Vasárnapi Ujság – 1873
1873-02-23 / 8. szám - Petőfi családias költeményei. Dömötör János I. 95. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések
Petőfi kisebb költeményei (P. S. összes költeményei I.kötet) között már a legelsőben, melyet még nem egészen husz éves korában irt, megzendül ez érzés s a „Hazámban" czim alatt, hazájáról szólva szülőföldét, az alföldet festi. R g volt — mondja aztán — Midőn az ősi háznak küszöbén A búcsú tördelt hangját rebegem; S a jó anyának áldó végszavát A szellők régen szertehordozák. Azóta sokat szenvedi — igy végzi a költeményt — de most minden szenvedés emlékezetét mossa szét egy szent öröm könyvje: „Mert a hol enyhe bölcsőm lágy ölén Az anyatejnek mézét izlelém: Vidám napod mosolyog ismét reám, Hű gyermekedre édes szép hazám!" E hang vonul át nagy részén szüleiről szóló költeményeinek, az ifjú rebegő hangjaitól a férfias érzés meggyőződésteljes erejéig szilárdulva. Még a „Téli esték" mesteri rajzát is ez eleveníti meg s az a hang, mely e két sorban megzendül: „Áldja istenét, kit istene megáldott, Adván néki meleg hajlékot s családot" ez a hang még a gyermekkorban otthon megfogant érzés nyilatkozása. Mert mint a skót Burns Róbert már emlitett költeményében apja háza táját énekli meg, ugy az ő példáját követő két nagy magyar költő is, Petőfi a „Téli esték"-ben, Arany János a „Családi kör"-ben, minden valószínűség szerint a szülei hajlék, a gyermekkori otthon emlékeit színezték ki mesteri ecsetekkel. A „Téli esték" társaival pipázgató öreg gazdája és a vendégkínálgatásban kifogyhatatlan gazdasszonya, ki „kötelességét olyan jól megtanulta", aktalmasint a jó öreg korcsmárosnak és nejének még akkori alakja, mikor „háza, kertje, földje, pénze, mindene volt; alig tudta számát ökrének, lovának." De van Petőfi családias költészetének egy sajátságos vonása, melyet már csak azért is ki kell emelnünk, mert utánzóinak egész raján bélyegként rajta van. Petőfi legtöbbször más hangulattal szól apjáról, mint anyjáról. "Mig anyját mindenkor egyenes, mély és őszinte tisztelettel, gyermeki hálával és kegyelettel említi (I. „Távolból" Ö. k. I. 165. 1. „Füstbe ment terv" u. o. 242. 1. „István öcsémhez" u. o. 276. 1.), addig apjáról többnyire, bár nem szeretet nélkül, de mégis némi humoros enyelgéssel szól („Egy estém —-3?: otthon." Ö. k. I. 243. 1.) azonban ez az erkölcsi érzést nem sérti, a jó izlést át nem hágja, művészi szempontból pedig már csak a szülők alakjának ellentétes volta miatt is igen helyes költői tapintat volt. Ha nem az utánzó had erre nem gondolva, egyszerre minden költő apja és anyja Petőfi szülei mintájára alakult: az apa bohó jámbor öreg, kinek csak furcsaságai, az anya angyali jóságú őrszelleme, kinek csak erényei vannak a megéneklésre. Nem jutott eszükbe s nem érték fel ököllel a boldogtalan utánzók, hogy Petőfit ebben nem a szeszély, nem a tetszeni vágyás, hanem élete körülményei irányozzák. Apja félig-meddig mint üldöző zsarnok, anyja pedig, vele szemben, mint pártfogó, védő, kényeztető szerepelt s e felfogástól nem tudott az ifjú költő szabadulni. De későbbi verseiben már ez a hang mindig ritkul s csak a „Fölszedtem sátorfám" kezdetű és czimüben (Ujabb költ. I. 236. 