Vasárnapi Ujság – 1874

7. Általános nép- és országisme - Karácsony a jég között (képpel) 841. oldal

Karácsony a jég között. Az osztrák-magyar északsarki expedíc­ió két karácsonyt töltött a magas északon,rideg j­ég­hegyek közt. És ezzel sokat mondottunk, mert a mi legzordonabb, leghidegebb karácsonyaink is valóságos enyhe tavaszi napok a távol sark­vidékek karácsonyaihoz képest. Jól tudják ezt azok a bátor utazók, kiket sorsuk, vagy inkább merész vállalkozó szellemek arra kárhoztatott, hogy a megemlékezés, szeretet és családi bol­dogság kedves ünnepét a tengeri fókák és jeges medvék társaságában üljék meg. Jussanak eszünkbe csak egy perezre az Union-fok, a Parry- és a Taimyr-csúcs, továbbá Új-Szibéria, Csukcs-föld és a Baffin-öböl vidékének lakói, jégből és hóból készült kuny­hóikkal, jéghegye­ikkel, jégmezőikkel és hósivatagjaikkal; gon­doljunk e vigasztalan elhagyatott jégbirodalom metsző szélviharjaira,sötét szomorú magányára, hónapokig tartó vak éjszakáira, rettenetes hi­degére, a hó fénye és a jég villogása által előidézett gyógyíthatatlan szembetegségeire, a jégbarlangokra, hóból készült emberi lakokra, székekre, nyugágyakra és a zordon sarkvidé­kek többi, alig képzelhető kényelmetlenségeire és veszélyeire; azután ama borzasztó telekre, mikor a tizennegyedik hónap kezdetével a ko­romfekete sötétség kiterjeszti sűrű fátyolát a jég- és hóboritotta vidék fölött, ugy hogy a leg­kisebb csillagok fényes délben — azaz hogy a pokoli sötétségü délben is pompásan láthatók; mikor a hőmérő a fagypont alatt 55 fokot mutat s mikor a nálunk annyira kedves karácsony első napján a déli nap legutolsó sugara is rég visszavonult a láthatár széléről; mikor ujjain­kat szemünktől egy lábnyi távolságra sem tudjuk többé megszámlálni, s a dél az éjféllel összeölelkezik a roppant sötétségben és a nap­nélküli és 140 hosszú napig tart . . . Ha mind­ezeket jól elgondoltuk, bizonyára nem fogunk többé panaszolni a mi teleink, a mi karácsonya­ink nagy szigora ellen ! Mi a mi telünk a sark­vidékekéhez képest? Újból ki merj­ük mon­dani, hogy valóságos enyhe nyár! Jó meleg szobánkban biztosítva lévén a sarkkörön túl eső tájak kegyetlen fagya ellen, képzeletünkben bátran fölkereshetjük azokat, kik részint jószántukból, részint kényszerűség­ből a magas északon, jéghegyek között és hó­kunyhókban ülték meg karácsony ünnepét. Az északsarki fölfedező utazások története igen gazdag ily epizódokban és a legtöbb sarkvidéki utazó a jég között és hózivatarban sem felejt­kezett el a szeretet hirdetőjének születésnap­járól. # Gerrit de Veer, az Amsterdamból 1596-ban elindult expedicziónak egyik tagja, követ­kezőleg írja le a jég közé fagyott derék hollan­dok karácsony-ünnepét, melyet Novaja­ Zemlya legészakibb és legbarátságtalanabb pontján ültek meg. Nagyon alig voltak már viselve és most „szánalomra méltólag tekintgettek egy­másra, mert nagyon féltek, hogy ha a különben is kegyetlen hideg még növekedni fog, mind­nyájan ott fagynak meg, minthogy akármily nagy tüzeket raktak, nem tudtak fölmelegedni mellettök." Karácsony ünnepe és 6 esztendő utolsó estéje megérkezett és a hollandok két­ségbeejtő helyzetök daczára is tőlök kitelhető­leg akarták megülni a két nagy és nevezetes ünnepet. Kérték tehát „urokat" (a hajó parancs­nokát): engedné meg, hogy egy vig estét csi­nálhassanak s minthogy mindegyikök minden második nap lemondott az őt megillető pohár borról, az igy meggazdálkodott fölöslegbe csakugyan vidám vendégséget csaptak és ittak királyuk egészségéért is. „Azonkívül" — irja de Veer — „mindegyikünk két font lisztet kapott s abból fánkot sütöttünk olajjal s min­den legénynek volt egy kétszersültje is, melyet borba mártogathatott. És igy, azt képzelve, hogy saját hazánkban és barátaink között vagyunk, olyan jól esett minden, mintha otthon saját lakásunkban