, mindenen a szépnek művelt szeretete, finom izlés, — bár ennek olykor a nyelv megfelelni erőtelen, — fensőbb értelmi képzettség, a szabadság- és emberszeretet bölcsészete tűnik ki. Mert korában s életidejéhez képest, irodalmunk nemcsak szorgalmas é s szélesb ismeretű tanulmányozót, de tehetségesb műbölcsészt is alig mutathat fel. Ehhez csatlakozik nála egy más tulajdon : a finom elme-él, a játsziság, furcsához vonzódás, — s ez egyik fő tényezője költészetének s költői hírnevének Legelső műveinek egyike már ily tartalmú. Egy másik és nagyobb értékű, utóbbi időnek s magasb álláspontnak terméke. Néhány bizonytalan időből való érzékies, sőt sikamlós versezet tartozik még ide, a költőiség félreismerhetlen jeleivel s a magasabb irányú humornak túlnyomó erejével, — ugy hogy ezeket is egyszerű megvetéssel félretenni, vagy azon erkölcstelen iratok közé szorozni, melyekkel némely ujabb irodalom beszennyezte magát, kiáltó igazságtalanság lenne. Mindezekben, mint már mondtuk, a gyarlóságok mellett is, valódi költői ér, szellemdús játsziság, az önkény és ármány ellen nemes fakadozás s kedély mélyéből fakadó gúny tűnik fel, — s mindezek daczára épen nem szégyelhetjük, hogy Csokonai miénk volt, s hogy az ő emlékét itt a tiszta vallásnak és tiszta erkölcsöknek templomai közt ragyogtatjuk. Sőt meggyőződhetünk, hogy mint korának legjobbjai is ítéltek, benne nemes lélek nyilatkozott s jelleme állandó tiszteletünket érdemli. És igy nincs ok, mely mai örömünket megzavarhatná, melylyel a'város nagy fiának, e haza kitűnő költőjének emlékénél áldozunk. Ifjak életének s érdemének megítélésében soha sem szabad elfelednünk az ő életkorukat. E költő 32 éves korában, alig 15 évi működés után szállt sírjába. Midőn azt kell fontolgatnunk, mit vesztettünk benne, mit érnek tehetsége és művei, lehetetlen nem számítanunk, mit tehetett volna további életében, ha a végzet egy emberi élet hosszáig megtartja földi tételét, — annyival inkább, ha azt Kazinczy vagy Himfy élethosszáig terjeszti. Az, ki Árpád honszerzésének megéneklését tervezé, talán e nemzet legkedvesb hősköltőjévé válhatik, — az ki drámák szerzésében találékonyságot és sok ügyességet mutatott, ha a nemzeti színészet megalapulását érheti, talán halhatatlan müvekkel gazdagítja játékszínünket, — a bölcsész költő felséges éneke a halhatatlanságról talán csak zsengéjévé lesz egy oly nemi gazdag irodalomnak. A végzet máskép rendelé, — s a kedvelt költő emléke nem csak örömnek, hanem korai halála feletti bánatnak is ébresztője reánk nézve; sőt azok sorában kell említenünk, kik a lant hivei közül ifjukoruk virágában vétettek el. S most, mielőtt e szobort s a költőnek emlékét elhagynók, kedves Vitézünk költői s honfiúi jelleméből vegyünk röviden tanulságot. Midőn néhány évvel ezelőtt, egy évtizedig tartott éjszakája volt nemzetünknek, — sötét, nyomasztó éjszaka, melyből oly nehezen tudott a derültebb hajnal kibontakozni: a nemzet meggyőződött, hogy e külső eritben megtört s minden izében megbilincselt nemzet életéért csak az által tehet valamit, ha annak benső erőit fejleszti és edzi, — ha annak szebb múltját folyvást eléje tükrözvén, felejteni nem engedi, tudván, hogy a jövő kulcsa a múltban van. Ez időből származik le e város vezérférfiainak sok nemes törekvése s az általok létesített sok magasztos feladatú intézet. A honfiúi előrelátás, a nemzeties gondoskodás s a művelődésért buzgó lélek övezte itt körül diszes terekkel a komoly tudományok ama hajlékát; a nemzet nyelvének szerelme emelte Thalia ama templomát, — a hazafias szellem fenséges nyilatkozata itt e szobor. Én nem hiszem, hogy ezek s kivált e néma, de igenis sokat mondó szobor előtt közönynyel haladhatna át a hazafi, ki nemzetének jövőjére gondol. Nem hiszem, hogy honfi kötelességeinek, kivált a nyelv és szellem ügyei iránt komoly teljesítésére ne gerjedne, a bekövetkezhető lanyhaság és hidegség korában is az, kinek "szive van. Sőt azt hiszem, hogy emez emlékek megszégyenítik századok után is, ki a sokat szenvedett nemzet gyermeke létére, honát, nemzetét, nyelvét megtagadná, — s ha a végzet könyvében írva az állama, hogy e nemzet helyén egykor más nyelvű s más fajta nép foglaljon helyet: e szobor fogja e város és vidéke magas törekvésének, s nemzete nyelve és a műveltség iránti szerelmének emlékezetét hirdetni, — megmaradnak ez emlékek mint őseink és a mi nemzedékünk létezésének tanúi s a máig már 1000 éves állam életre s négy