Vasárnapi Ujság – 1874
1874-12-27 / 52. szám - Karácsony a jég között (képpel) 841. oldal / Általános nép- és országisme
841 Karácsony a jég között. Az osztrák-magyar északsarki expedíczió két karácsonyt töltött a magas északon,rideg jéghegyek közt. És ezzel sokat mondottunk, mert a mi legzordonabb, leghidegebb karácsonyaink is valóságos enyhe tavaszi napok a távol sarkvidékek karácsonyaihoz képest. Jól tudják ezt azok a bátor utazók, kiket sorsuk, vagy inkább merész vállalkozó szellemek arra kárhoztatott, hogy a megemlékezés, szeretet és családi boldogság kedves ünnepét a tengeri fókák és jegesmedvék társaságában üljék meg. Jussanak eszünkbe csak egy perezre az Union-fok, a Parry- és a Talmur-csúcs, továbbá Új-Szibéria, Csukcs-föld és a Baffin-öböl vidékének lakói, jégből és hóból készült kunyhóikkal, jéghegyeikkel, jégmezőikkel és hósivatagjaikkal; gondoljunk e vigasztalan elhagyatott jégbirodalom metsző szélviharjaira,sötét szomorú magányára, hónapokig tartó vak éjszakáira, rettenetes hidegére, a hó fénye és a jég villogása által előidézett gyógyíthatatlan szembetegségeire, a jégbarlangokra, hóból készült emberi lakokra, székekre, nyugágyakra és a zordon sarkvidékek többi, alig képzelhető kényelmetlenségeire és veszélyeire; azután ama borzasztó jelekre, mikor a tizennegyedik hónap kezdetével a koromfekete sötétség kiterjeszti sűrű fátyolát a jég- és hóboritotta vidék fölött, ugy hogy a legkisebb csillagok fényes délben — azaz hogy a pokoli sötétségü délben is pompásan láthatók; mikor a hőmérő a fagypont alatt 55 fokot mutat s mikor a nálunk annyira kedves karácsony első napján a déli nap legutolsó sugara is rég visszavonult a láthatár széléről; mikor ujjainkat szemünktől egy lábnyi távolságra sem tudjuk többé megszámlálni, s a dél az éjféllel összeölelkezik a roppant sötétségben és a napnélküli éj 140 hosszú napig tart . . . Ha mindezeket jól elgondoltuk, bizonyára nem fogunk többé panaszolni a mi teleink, a mi karácsonyaink nagy szigora ellen ! Mi a mi telünk a sarkvidékekéhez képest? Újból ki merjük mondani, hogy valóságos enyhe nyár! Jó meleg szobánkban biztositva lévén a sarkkörön tul eső tájak kegyetlen fagya ellen, képzeletünkben bátran fölkereshetjük azokat, kik részint jószántukból, részint kényszerűségből a magas északon, jéghegyek között és hókunyhókban ülték meg karácsony ünnepét. Az északsarki felfedező utazások története igen gazdag ily epizódokban és a legtöbb sarkvidéki utazó a jég között és hózivatarban sem felejtkezett el a szeretet hirdetőjének születésnapjáról. Gerrit de Veer, az Amsterdamból 1596-ban elindult expedicziónak egyik tagja, következőleg írja le a jég közé fagyott derék hollandok karácsony-ünnepét, melyet Novaja Zemlja legészakibb és legbarátságtalanabb pontján ültek meg. Nagyon olig voltak már viselve és most „szánalomra méltólag tekintgettek egymásra, mert nagyon féltek, hogy ha a különben is kegyetlen hideg még növekedni fog, mindnyájan ott fagynak meg, minthogy akármily nagy tüzeket raktak, nem tudtak fölmelegedni mellettök." Karácsony ünnepe és 6 esztendő utolsó estéje megérkezett és a hollandok kétségbeejtő helyzetök daczára is tőlök kitelhetőleg akarták megülni a két nagy és nevezetes ünnepet. Kérték tehát „urokat" (a hajó parancsnokát): engedné meg, hogy egy vig estét csinálhassanak s minthogy mindegyikök minden második nap lemondott az őt megillető pohár borról, az igy meggazdálkodott fölöslegbe csakugyan vidám vendégséget csaptak és ittak királyuk egészségéért is. „Azonkívül" — irja de Veer — „mindegyikünk két font lisztet kapott s abból fánkot sütöttünk olajjal s minden legénynek volt egy kétszersültje is, melyet borba mártogathatott. És igy, azt képzelve, hogy saját hazánkban és barátaink között vagyunk, olyan jól esett minden, mintha otthon saját lakásunkban csináltunk volna egy hatalmas mulatságot. Meghívókat is készítettünk és tüzérünket megválasztottuk királynak Novaja-Zemlyán, mely legalább is 800 mérföld hosszú és két tenger között fekszik." Parrynak és expedicziójának, mely 1819-ben indult el az északi sarkvidékre, sokkal jobb