Vasárnapi Ujság – 1874
6. Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak - A székely leányok Brassóban. Réthi Lajos 138. oldal
124 remánjához. Volt ennek a kis szobai ünnepnek mindamellett sok pedanti és táblabírói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, megrázó, mondhatni nagyszerű volt, midőn az öreg Németh alezredes e szavakkal adta át tábornokunknak az érdemjelet: „Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, sem tudnék most beszélni; engedje meg ön, hogy megcsókoljam önnek jobb kezét, mely az én hazámért vérzett!" és sirva csókolta meg a tábornok csonka kezét, s mi, kik jelen voltunk, mindnyájan sirtunk — de ezt nem olvasni kell, ezt hallani és látni kellett volna. — Tegnap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok írójának szerencséje van ezek közé tartozni. S igy meg vagyok végre jutalmazva is, pedig túlságosan, nem az által, hogy érdemjelet kaptam, hanem azon mód által, melylyel azt nekem átadta Bem. Legyen gyöngeség tőlem, vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelenetet ki ne irjam. Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, bal kezével, mert jobbja még föl van kötve, s ezt mondá: „bal kézzel tűzöm föl, szivem felöli kezemmel!" s midőn elvégezé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! — az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: „Tábornokom, többel tartozom önnek mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet." Petőfi Sándor. („Közlöny." Debreczen, 1849. ápril 26. 89-ik sz.1 . . Karansebes, ápr. 17. 1849. Kijöttünk Erdélyből, még pedig jó ómennel, mert első lépésünk is diadal. Vaskapun innen, Vaiszlova határőr falunál várt bennünket az ellenség. Megtámadtuk, megvertük. Veni, vidi, vici. Két zászlóalj volt ellenünk, seregünkből csak négy század (a 78. számú székely zászlóaljból) volt a tűzben, s e négy század a legalább 2000 emberből álló ellenséget mintegy két órai harcz után oly kétségbeesett futásnak lódította, hogy Karánsebesig meg sem állt, s onnan is még aznap tovább futott, ugy hogy tegnap reggel, midőn ide értünk, a városiak fehér zászlókkal fogadtak. Az ellenség elesetteinek számát nem tudjuk bizonyosan, láttunk valami busz agyonlőttet, s mintegy ötven vizbe fultat, kik a Tüneten keresztül akarták életöket a hegyekbe vinni. Mi nekünk — ami talán hihetetlen, magam sem hinném, ha jelen nem láttam volna—még csak sebesültünk sincs egyetlen egy sem. Két ágyutuk is nálunk maradt, az egyiket négy székely szemem láttára vette el példátlan bátorsággal. Tábornokunk ma jutalmazta meg őket érdemjellel és pénzzel, de méltók, hogy neveiket is tudja a haza: Deák Máté, Nagy József, Nagy Imre, Szabó Márton közlegények. Azaljában csak annak lehet fogalma a székely vitézségről, aki maga látja. Ezek valóban csoda gyermekek, mert nagy részök jóformán gyermek még. Nyugodt bátorsággal, mondhatni kimért lépésekkel haladnak a csatában előre folyvást biztosan, mint a réten a kaszások, s még énekelnek, mikor már ropognak fegyvereik. A lövöldözést hamar megunják, szuronyt szegeznek, s rohannak, és velük rohan az enyészet; az ellenségnek nem marad más, mint futni vagy meghalni. De a székely csak egy feltét alatt ily vitéz, ha vezére még vitézebb, mint ő, s azért szükséges, hogy nem legyen a vezérök. De a mily hódító a mi tábornokunk rettenetes fegyvere, tán még hódítóbb hasonlíthatlanul szelid bánásmódja a harcz után. A környékbeli lakosság, mely eszeveszetten futott el előttünk, jövöget visszafelé, látván, hogy a honmaradtaknakk semmi bántása nincs. Ha e szerencsétlen nép még egyszer fellázad ellenünk, méltó, hogy extermináltassék. Jövő levelemet honnan irom? nem tudom, tán onnan, a honnét legkevesbbé gondolnak. A mi öreg urunktól sok kitelik. Petőfi Sándor. („Közlöny." Debreczen, 1849. máj. 1. 