1) nyilatkozik még egyszer erősebben, mikor a szomszédok a Sándor fiút ócsárló szavaira „szegény jó anyjával fölfordul a világ, s ráborul fejjel az ágy szélére s ottan elveszett fiáért sirt sziveszakadtan"; mig „édesapja csak egy-két könyet hullatott, de azután annál többet káromkodott. Kiczifrázta mint a szűcs a remek bundát" stb. Már a „Karácsonkor" (Ö. k. II. 362. l.) csak az emlék boldogságát festi, midőn ez ünnep sokszor vigan virradt rá apja, anyja és testvére között. „Oh a ki együtt látta e családot, Nem mindennapi boldogságot látott! Mi boldogok valánk, mert jók valánk. „Embert szerettünk és istent imádtunk. Akármikor jött a szegény, mi nálunk Vigasztalást és kenyeret kapott." Hanem elszegényedtek, de neki a szegénység nem fájna — úgymond — ha a vész szét nem szórta volna a család tagjait. S e gondolatra fölsóhajt 8 az emlékezetnek e legtermészetesebb, de oly megkapó képe áll előtte: „Lelkem, szüleim, édes jó testvérem, Ha én azt a kort utólag megérem, Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül!" Ha még ezek után a „Szüleimhez" (Ö. k. I. 359. 1.) czimüt nézem, melyben elmondja, hogy csak ő gazdagodjék meg, mit mindent nem vesz apjának, anyjának, Pista öccsének , ha megemlítem, hogy mily gyöngéden vigasztalja anyját a „Fekete kenyér" ( k. II. 85. 1.) miatt, mert hiszen itthon jobb a fekete is, mint másutt a fehér, s az „Anyám tyúkjá"-ban (I. k. II. 201. 1.) mily gyermeki fiatal kedéllyel beszélget tyukanyóval, s mint feddi Morzsa kutyát, hogy a kedvet ne kapjon a tyukhusra, mert anyja egyetlen jószága, akkor már csak a „Szüleim halálára" (II. k. II. 256. 1.) marad befejezésül, mely méltóan zárja be mind Petőfi ujabb költeményeit, mind szüleihez irt összes műveit. Petőfi költeményeinek egyik meglepő vonása az a látnoki merészség és biztosság, melylyel jövő dicsőségéről, majd később közeli haláláról szól. Sokszor gondoltam, hogy ha e halálra vonatkozó jóslatai be nem teljesülnek, alkalmasint elérhette volna azt a vágyát, melylyel a „Falun" (I. k. II. 102. 1.) czimü vers végződik. Családias hangulata, csendes merengő kedélye nagyon tudta volna élvezni azt a boldogságot, mely ott van festve. A falusi élet élénk rajza után már-már feledi Pestet, s jobb is lenne ott falun elfeledve élni, hogy csak szőlője és szántóföldje lenne „termők pirost bort s fehér kenyeret." „S midőn szőlőmből s szántóföldemről Házamba térek este: hozza be Majd a piros bort s fehér kenyeret Piros menyecskének fehér keze. S ha a késő halálnak ujjai A férj és nő szemét majd bafogák: Tegyék egy sirba a két aggastyánt Nem tettetésből siró unokák." Hiában tetszett magának a „vadvirág" szerepében, hiában tört egekbe képzelete, mely nem a por magzatja, hiában akarta féktelen korlátokat nem ismerő szenvedélyeit örökké előtérbe állítani: a legmagasabb művészi tökélyt csaknem mindig ott érte el, ahol szelídebb, de nemesebb, enyhébb, de mélyebb, zajtalanabb, de bensőbb érzelmei szólalnak meg. Egyébként mindkét fajta művei között vannak magas becsüek s köztük legfölebb is csak fokozati különbség lehet. Házassága után nejéhez és később kisfiához irt költeményei ujabb reflexiókra nyújtanak alkalmat, melyekről szintén szólnunk kell. Egyveleg. Dömötör János. ** (Kossuth mint füvess.) Kossuth, kinek csak legutóbb közöltük egyik levelét, melyet Szontágh Miklóshoz intézett, ujabban igen becses herbariummal lepte meg Sz. M. urat, mely alakilag tökéletes facsimiléje turini gyűjteményének a kizárólag a piemonti Flóra képviselőit tartalmazza. Legtöbbnyire alpesi növény, mind olyan, mely Hazalinszky névjegyzékében elő nem fordul. A gyűjtemény nagyon csinosan van kiállítva s Kossuth saját kezével írott meghatározással s alkalmi jegyzetekkel ellátva. Ez utóbbiak a küldemény becsét nagy m rvben fokozzák. Egyes példányoknál oly bővek, hogy egész czikket képeznek. Ez elmés kommentárban a polémiák sem hiányzanak, s kijutott belőle ugy Lindley-, Moench , Mielich-, Gouanak, mint Hazslinszky-, s