százados irodalomra mutatva, az idegenek és késő utódok becsülésére tartanak fenn jogot. A Rigire! Hét év előtt voltam először a Rigin. Öt, hat után lehet följutni az 5541 láb magas hegyre; de a különczök kivételével minden ember Luzernből szokott megindulni. Mi — t. i. négy magyar, kiket az utasok nemzője, a „Véletlen," Svájcz egyik legszebb pontján hozott össze — mi is Luzernből indultunk meg azon az uton, mely meglepéseivel legtöbb előnyt igért: az Arth és Goldau felé. Gyönyörű augusztusi napon, felhőtlen ég mellett valódi búcsújárás volt ez. Goldauban ebédeltünk, megnéztük az óriási hegyomladékot, mely egy falut temetett el, egy tónak felét betöltő, a környéket öt perczig tartó sötétséggel borítás óriási mennydörgésével roppant rémületet okozott. Bámultuk a messze gördített szikladarabokat, szívünkből sajnálkoztunk a nászmeneten, mely ez omladék alatt lelte halálát, de amint elfordulva e látványtól, a Rigi aljához értünk, más dolog kötötte le figyelmünket. Előttünk az ut, mely a magas hegyre vezetett föl, hemzsegő néppel, valódi búcsujárással boritva. Tán Bábel-tornyának munkásai vetődtek ide? A világ minden nemzetének képviselői mentek tarka vegyületben fölfelé — francziák és németek, angolok és hollandiak, spanyol és amerikai, dán és görög, olasz és orosz, és mi négy magyar. Férfiak, nők, gyermekek. Gyalog, lóháton, öszvéren, szamáron, hordszékben. Tarka csevegés, jó kedv, nevetés, mind föl-fölfelé: excelsior! Én Istenem! hol fog e had hálni? sátrak alatt? Váljon a fenn levő hotelek be fogják-e e tömeget fogadhatni, vagy egy része a gyepen tanyázandó és méghozzá öt ilyen látogatott ut? De édes Istenem, ki fog ilyesmivel törődni, mikor a Rigire megy, hogy még aznap este bámulja az Alpenglahn-t, a tündéri látványt, midőn a letűnt nap végsugárai megaranyozzák a távoli havasok ormait, a Mönch, a Jungfrau gletscherjeit, s hogy másnap reggel még elragadóbb látványt lásson egy gyönyörű panorámának, tizenegy tónak, s köröskörül havasok lánczolatának kiemelkedését az éj sötétéből. Hogy a Rigin jól és olcsón ettünk, hogy a Kulmon, hova lóháton vagy gyalog emberek által szállították fel az épületfákat, téglákat s utolsó szegig mindent, olcsóbb szállást kaptunk, mint amilyent szoktak az utasok Pesten kapni — mindez nem tartozik ide. Ötödfél óráig tartott az út, meleg nap volt, s nem egyszer töröltük az izzadságot homlokunkról. Mindegy! A Rigi kilátás nagyszerűségének megvan az ára: fizesd meg jó drágán, ha lovon megysz, vagy tűrd a fáradtságot, de ne panaszolkodjál. Itt, ha látni akarsz, nélkülöznöd kell a svájczi olcsó vasutak kényelmeit. Ah, hidd el, fáradj el bármennyire, az első panoráma, mely a Rigi-Staffelre érve előtted megnyílik, feledteti fáradalmaidat, s nem jut eszedbe, hogy gyalog és nem vasúton értél oda. Vasúton ? Hát mehetne-e ide vasút? Bohó gondolat! ki a Semmeringnek hírét hallotta, ki olvasta a mesés összeget, mibe az került, s mit fentartása fölemészt, s kinek fülét tele beszélték a veszélyekkel, melyeknek az utazók itt ki volnának téve (már ha t. i. volnának), az bizonynyal mosolyogni fog a szállongó hiten, hogy a Rigire vasutat terveznek. Mi is hallottuk, csóváltuk a fejünket s elfeledtük a mesét. És az idén vasúton mentem fel a Rigire. Csakhogy most más uton. Nem mint hét év előtt Arthnak, Goldaunak, hanem a Rigi-Kaltbadon át. Szintúgy mint hét év előtt, Luzernből indultam el. A mint a hajóra léptem s ez a regényes Vierwaldstadti-tó hullámait hasitani kezdé, a kiemelkedő Rigire tekintek. Egy magas és meredek hegy, melynek lejtős föltárása sehol. Kapcsolatban más hegyekkel, azoktól hasadékszerű hegynyilások által elválasztva, kiálló sziklákkal vagy regényes erdőkkel, de mindenütt oly meredekséget mutatva, melyre a gyalog fölmenetel is nehéznek tetszik, mindez eszembe juttatá egy franczia touristának, a „Journal des Debats" egyik dolgozótársának (ha emlékem nem csal, magának Lemoinnek) czikkét a Rigi-útról. Franczia könnyűséggel s csínnal valóban megrendítő dolgokat beszélt kínairól, melylyel jegyhez tudott jutni, boxirozásairól, melyekkel az angolokkal meg kelle küzdeni, a Schnurtobel veszélyeiről, az örvényről, mely felett ment el a vonat, a meredekről, mely alatta tátongó, a vékony oszlopokról, melyek a hidat tárták, a híd rengéséről, a borzalomról, mely elfogy, a mint a vonat azon áthaladt — valóban megkapó rajz, melyet nem könnyen feled az, ki a Rigire akar menni, de melyet megmosolyg»