Vasárnapi Ujság – 1873
1873-12-21 / 51. szám - Tárcza-levelek III. (A pozsonyi várban) Büttner Lina 611. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közelmények
611 Tárcza levelek. ni.*) A pozsonyi várban. A regebeli borotva-hegyen álló elátkozott várba, melyet kutyafejű katonák őriztek, alighanem könnyebben jutottak bi az akkori vitéz touristák, mint most a pozsonyi vár-romokhoz, a hol pedig néha, — mint akkor is, midőn a mi magasbatörő társaságunk neki indult,—csak egy szál czigány baka őrizte a bemenetet. A többi kapu, igaz, hogy erősebben meg van védve, mert azok be vannak falazva, s igy azoknál a bibliai ígéret: „zörgessetek,és megnyittatik nektek", — épen nem mehetett teljesedésbe. Vissza kellett hát térni az egyetlen még bevehető kapuhoz, oda, hol az őr állt rendületlenül; s ott, miután minden alkudozás sikertelennek bizonyult, — nem maradt egyéb hátra, mint vagy visszafordulni, vagy ostromot kisérteni meg. Ez utóbbira egy lipcsei tanár vállalkozott, ki csupán azért rándult le a világtárlatról, hogy saját szemeivel láthassa azt a helyet, hol a ,,lelkes magyarok életüket és vérüket ajánlották el nőkirályukért!" S a tanár, kezében a touristák fegyverével, a piros Baedeckerrel, ki is vívta a bemenetet, — amennyiben félig erőszakkal betolakodott a káromkodó őr mellett, ki ijedtében maga is beugrott utána, becsapta a kaput s még be is zárolta belülről. Mi aztán nevetve vártuk, hogy egyszerre csak megjelennek, összekapaszkodva, a bástyafokon, honnan majd az elszánt őr magával rántja a mélységbe vitéz tanárunkat s az ártatlan Baedeckert. Itt ugyan a mélységnek nincs borzalmassága, s még a neve is nagyon prózailag együgyün hangzik: „Czuckermandl." Meglehet, hogy csupán a philisteres helynév mentette meg a mi bátor tanárunkat, mert már kinek is volna kedve itt lenni Dugovich Titusznak, s lelkesülni egy oly hőstettre, mely azzal végződnék, hogy oda pottyannának a Czuckermandt közepébe? Már akár mint volt, de mi nem gyönyörködhettünk olyan nándorfehérvári látványban, mert kis idő mulva a tanár győzedelmesen tért vissza, meghozva a bemeneti engedélyt is a parancsnokságtól, az egész társaság számára. A vár kapitulált. S mi nevetve vonultunk be a föltárt kapun, mialatt: ,,Heil Dir in Siegeskranz"" hymnussal dicsőitettük a lipcsei hóditót. De az engedélynei még csak a várudvarba jutottunk, mert maga a roppant négyszög-épület, melynek jobbára csak a külső falazata áll meg, mint üres héj — egy nagy fakapuval erősen be van zárva. Itt aztán ismét uj küzdelmekkel kellett a kulcsot megszerezni, de előbb még egész lélekkel élveztük a gyönyörű kilátást, mely innen a felső udvar bástyájáról, valóban elragadó! Sokszor elnéztem szép estéken a ligetből hazamenet, tul a Dunán a várhegyet, melyen mint óriási párnán a korona, akként nyugszik a tornyosvár, mintha csak a fényes koronázási idők örök emlékéül állították volna oda. Én, valahányszor e hatalmas festői képet láttam, mindig azt gondoltam : mily nagyszerű szép vis-á-vis-ja van a pozsonyi ligetnek ! Most pedig, mikor e szép reggelen a várudvarról lenéztem a ligetre, majdnem fölkiáltottam: mily bájos átellenese van a pozsonyi agg várnak! Mig a tanár egész lélekkel lelkesülhetett ugyanazon a szent helyen, hol a lelkes magyarok lelkesültek nemes királynőjükért, s az angol tourista fölállt az egyik kapu tetejére s ott állt majdnem egy órát oly mozdulatlanul, mintha a mult századból ott feledt őr lett volna, az alatt mi többiek megnéztük a várudvart, a diszes épitésü kapukat, a vár ez oldalán álló kőerkély összetört részeit, s a magas fűben hét vagy nyolcz darab nagy kőderekat egy rakáson, ágyura, dobra, golyókra vagy zászlókra támaszkodva s tele vésve latin feliratokkal. Olyanok voltak, mintha óriásoknak a megkövült tetemei lettek volna, melyekre aztán rávésték a saját siriritaikat. Minket nagyon érdekelt megtudhatni, ha Telamónok, vagy valami emlékszobrok, vagy átalában mik voltak ezek, mikor még voltak? — de senki sem tudott fölvilágosítást adni. Végre előkerült a kapu-kulcs, s egy emberséges német altiszt bebocsátott a várba, de a mint beléptünk, utánunk oly gondosan bezárta az ajtót, mintha az egykor oly hatalmas épület még mindig ott rejtené falai közt az ország klenódiáit. Vajjon akkor is