93-ik sz.) VASÁRNAPI ÚJSÁG. XXI. ÉVFOLYAM 1874. —8. SZÁM. VI. Nyilatkozat. Pest, junius 11. 1849. Ismét lemondtam és pedig most nemcsak őrnagyi rangomról, hanem a katonaságról egészen és örökre. A részakaratúak és az avatatlanok e lépésemet a legbotrányosabb magyarázatokkal kisérik. Én egyetlen nyilatkozatommal megcáfolhatnám őket a megsemmisítésig, de czáfolatom oly zavarokat idézhetne elő, melyeket most elkerülni hazafiúi kötelesség. Ezen kötelesség mindig szent volt előttem, most tízszeresen az; tehát hogysem ezt megsértsem, inkább hagyom magamat rágalmazni, kisebbíteni azon ideig, midőn körülményeink változtával elmondhatom lelépésem okait, elmondhatom, hogyan bántak velem, hazafias áldozataim, irataim és tetteimért. Addig csak arra figyelmeztetem a nemzetet, hogy rágalmazóim olyan emberek, kik egyik-másik sotban hunyászkodtak, mig én Bem oldalánál, Bem által megkoszorúzva harczoltam az erdélyi csatatereken! Petőfi Sándor: („Közlöny" Budapest, 1849. jun. 17. 134-ik sz.) A székely leányok Brassóban. — Életkép. — Ezen soraim olvastassanak el a pesti, kolozsvári, debreczeni, aradi, dévai s az országban mindenütt lakó házi asszonyok által. A mikoron boszankodnak ők a tevéketlen, követelő, megbízhatatlan, bizonytalan, ügyetlen és mégis drága cselédek miatt, vegyék eszükbe, hogy található e nagy országban legalább egyetlen egy pont, ahol mindez máskép van. A kiknek fejében pedig helyet talált volna azon középkori prücsök — melynek csiripolását nagyon sokfelől hallom — hogy a népnevelés azért is veszélyes, mert ha mindenki tudni fog olvasni és írni, akkor nem kapunk többé cselédet, azok számára jó lesz följegyezni, hogy a székely leányok közt igen kevés, aki irni, olvasni ne tudna, és igen sok mégis az ügyes, igazságos és olcsó cseléd. Mellesleg mondva, ahhoz a szomorúságos nézethez még más szempontból is lehetne szólani, hanem azt most nem bolygatjuk, s beérjük annak följegyzésével, hogy a tanult és ügyes székely leány jó cseléd tud lenni Brassóban. Hogy hányan vannak Brassóban, azt soha sem tudom megszámítani. Némelyek 2000-re, némelyek két annyinál is többre teszik számukat. Annyi tény, hogy Brassónak van 28 ezer lakosa; szolgálót tart minden háztartó ember, a napszámost kivéve; sőt némely mesterségnél szolgálók végzik a segédi teendőket, és az mind székely leányból telik ki. A „Kronstädter Zeitung" váltig vitatja, hogy Brassó kizárólag a szászok városa, de ha ünnepnap délutánján végig járja a várost, nehezen tagadhatja el, hogy olyankor sokkal inkább a székely leányoké, mert ők uralnak utczát, tért, kapu közt mindenütt. Csikból és Háromszékről még a jobb módú székely gazda is elbocsátja leányát egy pár esztendőre, mert az már ugy szokás, ugy volt az anyák s nagyanyák korában is; mert Brassóban a szolgálaton mivelődnek, életrevalóságot, ügyességet tanulnak. Csak ugy hemzsegnek az utczák a sok élénk, ügyes és közbeközbe föltűnő szép alaktól, s mivelhogy oly sokan vannak, hogy még egy-egy posztószövőnek, vagy kötélverőnek is tizével, húszával jut közülök, a mostani pénzértékhez képest hallatlan olcsón lehet szolgálatba fogadni őket. Hónapos szolgálatról szó sincs, egész évre fogadják valamennyit, s az átlagos bér egész évre legközelebb 50—60 frtra tehető „váltópénzben", ami annyi, mint 20—24 p. é. forint. 