Vasárnapi Ujság – 1871
1871-11-05 / 45. szám - Nemzeti szinház: „Lear király.” Gy. P. 563. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
563 hemzsegett a különböző nagyságú pisztrángtól; jól megértsük: „az egész patakocska," mert — habár nem akarva — a marquis a határon kivüli patakot is benépesítette. Nem volt ugyanis oly önző, hogy azért, mivel az ő fáradságának gyümölcséből esetleg másnak is jutott, inkább maga sem akart semmit, mint ez nálunk gyakran megtörténik. A nagyobb pisztrángokat a patakból a tóba tették, s itt is igen jól tenyésztek, ámbár etetésre használt halak hiányában konyhahulladékokkal, értéktelen hússal stb. kellett őket tartani; a nagyobb pisztrángok egy hallépcsőzeten (echelle de poisson)a patakból maguk is átmehettek a tóba, melyből azután többé vissza nem térhettek. Miután a marquis már saját vizeiben bírt ivni képes pisztrángokkal, az ikrát többé nem kapta Hüningenből; pisztrángjaiból ő maga is évenként annyi ikrát nyert, hogy belőle nemcsak önszükségletet túl bőven födözhette, hanem ismerőseinek is minden évben ezer meg ezer ikrát és halacskát adhatott ajándékba. Nekem is megígérte a marquis úr, miszerint a legközelebbi ivásszakban néhány ezer pisztrángpetét fog küldeni. A legnagyobb pisztrángok, mint föllebb említők, a tóban vannak. De a pisztrángok nem szeretnek tóban ivni, mivel természeti ösztönük azt mondja nekik, hogy a peték itt nem fejlődhetnek ki, hanem arra folyóvíz szükséges. Azért a pisztrángok — ahol csak lehetséges — az ivásra mindig folyóvizet keresnek. Az egyedüli folyóviz, melyhez e tóból eljuthatnak, a szük csupárok. Deczembertől, a mely hóban itt az ivás kezdődni szokott, márczius végéig, a midőn bevégződik, az ivni akaró pisztrángok ez árokba vonulnak. Azután egy leeresztett rácsozattal elzárják őket a tótól s egy kis merítő hálóval a legnagyobb könnyűséggel fogják ki az ikrával telt halakat. Miután pedig e halaktól elvették az ikrát, a tó egyik zárt részébe, az eladási tóba jutnak, s így az ivási időszak elmultával több száz hallal kevesebb van a tóban, melyeket legnagyobbrészt Párisba küldtek. A tóból hiányzókat tavasszal a patakból pótolják, melyből azonkivül minden ősszel igen sokat kihalásznak, de csak mindenkor a legnagyobbakat. Ma a marquisnak 1500 — 1800 frt évi jövedelme van egy patak- és egy tóból, melyek tiz év előtt mit sem jövedelmeztek , és biztosított, hogy legjobb földje fele annyit sem jövedelmez, mint vize, — pedig ki ne ismerné a kimerithetlen normandiai földek gazdagságát! S tekintve a jövedelmet, ugyan mi kiadás volt e haltenyészdére kezdetben ? mennyibe kerül a fenntartás és felügyelet most ? A tó semmiesetre sem jöhet számításba, miután az nem haltenyésztésre, hanem csupán a kert és kastély díszítésére készült; más esetben ilyeó sokkal kevesebb költségbe kerülne. A patakocskában pedig egyedül kis vízi növényültetvények vannak, mi tulajdonkép semmibe sem került; más minden egészen a természetre van hagyva. A termékenyített peték (halikra) kiköltésére először egy csendesen folyó, üde forrásízű csatorna szolgál, mely körülbelől 20 láb hosszú, 2 láb széles, % láb mély. Mintegy három hét múlva az így félig kiköltött petéket a Coste által feltalált üvegrostélykészülékre rakják, honnét az újabb három hét múlva tökéletesen kikelt apró halacskákat a patakba teszik és teljesen