dolga volt, mint a szegény hollandoknak. A hires angol tengerész hosszasan írja le, hogyan tölté el a ,,Hecla" legénysége az említett év karácsonyestjét; hogy vendégeskedtek az e czélra külön ajándékozott fris húsból és grogból; a tisztek mily fényes ebédet készítettek, közösen az ízletes ,,roast-beat"-ből, melyet a szigorú hideg épségben tartott meg számukra több mint hét hónapon át, s végre hogyan végezték be a vidám ünnepélyt mindenféle népszerű játékokkal és mulatságokkal, melyek hazájokban divatoznak. . . . * Ugorjunk át néhány évtizedet és mellőzve az északi sark elérésére irányzott újabb, noha sikertelen kísérleteket, térjünk át ama korszakra, mikor a derék Sir John Franklin fölkeresésére, ki 1845. május 26-kán indult hazulról, de hajójával és egész kíséretével együtt odaveszett, majd minden évben uj expedicziókat küldöttek. Egy ily expedicziónak Beleher volt parancsnoka, és az „Assistance" fedélzetén valóban vidáman ülték meg karácsony ünnepét. Már jó eleve nagyszerű előkészületeket tettek az ünnepekre; a zene és a táncz oly élénken és tüzesen folyt, mintha nem is medvebőr-bundákba lettek volna öltözve a zenészek és tánczosok. Külön ez alkalomra készitett karácsonyi hymnuszokat énekeltek s nagyszerű disszánkát helyezvén a hóra, 12 pompás eszkimó kutyát fogtak elébe. „Roastbeaf*" és ,,plum-pudding" természetesen annyi volt, amennyi csak kellett, valamint hogy az sem hiányzott, ami nélkül becsületes ,,roastot" képzelni sem lehet. A mulatságot a „sarkvidéki angol királyi szinházban" rendesen színielőadások rekesztették be, melyekről szép rózsaszínű papírra nyomtatott diszes szinlapokat osztogattak szét a legénység közt. * Az egyik legújabb fölfedező expedicziót dr. Hayes észak-amerikai tudós vezette az északi sarkvidékre. Áthaladván az északi sarkkörön, az expediczió hajója oly nyárból, melynek nem volt éje, az őszi estszürkületen át oly télbe jutott, melynek nem volt nappala. Épen karácsony ünnepe közeledett; a legénység mindent elkövetett arra, hogy a pokoli sötétségen kifoghasson. A hajó talán sohasem volt még oly fényes és vidám. Félreeső zugokból és rejtekhelyekből mindenféle skatulyák és szekrények bújtak elő s megjelenésök tündéries módjából — írja dr. Hayes — az ember azt képzelhette volna, hogy Santa Claus, az amerikaiak Mikulása, előbb az „Egyesült Államok" (az expedíczió hajójának neve) kis derült világát kereste föl s csak ezután indult el a nagy világba, hogy a jó gyermekek czipőit és harisnyáit epedve várt ajándékokkal tömje tele s a felnőtteknek más hozzájok illőbb meglepetésekkel kedveskedjék. Az étkező kabin asztala szintúgy görnyedezett a sokféle ünnepi étel-italtól, melyek a rokoni és baráti megemlékezésnek voltak kézzelfogható és harapható jelei azok részéről, kik a családi tűzhely köré csoportosult kedves karácsonyi körben beszélgetőnek a titokszerü észak rettenthetetlen búvárairól. Czinszelenczékből a bonbonok és karácsonyi sütemények valóságos halmazai kerültek elő, minden egyes darab gyöngéd vagy vidám szavakat és mondatokat viselve magán; szóval a hajó készleteit egészen kirabolták a karácsony tiszteletére. A tisztek lobogókkal diszitették föl a hajó lakszobáit, a legénység pedig saját lakosztályának gerendáit és falait aggatta be a hajó raktárából „kölcsönözött" kék, vörös és fehér posztódarabokkal. Az egész hajó ki volt világítva, sőt a fedélzet is számtalan mécstől és gyertyától ragyogott s mindenki sürgöttforgott és dudorászott — az egy szakácsot kivéve, minthogy az ő ügyességétől függött nagyrészben az ünnep jól sikerülése : az ő roastbeat-jeinek „el nem sülése" volt legfőbb föltétele a mulatság „elsülésének". Dr. Hayes boldog karácsonyt kivánt neki. „Köszönöm uram" — felelé a lelkiismeretes szakács — „de most nincs időm boldog karácsonyra gondolni. Nézze csak, parancsnok úr, ezeket a kövér szarvasezombokat! Ugye, pompásak lesznek ?" És a derék szakács ugyancsak ütlegelni és puhizni kezdett két iámezombot, melyeket régen tartogattak e czélra — s végre párolgó, érzékcsiklandoztató lével telt üstbe dobá azokat. Künn a jégen 34 fok hidegben