oly gondosan őrizték e várat, midőn a mult század végén, az olasz katonák fölgyújtották, — nem ellenség, de az ott állomásozó várőrség? Igaz, hogy az értékesebb holmikat már akkor elvitték Bécsbe, de a kár mégis három millióra rúgott Aztán a várat átengedték a pusztulásnak, de hogy e történelmi emlék fenntartására is tegyenek valamit, 49-ben a börtönöket ismét használható állapotba helyezték, és — meg is népesítették! . . . De még igy a pusztulásban, enyészetben is fölismerni, mily nagyszerű, fényes királyi vár lehetett ez egykor! Az ablakok, melyek alulról oly jelentékteleneknek látszanak, ott a közelben akkorák, mint egy-egy kapu. A gyönyörű boltozatok ékítésén még most is kivehető a nemes izlés, csak hogy e merész boltívek majd mindegyikéből ki van feszítve a zárkő, aztán a téglák egyenként hullnak utána, míg össze nem omlik az egész boltozat. Azért itt, ha lehet is járni, csak a legnagyobb veszéllyel lehet. A tornyok mindenike más korból való, s más alakú, kettőnek már csak a külső fala áll, s azokra csak alulról lehet föltekinteni; a legépebb még a délnyugatnak Ausztria felé fekvő torony, mely a legnagyobb, s mely a legerősebb és legrégibb része a várnak, s csupán ez áll alá nem ásható kősziklán, egészen külön épitve, s egykor, valamikor a ködös hajdin korában, még mély árok is köritette e tornyot, — hol a magyar korona, királyi pálcza, szent István palástja, az ország almája, stb. őriztetett. E helyen volt négy évig fogva, 1567-től, szász-weimári II. Frigyes. Hisz, ha a torony felső szobája volt börtöne, akkor ott igen emelkedett világnézletre tehetett szert ő herczegsége s legalább a szabad kilátásban gyönyörködhetett; nem ugy, mint azok a boldogtalanok, kik a vár alatti börtönökbe jutottak, a hol a legmélyebbek nem is börtönök, de valóságos sírboltok, melyeken sem ajtó, sem ablak nincs s oha csak egy csapó-ajtó-féle nyíláson dugták ba a szegény rabot — a soha viszont látásra! Mi, bár kissé fázva s borzadozva a hideg, sötétségtől, vagy tán a hideg, sötét emlékektől, melyek e börtönökből tódultak felénk, mégis bementünk pár pillanatra, hogy aztán annál jobban örüljünk a meleg napfénynek. S miután minden, akármily veszélyesen hozzáférhető ablakon kinéztünk, olyan képet láttunk, mintha csak madártávlatból, a felhőkből tekintettünk volna alá. Mindjárt a vár körül a város terül el, s a déli oldalon „a mi szép szőke Dunánk" siet Pozsonyból — Budapestre! Északkeletnek a kis Kárpátok köritik a láthatárt, melyek aljában Ricse, odább Szt - György, Bazin, s legtávolabb Modor városok látszanak. Lejebb keletnek, a cseklészi kastély fölött a távolban a nyitrai Zobor tar feje emelkedik; mig nyugatnak Károly vár s a Farkas völgy regényes romjai s távolabb a dévényi várhegy. Északnak aztán a csinos nyaralókkal beépített szőlőhegyek s az első, második és harmadik „Patzenhäusl". — No, mert az már tagadhatatlan, hogy kedves helyeknek tán még a nevetséges emlékezetű „Krehwinkl"-ben sem adtak filiszterebb elnevezéseket, mint itt e fényes multú, büszke királyi városban! — Nem holmi „bús magyaros" panaszkodásból mondom ezt, mert én csak nevetni tudok a fölött, hogy Pozsony, hol már a lakosság műveit részének legalább is a fele magyar, — még nem tudott mulatóhelyeinek valami olyan jobbhangzású elnevezést adni , melyet legalább lefordíthatni lehetne az országos nyelvre. De hová tévedtem! a „Patzenhäusl"-ekre, pedig a valóságban a délnyugati torony legfelső ablakánál álltam! . . . Ha az ember magasból el, a távolba, vagy föl az égre tekint, — olyankor valami mondhatlan fölemelő büszkeség tölti be lelkét, de ha aztán a magasból egyenesen lenéz a szédítő mélységbe, a mit akkor érez, azt csak a biblia eme szavaival fejezheti ki: „Olyan vagyok uram, mint a kiöntött viz!'