csináltunk volna egy hatalmas mulatságot. Meghívókat is készítettünk és tüzérünket megválasztottuk királynak Novaja-Zemlján, mely legalább is 800 mérföld hosszú és két tenger között fekszik." Parrynak és expedícziójának, mely 1819-ben indult el az északi sarkvidékre, sokkal jobb dolga volt, mint a szegény hollandoknak. A híres angol tengerész hosszasan írja le, hogyan törte el a ,,Hecla" legénysége az említett év karácsonyestjét, hogy vendégeskedtek az e czélra külön ajándékozott fris húsból és grog­ból; a tisztek mily fényes ebédet készítettek, közösen az ízletes ,,roast-beat"-ből, melyet a szigorú hideg épségben tartott meg számukra több mint hét hónapon át, s végre hogyan végezték be a vidám ünnepélyt mindenféle népszerű játékokkal és mulatságokkal, melyek hazájokban divatoznak. . . . * Ugorjunk át néhány évtizedet és mel­lőzve az északi sark elérésére irányzott ujabb, noha sikertelen kísérleteket, térjünk át ama korszakra, mikor a derék Sir John Franklin fölkeresésére, ki 1845. május 2­6-kán indult hazulról, de hajójával és egész kíséretével együtt odaveszett, majd minden évben új expe­dicziókat küldöttek. Egy ily expedicziónak Bel­eher volt parancsnoka, és az „Assis­tance" fedélzetén valóban vidáman ülték meg karácsony ünnepét. Már jó eleve nagyszerű előkészületeket tettek az ünnepekre; a zene és a táncz oly élénken és tüzesen folyt, mintha nem is medvebőr-bundákba lettek volna öltözve a zenészek és tánczosok. Külön ez alkalomra készitett karácsonyi hymnuszokat énekeltek s nagyszerű diszszánkát helyezvén a hóra, 12 pompás eszkimó kutyát fogtak elébe. „Roast­beat*" és ,,plum-pudding" természetesen annyi volt, a­mennyi csak kellett, valamint hogy az sem hiányzott, a­mi nélkül becsületes ,,roastot" képzelni sem lehet. A mulatságot a „sarkvi­déki angol királyi színházban" rendesen színi­előadások rekesztették be, melyekről szép rózsaszínű papírra nyomtatott díszes színlapo­kat osztogattak szét a legénység közt. * Az egyik legújabb fölfedező expedícziót dr. H­a­y­e­s észak-amerikai tudós vezette az északi sarkvidékre. Áthaladván az északi sark­körön, az expedíczió hajója oly nyárból, mely­nek nem volt éje, az őszi estszürkületen át oly télbe jutott, melynek nem volt nappala. Épen karácsony ünnepe közeledett; a legény­ség mindent elkövetett arra, hogy a pokoli sö­tétségen kifoghasson. A hajó talán sohasem volt még oly fényes és vidám. Félre­eső zugok­ból és rejtekhelyekből mindenféle skatulyák és szekrények bújtak elő s megjelenésök tündéries módjából — írja dr. Hayes — az ember azt képzelhette volna, hogy Santa Claus, az ame­rikaiak Mikulása, előbb az „Egyesült­ Álla­mok" (az expedíczió hajójának neve) kis derült világát kereste föl s csak ezután indult el a nagy világba, hogy a jó gyermekek czipőit és harisnyáit epedve várt ajándékokkal tömje tele s a felnőtteknek más hozzájok illőbb megle­petésekkel kedveskedjék. Az étkező kabin asztala szintúgy görnyedezett a sokféle ünnepi étel-italtól, melyek a rokoni és baráti megem­lékezésnek voltak kézzelfogható és harapható jelei azok részéről, kik a családi tűzhely köré csoportosult kedves karácsonyi körben beszél­getőnek a titokszerü észak rettenthetetlen bú­várairól. Czinszelenczékből a bonbonok és ka­rácsonyi sütemények valóságos halmazai kerül­tek elő, minden egyes darab gyöngéd vagy vidám szavakat és mondatokat viselve magán, szóval a hajó készleteit egészen kirabolták a karácsony tiszteletére. A tisztek lobogókkal diszítették föl a hajó lakszobáit, a legénység pedig saját lakosztályá­nak gerendáit és falait aggatta be a hajó rak­tárából „kölcsönözött" kék, vörös és fehér posztódarabokkal. Az egész hajó ki volt vilá­gítva, sőt a fedélzet is számtalan mécstől és gyertyától ragyogott s mindenki sürgött­forgott és dudorászott — az egy szakácsot ki­véve, minthogy az ő ügyességétől