zajos, vidám csoport sürgölődött, két óriási rézüst körül, egyikben puncsot, a másikban theát készítvén az ünnepélyhez. Ebéd után csakhamar tánczra kerekedtek s a bundába burkolt és kis hordón ülő hegedűsnek ugyancsak kijutott a dologból, két legény meg a matrózok csimpolyáján virtuózkodott átalános tapsvihar között. Az éléstár felügyelőjét körbe kapták a keringőben s ugy megtánczoltatták, hogy az egyenlítő alatt sem lehetett volna jobb melege. Az egyik matróz meg udvariasan meghajtván magát Madame Hans — egy született eszkimó úrhölgy — előtt, ki férjével és gyermekeivel együtt mindig a Hayesék társaságában volt, a furcsa pár az egész társaság óriási kaczaja között olyan pas de-deux-t (magyarul skállai-kettős) rögtönzött, hogy a hajó csak úgy szédelgett és ropogott belé. » Az osztrák-magyar északsarki expediczió karácsonyfát dr. Kepes Gyula hazánkfia, ki maga is részt vett az ünnepélyben, így irja le: „Ama néhány boldog emlékű perez között, melyeket a magas észak tájain tett hosszú és fáradságteljes utazásunk alatt a végzet számunkra engedett, a karácsony ünnepe áll első helyen. A fagyasztó légkörben megmerevült tagjaink ismét fölengedtek az ünnepi öröm melegénél, s bárha el voltunk zárva az egész világtól s arra, hogy valóban szorongatott helyzetünkből egyhamar kiszabadulhassunk, még csak kilátásunk sem volt, az egész kis család mégis a legzavartalanabb boldogságban úszott. Azok a sok ezer kicsinyek a távol hazában 1873. decz. 24-ének reggelén, a második karácsony előnapján, melyet a „Tegetthoff" fedélzetén töltöttünk, aligha várták vidámabban és feszültebb kíváncsisággal ama meglepetéseket, amelyeket a nevezetes nap számukra hozni fog, mint az a 24 ember, kiknek élete vagy halála egyetlen jéghegytől, talán egyetlen jégdarabtól függött. „Vidám dalokat énekelve és egymásnak bátorító szavakat kiáltozva, tizenöt lépésnyire a jég által fogva tartott „Tegetthoff"-tól, a matrózok épen az utolsó jéggöröngyöt tették föl ama jégpalotára, melyet kizárólag e nagy ünnep tiszteletére építettek. Az összehordott jégdarabokból már több nap óta szeldelték a szép, szabályos alakú téglákat és a vizes hó segélyével, amelynél jobb ragaszt kívánni sem lehet, csakhamar fölépítették a gyémántként csillogó és ragyogó jégpalotát. Az ajtókon titkolózó alakok járkálnak ki s be, bundáik alatt kis csomagokat rejtegetve s hol a hajóhoz menve, hol meg visszatérve, hogy aztán épen úgy titkolózva, mint előbb, ismét tovaillanjanak. „A nap vége felé közeledett. A matrózok legtisztességesebb ruhájukba öltöztek s ünnepélyes bevonulást rendeztek a palotába. Pont hét órakor lépett a társaság a terembe. Itt valóban tündéries látvány tárult eléjük. A lobogókkal, zászlókkal és tarka szövetekkel díszített és körülszegélyezett falak óriási drágakövek gyanánt csillogtak és fénylettek a hónapok óta összegazdálkodott gyertyadaraboktól és olajlámpácskáktól. A terem közepén hosszú, tiszta fehér abrosszal telített asztal állt, melynek közepén karácsonyfa emelkedett. Igaz, hogy mindaz hiányzott róla, mi jogot adhatott volna neki arra, hogy fának nevezzék: az ünneppel oly bensőleg összefűződött, reményt hirdető fenyőfa tűlevelének még csak nyoma sem volt látható rajta, de az ügyes dísziők az élőfává alakított fadarabokat oly gazdagon be tudták kék, vörös, fehér és zöld papirral boritani, hogy egy kevés képzelő tehetséggel akár fenyőfát is gyaníthatott az ember a sok tarkaság alatt. E száraz ágakon függtek a Bécs és ö ö op Póla nagylelkű hölgyeitől külön e czélra fölajánlott ajándékok: 50 darabból álló szivarcsomagok, mindenféle kolbászok és csokoládé. A fa körül 18 teríték állt sonkával és frisen sült kenyérrel s a tányérok mellett is ajándékok: tajtékpipák, szivarszipkák, pénztárczák néhány ezüst forinttal, zsebórák s különféle fajú papramorgókkal teli palaczkocskák, mely utóbbiakat az asztal körül csoportosult matrózok a legpompásabb ünnepi ajándék gyanánt fogadták. „A parancsnok, kit a matrózok hatalmas éljenekkel fogadtak, beszédet tartott, mely az ünnepélyre vonatkozott, azután az ajándékokat kisorsolták. A tisztek még egy ideig a