— Megvagyok, és mégsem vagyok meg . . . Ezt gondoltam ott a magas ablakban. De minthogy e helyen minden oly nagyszerű, igy még a léghuzam is az; valóságos királya ez minden léghuzimnak, s korlátlanul egyedül uralkodik most itt, isten kegyelméből; — a mi vitéz tanárunk pedig, ettől az egy nagy hatalmasságtól annyira fél, hogy mindig és mindenütt megfutamodik előle. Visszamentünk hát mindnyájan a romok egyik védett helyére, s hogy kissé megpihenjünk, helyet foglaltunk a templom egyik még álló oldalfalán, mely be van nőve fűvel és bozóttal. Innen betekinthettünk a templom puszta szentélyébe, melynek boltozatát most a magas ég képezi. Hová lettek azok mind, kiknek éneke és imája egykor innen szállt az istenhez? hová lett az oltár, melyen az áldozatot bemutatták? ..Oh, az idő olyan kegyetlen! Pusztit, erős fényes müvekben, Falat s oltárt a földre vet; S apjok hitétől elszakasztva, Uj egyházba, uj áldozatra, Téríti át a népeket!" Dalolta e helyen Tompa tizenkét év előtt, épen azon a napon, szeptember 11-én. S e szép költeményt, kezdetétől majdnem végig, még most is épen ugy el lehet mondani, mint akkor „A pozsonyi várban". „Fennáll még a rideg, kopasz fal, Repedt, hullongó boltozattal, Párkányzatán avar tenyész, Rajt' annyi seb van, annyi csorba, S áll, — mert oly múlttal dőlni romba , Talán a kőnek is nehéz ! Mikor még itt délczeg leventék, A tért s udvart viszhangra kelték! . . . Nap és éjjel szállott, szökött . . . Ha küzde a kard, — a szabad szó, Vagy ünnep állt, fényes, zajongó: Élet volt e falak között! Midőn ama fejdelmi asszony, — Köny folyván a felséges arczon, — Kisded fiával itt megállt, S a szörnyű vészt festvén beszéde: Sorsát a hü nemzet kezébe Tevé le, — s várt éltet, halált . . . És a szivek fellángolának, És a szablyák kivillanának, Feledve jön sok ujjolag . . . Haljunk meg! . . . hangzott fel viharzón S megint szilárdan álla a trón . . . — Oh, mert e nép hős és lovag!'" S e ,,hős, lovag nép", már a XI-dik században, úgy védte e várat, hogy Henrik császár két havi ostrom után sem tudta bevenni. Majd még a tatárok elől menekülőket védték 1245-ban a vár erős falai. Több magyar király, köztök Salamon, V-dik István, IV-dik László, I1-dik András nagy előszeretettel időztek itt. Mátyás az igazságos, nemcsak a várért tett sokat, de a várost is, a valódi királyi gondoskodással virágzásra emelte. Majd még az Anjou-házból származó pompaszerető királyok árasztották el fénnyel e várat. Zsigmond király a hussziták ellen vitt harczai alatt erős bástyával vette körül, melyből még ma is jelentékeny rész áll, az északnyugati toronytól a régi kapuig vonuló, gránit darabokból épített, erős fal. Már 1635-ben, gróf Pálffy Pál várkapitánysága alatt, a vár nagymérvű átalakuláson ment át; az emeleteket a királyi család lakásául rendezték be; a földszinten fegyvertárt, melyben a különféle magyar, török s tatár fegyverek s régi harczi eszközök között, Corvin Mátyás pánczélja s Volik Károly sisakja is őriztetett. De a legnagyobb fényre mégis „ama fejdelmi asszony" emelte a pozsonyi várat, midőn 1760-ban, kedvencz leánya, Krisztina számára berendezte, kinek férjét Albert herczeget, Magyarország kormányzójává tette. A lakás méltó volt a lakókhoz, s az udvartartás, mit a boldog ifjú pár vitt, egyike volt akkor a legfényesebb s legvidámabbaknak . . . „De az idő olyan kegyetlen, mindent elsodor s itt, hol egykor a büszke Mária Terézia tartott országgyűléseket, s a bájos, vidám Krisztina tánczolt, mulatott, — most itt siri csend honol mindenfelé, ha csak a szél végig nem jajongja az elhagyott romokat! . . Mielőtt távoztunk volna, még a tulajdonképeni várudvarból, melyet a négyszög épület körti, lementünk egy földalatti üregbe, hol egész csoport denevért zavartunk föl contemplativ nyugalmukból. Innen egy alacsony, szűk földalatti sikátor vezetett le a mélybe, melyen egykor a városba lehetett jutni. Négy ily rejtek ut tartotta összeköttetésben egykor a várat a várossal. De mi oda csak benéztünk, s odább egy nagy pinczeszerü boltozatba jöttünk, melynek alját sima víztükör képezte, — s ez a várkút. Meglepő hely az, olyan mint egy parányi tó a föld alatt, mely fölött kellemes derengő világosság s üde, tiszta lég, tele virágillattal! A világosságot s illatot felülről nyeri, az udvarban álló ablakos kis kéménytől. E kutat, vagy helyesebben viztartót, mely oly mély, mint a várhegy magassága, s a Dunából nyeri a vizet, — még 1436-ban kezdték épiteni, az akkor fogságban elhunyt Pankuchernek elkobzott vagyonán. A kut körül a viz felett tiltól összerakott gerendákból keskeny pallózat vezet, s hol a séta ép oly veszélyes volt, mint az omladozó boltozatokon a széditő magasbo, s mi A I. és II. levél a „V. II." m. évi 40. és 41-dik számában jelent meg.