120 váltó frtot csak kipróbált és főzni, valami jól tudó leány kap. Van azonban elég, a kinek évi bére 6—8 osztrák bankó. Sőt van olyan is, a kit csak az ételéért tartanak, minden fizetés nélkül, mert a szegényebb csiki ember bedobja oda már 8—10 éves korában; azután viseljen rá gondot az isten. Brassó melletti faluban, vagy otthon a székely földön, másfél vagy két annyiért ha szolgál, mint Brassóban. Úgy van a régi szokás már, hogy ezt az akadémiát meg kell járni. Azt képzelné az ember, hogy otthon nincs munka, s azért szolgálnak oly sokan oly olcsó árért. Ez épen nem úgy van, mert a rendes mezei munkánál napszámmal megszerezhet négyszer-ötszörte annyit. A vasútépítés is folyt mostanában s a székely asszonyoknak napjára 80ért, s egy forintot is fizettek. A leányok mindamellett Brassóba mennek szolgálni 15 — 20 forintért egy évre, mert már közöttök az a szokás. Szegény ember a szászok között is van, a nagyszámú oláhok közt épen sok. Azok gyermekei mindamellett nem szolgálnak Brassóban, mert ezt a tért elhódította a székelység. És akármilyen szószólója legyek én a nemzetiségek iránti méltányosságnak és kíméletes csinyján-bánásnak, azt már mégis ki kell mondanom, hogy ügyesség, tanulékonyság és csinosság tekintetében csakugyan nem versenyeznek az ők Hantyeneik és Flórikáik a székely Juczikkal, Pendzsikkel. Vig nevetésüktől, danáiktól cseng a kutak környéke, melyek közül csak vagy egy kegyelt kocsis ha osztozik velök az uralom fölött; ők lejtik el mindig a posztó-szárasztó hegyet, forgatva, emelve, simítva a zöld, kék, szürke és tarka, régi hirű brassói posztót. Két segéd bérével tíz székely leányt lehet tartani, pedig tiz székely leány annyit segit posztós uramnak, mint tiz segéd segitene. Bizony akárhány nagy mamlasz elől el tudná kaparni a gesztenyét az a tűzről pattant gömbölyű tagú székely csemete. Piros pünkösd ünnepén van a nevezetes időpont, a mikor igazán székelytől hemzseg Brassó minden utczája. A csiki és háromszéki összes szülők akkor látogatják meg szolgálatban levő leányaikat. Ez megint hagyományos szokás és nagy tiszteletben tartják, mint a búcsúra menést. Annyi szekér vonul azon ünnep szombatján be Brassóba, mintha valamely nép vándorolni indult volna. És ez igy megy minden évben most is: székely szolgálót olcsó bérért lehet kapni Brassóban folyvást, s ha az ember tisztességes gazda gyermekét fogadja föl, úgy megbízhatja mindenben, mintha saját családjához tartoznék. A székely leány pedig kicsinosodik, megügyesedik, ruhát szerez, s mikor haza megy, életrevalóságot és finomabb szokásokat visz be falujába. Ilyen vig és hasznos élet foly a székely népnél! — Hanem van ennek szomorú fele is! 2—3000 ifjú leány, a természettől kecseset áldva meg, nélkülözve minden szülői felügyeletet s kitéve egy népes és gazdag város csábjainak: hát ki csodálkozik azon, ha ezek közöl megsiklik vagy egy s elsatnyul vagy elvész a nemzetre nézve ! Csakhogy nem vagy egy, hanem nagyon sok siklik meg, s mintegy tónussá vált közöttük az erkölcsiség könnyedén vétele. A gazda dolgoztatja cselédjét napestig; azután mulasson az, ahogy kedve tartja . . .