Diószeghi-nek. A,,Természet" czimü szaklapunk annak bizonyságául, mily exact pontossággal viszi Kossuth többek közt a nomenclaturat, közli Kossuth egyik ily jegyzését: —„Saxifraga fiorulenta Moretti + virato? kőtör. (Ordo: Saxifragaceae: DC., rend. kőtör-félék) Val Scura Alp. maritimi. inter Vinadio et Valdieri, — mense Julio — Ritka növény. A nomenclatorok még az ismeretlenség jelével (+) jelölik. A tengermelléki havasokon kivül még senki sem találta. Ott is hozzáférhetően függélyes sziklafalakon lakik, mintha mondaná: „Ember ez az én kizárólagos birodalmam, itt ment vagyok kandiságodtól." De hiába mondja, mint hiába mondja a havasok nemzője a zergevadásznak: „Lass in Frieden meine Herde." A tudvágy, mely módot talált, szétfosztani a napsugárt, benézni a hold gyomrába 7 kilométernyi mélységig, meganalyzálni a nap és csillagok alkotó elemeit, marad napokká decomponálni a nebulák csillámködét s kikutatni a föld gyomrában a szerves élet chronologiáját az Eozoon Canadensisig — a sziklafalon is lemász egy kötélen. Hanem megboszulja magát a virátos kőtör az által, hogy nem engedi alakját megtartani a herbáriumban. Az a kiálló kúp nem gyökér, hanem a viratbokréta, mely a tányér alakú növény közepéből kitornyosodik „vultum ad sydera tollens." Minő különösen gondoskodott a természet, hogy czéljai ki ne játszassanak! Ezt a növényt hozzáférhetetlen sziklafalakra ültette, s adott neki alakot, mely daczol a fentartás mesterségével. Azt akarta, hogy a Cactus grandiflora leirhatlan szépségű virága (mely olyan, mint a szépség ideáljának megtestesült lehellete a mocsoktalan ártatlanság mezében) csak egy éjen gyönyörködtesse a szemlélőt, s adott neki oly alakot, hogy lehetetlen fentartani. Mit mindent nem kísérlettem meg vele! nem sikerült." — Ez különben egyike a legkisebb jegyzeteknek. Különösen érdekesek azok, melyekben a növények földrajzi elterjedése van leírva — Kossuth, mondja a „Term.", oly otthonos már a botanikában, mintha évtizedek óta kultiválná s nomenklatúrái a szabatosságban ritkítja párját. ** (Halak párbaja.) A vízlakók érdekes párbajáról olvasunk a franczia lapokból, melynél az egyik fél egy hatalmas és legalább is 150 esztendős ponty, a másik egy óriás csuka volt. A tus a Vineul folyóban folyt le, s hosszú és elkeseredett volt. A ponty magas ugrásokat tett a víz fölött s minden összecsapásnál néhány pikkelyt szakított le ellenfeléről, mely hatalmas farkcsapásokkal felelt. Végül a vén ponty fején találva kettőthármat csapott farkával a vízen s élettelenül hátára fordult. Mire a csuka jó étvágygyal hozzá látott ellenfele hullájához, míg egy csősz, ki a partról a párbajnak szemtanuja volt, lelőtte a lakmározót s azt a pontytyal együtt kihalászván, ez utóbbiban a herczegi tó egyik híres régi lakójára ismert, mely 7 évvel ezelőtt megmagyarázhatlan módon tünt volt el a tóból. E ponty történeti állat; neve Gabriella. Még XV. Lajos alatt született Versaillesban. ** (A népszámlálás eredménye Francziaországban.) Francziaországban mult deczember hó 31-én átalános népszámlálás hajtatott végre, melynek eredménye szerint Francziaországnak 35,989 községében lakik 36.102,921 ember. Harminczezernél több lakosa 42 városnak van, százezernél több pedig kilencznek, melyek következők : Páris 1.851,792 lakossal (1866-ban volt 1.845,274 lakosa), Lyon 323,417, Marseille 312,864, Bordeaux 194,055, Lille 158,117, Toulose 124,852, Nantes 118,517, Saint-Etienne 110,814, Rouen 102,470 lakossal. Megemlítjük még, hogy Havrenak 86,825, Nizzának 52,877, Versaillesnek 61,686 lakosa van. Stanley afrikai utazásaiból: Sycamore-fa.