magukra hagyják. Az összes készülék (a termékenyítésre, a költeni kezdésre és kiköltésre, az apró halak növelésére stb.) alig került 150 frtba. A legdrágább egy egyszerű szivattyú, mely a vizet egy vizmedenczébe vezeti; még e szivattyút is nélkülözni lehetett volna, ha a viz természetes esését kellőleg fölhasználják. Fölügyelet csak deczember hótól áprilisig kivántatik s egy ügyes embernek a petegyüjtéssel, a vizmedencze tisztításával stb. naponként alig van két órai dolga. O S ily csekély befektetett összeg és jelentéktelen föntartási költség mellett de Folleville marquisnak egy azelőtt egészen értéktelen patak most 1500—1800 frt. évi jövedelmet hoz. Nem vonz-e a példa másokat is utánzásra ? Aki tehát egy forráspatak, forrásos tó vagy csak erős? forrás birtokában is van, melyből egy tavat könnyen megtölthet, az ne hagyja tovább használatlanul a helyet; ne irtózzék az első kiadásoktól, az első fáradságtól, hogy ez értéktelen vizenyős földet dúsan jövedelmezővé tegye. Végtelenül örvendenék, ha e kis leírás itt-ott érdeket keltene e tárgy iránt s csak egyet is utánzásra indítana! Gyulai Béla: Nemzeti szinház. (Okt. 25-én: „Lear király." Tragédia ó felv. Irta Shakespeare, forditotta Vörösmarty Mihály.) Néhány megjegyzést akarunk tenni e tragédia előadására, melynek színre hozatalát örömmel üdvözöljük. Annyi eszmétlen és hamis ítéletet olvastunk ez előadásról, hogy egy kis helyreigazítás oly szük téren is, minőt e lap engedhet, nem válik fölöslegessé. A czimszerepet Molnár játszta. Meg kell vallani, hogy ez minden szerepe közt, melyeket tőle a nemzeti színpadon láttunk, legjobban sikerült, sőt most jobban játszta, mint azelőtt, bár egy-két helyt vagy nyelve botlott meg, vagy emlékezete hagyta cserbe és némi zavarba látszott bonyolódni, melyből azonban hirtelen kiemelkedett. Átalában véve megérdemelte a közönség zajos tapsait. Rendes szokása ellenére többet ábrázolt, mint szónokolt s kerülve az egyhangúságot, magát a szenvedélyt igyekezett kifejezni a maga egyenetlen változatosságában. Különösen a szenvedélyes kitörések sikerültek s találkozása és kimenetele Edgarral. Első és utolsó jelenetét kevésbbé tartjuk sikerültnek. Az első jelenetnek az a helye, midőn Lear Cordeliára megharagszik, kiválóan fontos, mert a cselekvény megindulásának nyitját képezi. Lear haragja itt nem egy nemes, indokolt harag méltóságos kitörése, hanem egy gyönge öreg s hizelgéshez szokott király és atya ros szeszélye. Egy hirtelen támadt harag, mely épen azért heves, melyet Kent közbe szólása még hevesebbé fokoz, s melynek megbánását, midőn csillapodni kezd, egyaránt tiltja az atyai tekintély és királyi büszkeség. Molnár e helyen igen nyugodt volt s a lélekállapot e természetét és fokozatait nem emelte ki. A mi a végjelenetet illeti, itt több erőt és józanságot mutatott, mint a minő e tébolyodott és megtört aggot megilleti. Nem nyomhatunk el még egy megjegyzést, melyet Molnár talán felhasználhatna játéka javára, annyival inkább, mert épen azokat a jeleneteket illeti, melyeket különben legjobban játszik. Lear kitörései között szemben hálátlan leányaival különbség van s Molnár erre kevés súlyt látszik helyezni. Midőn Goneril roszul bánik vele, haragjának, fájdalmának, dühének legkitörőbbnek s megsértett atyai és királyi büszkeségének legerélyesebbnek kell lenni. Szemben második