Vasárnapi Ujság – 1873
1873-01-05 / 1. szám - A hadnagyné tyúkja. P. Szathmáry Károly 3. oldal / Elbeszélések; genreképek - Arany János: Petőfi emlékezete 3. oldal / Költemények
üstököshöz; de pályája nem rombolást és ijedelmet, hanem áldást és termékenységet hozott s nyomán uj virulat kelt addig parlag mezökön! —ár—• Petőfi emlékezete.* Emlények. — Arany János-tó. — I. Ki nékem álmaimban Gyakorta megjelensz, Korán elhányt barátom, Van-é fel síri fádon, Mutatni, hol pihensz? Oh! mert hiába költ már A hir nekem mesét, Hogy még tán eljövendesz, Tudom én mit jelent ez Ellenmondó beszéd. Igen, a hir halálod Kimondani haboz, S hogy a nehéz követség Nagyon zokon ne essék, Sza ában ingadoz, Majd elragadja tőlem A már adott reményt, Majd, a midőn elillant, Távolról visszacsillant Még egy csalóka fényt. Hány bús alakban látom Éjente képedet! Sa-ból megannyi árnyak .... S kik onnan visszajárnak, Nem hoznak életet. II. Behantozatlan áll Hamvai fölött a hely. Hol, merre nyugszik ő, Nem mondja semmi kő, Nem mondja semmi jel. A hazám leányi közt Nincs így Antigoné, Kielrját fölkeresve. Hantot föléje nyesve, Virággal hintené!.... (1851.) III. De nyugsik immár csendes rög alatt, Nem bántja többé az Egy gondolat, Mely annyit érze, hamvad a kebel, Nyugalmát semmi nem zavarja fel. A lázas álom, a szent hevülés, Ama fél jóslat .... vagy fél örülés, Mely a jelenre hág, azon tipor a jövőbe néz — most egy maréknyi por. De jól van így. Ő nem közénk való — S ez, ami fáj, ez a vigasztaló. A köny nem éget már, csupán ragyog. Nem törlöm még le, de higgadt vagyok. Gyakran, ha az ég behunyta már szemét, Gyakran érzem lobogni szellemét. Szobámba leng az a nyilt ablakon, Meg-megsimítja forró homlokom. Hallom suhogni könnyű lépteit Es önfeledve ajkam szól: te itt? .... S döbbenve ismerek fel rajzomon Egy-egy vonást, mit szellemujja van. „övé! kiáltom, itt, ez itt Övé: A szín erős, nem illik együvé." És áldom azt a láthatlan kezet .... Mulass velem soká, szelid emlékezet! (1855.) *) Legméltóbbnak találjuk az ünnepelt nagy költőhöz, ha barátja és méltó pályatársának az ő emlékezetét dicsőítő költeményét közöljük ez ünnepélyes alkalommal. — Szerk. A hadnagy 11 e tyúkja. Eredeti beszély P. SZATHMÁRY KÁROLY-tól. Gyakran vertem én a lapdát gyermekkoromban annak a félig romba dölt várnak az udvarán, mely ez egyszerű történetnek szinteréül szolgált. Az első szini előadást is itt láttam, ha jól emlékezem, Göde vándorművész társaságától, mely jól választotta e helyet és hátteret Zrinyi hőshalálának előadásához; ma is borsózik a hátam, miképen szúrta ki a hős Alapi a török hóna alatt az ártatlan lúdvérrel tölt hólyagot. Ennek daczára minden előadáson ott akartam volna lenni. El is mentem azután gyakran, ha pénzre tehettem szert; és pedig néha oly korán, hogy még azt is megláttam, midőn Mátyás király az aranyos papirosból készült rojtot a sárga csizmába varrta. Hiában! Az illúziókra gyakran igen gyorsan beköszönt a rideg valóság. De talán ez sem vált káromra; ábrándjaim fellegvárából, melyekre nagyon is hajlandó voltam, alábbszállitott s megtanitott később is betekinteni az élet szinfalai mögé, mielőtt átadnám magamat az elragadtatásnak. Azonban félre a bölcselkedéssel! Nem rólunk van szó, hanem azokról, kik néhány évtized előtt a siódon vár még épülházaiban laktak, míg a tornyok és egykori paloták tetőin már akkor is „a bús enyészet szelleme lengett." Hogy elbeszélésünket megérthetővé tegyük, kénytelenek vagyunk a nyájas olvasót a vár térrajzával megismertetni. A vár terjedelme négyszöget képez, melyet egykor víz-árok vett körül. A főépületet most már a belső udvar kapuzata képezte, egy öt ablakos, faragásokkal ékített épület, melynek márvány-kandallója még akkor megvolt s a régi fejedelmi gazda nevét viselte. A kapu fölött sárkányfogas czimer. De e főépület már akkor is lakatlan volt. A hajdani fejedelmi palotát szénaraktárnak használták. A várudvar északi falához az ahhoz jogot tartó birtokosok kívülről egész boltsort építettek, de később a két sarkponton álló négyszög torony, melyek közül az északkeletiben hajdan a várkápolna állott, fedetlenül szürkéllett, kitéve az idő fogainak. Ugyanaz történt a belső udvar keleti oldalán, egymástól alig száz lábnyi távolságra