leányával fájdalma mélyebb ugyan, azonban haragja, dühe kitörésében van valami megtörtség,bizonyos tehetlenség. Eddig bízott Arganban, még fenntartotta a remény, most abban is csalódott. Gonerilnél parancsolt, itt kér, ott átkozódott, itt csak fenyegetőzik, hogy oly dolgokat tesz, miket még maga sem tud, de amiken megrémül a föld. A lélekállapot e különbségeinek kiemelése több igazságot és hatást lehelne e nagyszerű jelenetekbe. Kent szerepe Szigeti József kezében volt. E kitűnő színészről régóta nem tud egyebet mondani a kritika, minthogy mesterileg alakít. Ha gondatlanul, hibás felfogással játszik is, mindig azt az obligát megjegyzést olvassuk róla, hogy remekelt. Midőn nemrég saját művében „Toldi Miklós"-ban Benczét játszta, szintén ugyanazt olvastuk, mint most Kentjéről, mesteri alakítás. Hogy Benczéje nem sikerült, s e naiv öreget egy széles Zuboly-féle alakká változtatta át, azt senki sem tagadhatja, akinek egy kis ítélete van. Örömmel jegyezzük fel, hogy Kent alakítása nem hasonlított a Benczéjéhez, ha távol is állott a mesteritől. Való, hogy Kent Szigeti jobb szerepei közé tartozik. Sok elem van benne, melyek e szerep lényegét alkotják, s néha többé-kevésbbé kifejti, érvényre is juttatja ez elemeket. Ma ezt kevésbbé tapasztaltuk, mint máskor, s játékában átalán véve kevés gondot és elevenséget vettünk észre. Nem rontott ugyan, de csak egy-két helyt volt sikerültebb mozzanata, különösen midőn Regannak azt mondja: Ej, asszonyom, volnék apád ebe, Nem kéne így bánnod velem. Azonban van egy mozzanat, melyet Szigeti mindig hibásan fog fel, mikor jobban játssza is e szerepet. Ez az, midőn az első felvonásban közbeveti magát Cordeliáért. Először jobbágyi alázattal és kérőleg szól, s itt eltalálja a hangot. De midőn Lear nem hallgat reá s még hevesebb lesz, Kent is felhevül, s nemesen goromba természete egész erélyével tör ki, mint a szerep szavai is mutatják: Kent legyen goromba, Ha Lear őrjöng. Vén ember mit cselekszel? Itt Szigeti csak olynemű obligat pathosszal beszélt, mint valamely küldöttség szónoka, ki a trón elébe járul sérelmét előadni, holott hevesb felindulásra, sőt kitörésre van szükség. Kent heves természetének e felvillámlása a cselekvény folyamában még egy párszor előfordul. Midőn Regannál Oszvaldra támad, nem tud kibonyolodni a szitokból. De Learral szemben, azért is szükség van a hevesebb hangra, mert Cordelia kitagadásában majdnem annyi része van Kentnek, mind magának Cordeliának. Cordelia felingelii a királyt, Kent olajat önt a tűzre, s most már Lear annál kevésbbé engedhet, ha akarna is. Lendvaynak (Edgar) a szerep második része jobban sikerült, mint az első. Inkább helyén volt a tettető őrült Tamásban, mint midőn gyanútlan és bizalmas lovagként lépett föl az első jelenetekben. Itt a két testvér között hangra és arczjátékra nézve Edmund (Nagy Imre) kevésbbé látszott gonosznak, mint Edgar. Emiatt természetesen egymás játékát nem igen emelhették. Szerdahelyi az udvari bolondot jó kedvvel játszta, talán igen is jó kedvvel. E bolond tréfája annyira nevetőköny és síró mosoly, hogy csak emeli a tragédia fenségét. Hatása nem kaczajra indító, hanem vegyes hangulatot keltő. Épen azért nehéz úgy játszani, hogy önhangzólag olvadjon be a tragédiába, de meg lehetne küzdeni a nehézséggel. Erre nézve némi segítség volna az is, ha nem ily fiatal alakban ábrázoltatnék. Igaz, hogy Lear csinos kis gyerkőczének, fiának, liczkónak nevezi, de ez csak egy öreg szólásmódja egy fiatalabbhoz, egy király kényeztetőleg megvető kifejezése , ki bohóczát nem nézi oly embernek, mint más szolgáit, s mint bolondos, felpiperézett gyereknek mindenben szabadságot enged. Az a humor, melyet a költő a bolond szájába ad, nem a fiatalság humora, hanem a férfiúé. Ennyi élettapasztalása csak azért kornak lehet. Ezért a bolond legalább is negyven éves ember. S alkalmasint nem nyúlánk, szép termetű, hanem kisded, nemcsak azért, mert Lear az utolsó felvonásban így szól: ,,Az én szegény kis bolondomat megfojtották"; hanem azért is, mert a hősi korban az athleta termet volt az eszmény, a kisded termet már magában nevetségesnek s egy bohóczhoz legillőbbnek tűnt fel. Lear három leányát: Némethy Irma (Goneril), Bogdanovics Krisztina (Regan) és Helvey Laura (Cordelia) kisasszonyok személyesítették. Némethy Irmáról annyi ellenkező véleményt olvasunk a lapokban, hogy bajos volna belőlök kiokosodni. Egyik lap a nemzeti színház legroszabb színésznőjének tartja, a másik megint az egekig emeli. Úgy látszik, hogy mint sok más esetben, úgy itt is, lapjaink egymás kedvéért engedik magukat végletekre ragadtatni. Némethy I. k. a. a nemzeti szinháznak épen ugy nem a legroszabb szinésznője, mint nem épen különös kitűnőség. Egy-egy szerep vagy egy-egy rész bizonyos fokig neki is sikerül, mint másnak, hanem nagyobb baj az, hogy nincsenek kiválóbb tulajdonai, melyek sokszor feledtetik a hibás felfogást és játékot is, és sok benne a modorosság, mely gyakran paralizálja játékában azt is, mi tehetségét és tanulmányát mutatja. Fejének indulatos rázását, kezének parancsoló mozdulatait, a mély hangból hirtelen a magasba emelkedést akkor is ismétli, midőn nincs rá szükség; a méltóságosnak inkább keresése, mint megtalálása, sőt affektálása, az egyszerű eszközök mellőzése a mesterkéltekért, szavalat-, arczjáték- és mozdulatban olykor kirívón jellemzik játékát. Értjük, hogy a kisasszony páthoszra törekszik, s ezt méltányoljuk is, de a páthosz több, mint indulatosság. Az egyszerű, a mély, a megható mintegy elpárolog e törekvés küzdelmének erőszakosságában. Midőn Némethy I. k. a. ezelőtt egy pár évvel először lépett fel „Drahomirá"-ban, több reményt keltett fel, mint amennyit valósított. E szerepet jobban játszta, mint hírneves előde, ki már hanyatlóban volt. Azonban azóta feltűnőbb sikernek nem voltunk tanúi, s az árnyoldalak inkább előtérbe léptek. Generiljéről egyébiránt dicsérettel szólhatunk, különösen a felfogásról. Inkább enyhítni igyekezett e gonosz jelenet, mint sötétebbé tenni. Valóban Goneril és Regan oly éles vonásokkal és félreérthetlenül rajzolták, hogy az enyhítés inkább használ, s az erősb színezés árt. Bogdanovics Kr. k. a. Regant, aki különben kevésbbé önálló szénje befolyása alatt áll, ellenkezőleg erősben igyekezett színezni, legalább arczjátékban. E fiatal színésznő éles vonású, majdnem hősnői arcza, nagy, sötét és kifejezésteljes szemei ellentétben vannak fiatal kora lágy kedélyével és szelíd hangjával. Innen az érzelmes szerepekben arcza mintegy ellenmond hangjának, s a hősnői félékben pedig hangjáért nem hiszünk arczában. Reganja igyekezetet tanusitott, de kevés biztosságot. Játékában a jellem körvonalai összefoly-