fekvő két kerek zömtoronnyal, melyeknek csak jól boltozott pinczéi voltak használatban. Ellenben a vár déli oldalán egy L forma épület dőlt a várfalhoz, melyet a kincstár katonai sütőházul használt, valamint középen is épen állt egy alház, melyet katonatiszti szállásul tartottak fenn. Mindezekhez a kincstár tartott jogot, míg az északi oldalt a gróf és báró B család tartotta magáénak egy kis épületkével, melyet egy nyugalmazott hadnagy özvegye használt bérben. Mind az északi, mind a déli részen a várudvarból jókora tért kanyarítottak be veteményes és virágos kertül, melyek kerítése a vár porladozó köveiből került ki. Íme, a csatatér részletes leírása, melyhez csak azt kell még tennünk, hogy a vártéren a keleti falon tört kis ajtón s a már leírt nyugati nagy kapun keresztül, alkonyatig átjáró volt engedve a nagy közönség számára, s a kertek által el nem foglalt jókora tér szolgált az arénai előadásoknak olcsó, talán ingyen átengedett szintér gyanánt. Én a mi — hajh, már csak hajdani — patriarchalizmusunkat főleg abban keresem, hogy időnek, térnek s nagyrészt még a mindennapi szükségéletet képező tárgyaknak is nem volt értékök. Ez szülte a boldog nyugalmas életet, a szives vendéglátást, a tíz és széles országutakat. Ha nagyot akarnék mondani, azt állítanám, hogy a perlekedő nemzetnél ekkoriban még a jószágpereket is nem annyira a bírvágy, mint az szülte, hogy a magyarnak, már mint költője akkoriban megénekelte, „természete, hogy jussait nem hagyja." Nem is lehet ma már arról a csendéletről fogalmunk, a mi akkoriban átalában, de különösen a kis S . . . . város falai között tanyát vert. A franczia háborúról már csak az aggok beszéltek; s az uj nemzedék e véres rémes dolgokat pár évtized után mint hihetetlen meséket hallgatá; hitte is, nem is, hogy létezhetett az a gonoszság, mely az uralkodó felségeket magas polczukról kizavarta, vagy épen vérpadra juttatá. Hiszen az 1820 —30 közötti éveket élték. Nem volt akkor még sem nemzeti ambiczió, sem agró, az osztrák bankóra a vásárra menő kereskedők reá fizettek, Széchenyinek s a kaszinóknak hire sem volt, s e boldog korszakban nem volt meg az a hiúvágy sem, hogy újságot olvasson. A legnagyobb eseményeket egy-egy békésen lejáró tisztválasztás, házasság vagy haláleset , a beszéd tárgyát az idő, vagy a termésre való kilátások képezték. De még az utóbbiak sem igen zavarták a kedélyeket. Az 1817-i éhség, a devalváczió oly régen volt már, „hogy tán igaz sem volt", s az utolsó koldusnak akkora darab kenyeret dobtak tarisznyájába, hogy alig győzte tova vinni. El is adta legnagyobb részét Gergely örménynek sertéshizlalásra. Tökéletes szélcsend volt. Az irodalom sem előre nézett többé, hanem hátra, a régi dicsőség fényén merengett, de ily kis városban még a régi dicsőség fénye is alig vetett egy egy sugarat. Nem tudom, boldog volt-e a nemzet, de annyi igaz, hogy ez időben alig volt története. Ily viszonyok között igen természetes, hogy az ódon várban is békés egyetértésben élt a lakosság. A B... család és a fiskus birtoka között ugyan nem volt megvonva sem a természetes, sem a mesterséges határ, de kinek jutott volna eszébe akkor, hogy néhány lépésnyi tér fölött vitázzon , midőn még Pesten is majdnem ingyen adták a házhelyet. A várban, mint emlitettük, a katonai sütőház kezelőin kivül két család lakott: a császári királyi kapitány ur, egy igen tekintélyes uri ember - nagy ur volt akkor kis városban egy kapitány — ki kettőről volt nevezetes, hogy az egész városban csak neki volt csibukja, melyet ha ritkán török dohány füstölése között kinyújtott, meg is bámult minden s... s halandó, s hogy az egész városban csak az ő nejének volt „fortepiánója," — azért mondom így, mert akkor a zongorát a fiatal nemzedék igy hivta, mig az öreg urak az antikabb kifejezésű „klavikordium" néven nevezték. Nem hasonlított ugyan ez Liszt drezdai készítményű zongoráihoz, sőt, miután a vidéken zongorahangoló is csak későbbi évtizedekben fordult meg, még hangját sem híven tartotta meg, de azért ha a kapitány né ,,ő nagysága", vagy a kis Ágnes kisasszony, kit mamájuk szép művészetre maga oktatott, esténként zongorához ültek s Mozart, Bethoven vagy az idősebb Straussból valami dallamot játszottak: a kis város járó-kelő