függött nagy­részben az ünnep jól sikerülése : az ő roast­beat-jeinek „el nem sülése" volt legfőbb fölté­tele a mulatság „elsülésének". Dr. Hayes bol­dog karácsonyt kivánt neki. „Köszönöm uram" — felelé a lelkiismeretes szakács — „de most nincs időm boldog karácsonyra gondolni. Nézze csak, parancsnok úr, ezeket a kövér szarvas­­zombokat! Ugy­e, pompásak lesznek ?" És a derék szakács ugyancsak ütlegelni és puhizni kezdett két k­ámezombot, melyeket régen tartogattak e czélra — s végre párolgó, érzékcsiklandoztató lével telt üstbe dobá azo­kat. Künn a jégen 34 fok hidegben zajos, vidám csoport sürgölődött, két óriási rézüst körül. Az osztrák-magyar északsarki expediczió karácsonyfát dr. Kepes Gyula hazánkfia, ki maga is részt vett az ünnepély­ben, igy írja le: „Ama néhány boldog emlékű perez között, melyeket a magas észak tájain tett hosszú és fáradságteljes utazásunk alatt a végzet szá­munkra engedett, a karácsony ünnepe áll első helyen. A fagyasztó légkörben megmerevült tagjaink ismét fölengedtek az ünnepi öröm melegénél, s bárha el voltunk zárva az egész világtól s arra, hogy valóban szorongatott hely­zetünkből egyhamar kiszabadulhassunk, még csak kilátásunk sem volt, az egész kis család mégis a legzavartalanabb boldogságban úszott. Azok a sok ezer kicsinyek a távol hazában 1873. decz. 24-ének reggelén, a második karácsony előnapján, melyet a „Tegetthoff­­ fedélzetén töltöttünk, aligha várták vidámabban és feszül­tebb kíváncsisággal ama meglepetéseket, a­melyeket a nevezetes nap számukra hozni fog, mint az a 24 ember, kiknek élete vagy halála egyetlen jéghegytől, talán egyetlen jégdarabtól függött. „Vidám dalokat énekelve és egymásnak bátorító szavakat kiáltozva, tizenöt lépésnyire a jég által fogva tartott „Tegetthoff"-tól, a matrózok épen az utolsó jéggöröngyöt tették föl ama jégpalotára, melyet kizárólag e nagy ünnep tiszteletére építettek. Az összehordott jégdarabokból már több nap óta szeldelték a szép, szabályos alakú téglákat és a vizes hó segélyével, a­melynél jobb ragaszt kívánni sem lehet, csakhamar fölépítették a gyémántként csillogó és ragyogó jégpalotát. Az ajtókon titkolózó alakok járkálnak ki s be, bundáik alatt kis csomagokat rejtegetve s hol a hajóhoz menve, hol meg visszatérve, hogy aztán épen ugy titkolózva, mint előbb, ismét tova­illan­janak. „A nap vége felé közeledett. A matrózok legtisztességesebb ruhájokba öltöztek s ünne­pélyes bevonulást rendeztek a palotába. Pont hét órakor lépett a társaság a terembe. Itt va­lóban tündéries látvány tárult eléjük. A lobo­gókkal, zászlókkal és tarka szövetekkel díszí­tett és körülszegélyezett falak óriási drágakövek gyanánt csillogtak és fénylettek a hónapok óta összegazdálkodott gyertyadaraboktól és olaj­lámpácskáktól. A terem közepén hosszú, tiszta fehér abroszszal terített asztal állt, melynek közepén karácsonyfa emelkedett. Igaz, hogy mindaz hiányzott róla, mi jogot adhatott volna neki arra, hogy fának nevezzék: az ünneppel oly bensőleg összefűződött, reményt hirdető fe­nyőfa tűlevelének még csak nyoma sem volt látható rajta, de az ügyes díszítők az élőfává alakított fadarabokat oly gazdagon be tudták kék, vörös, fehér és zöld papírral borítani, hogy egy kevés képzelő tehetséggel akár fenyőfát is gyaníthatott az ember a sok tarka­ság alatt. E száraz ágakon függtek a Bécs és ö­t po Póta nagylelkű hölgyeitől külön e czélra föl­ajánlott ajándékok: 50 darabból álló szivar­csomagok, mindenféle kolbászok és csokoládé. A fa körül 18 teríték állt sonkával és frisen sült kenyérrel s a tányérok mellett is ajándé­kok: tajtékpipák, szivarszipkák, pénztárczák néhány ezüst forinttal, zsebórák s különféle fajú papramorgókkal teli palaczkocskák, mely utóbbiakat az asztal körül csoportosult matró­zok a legpompásabb ünnepi ajándék gyanánt fogadták. „A parancsnok, kit a matrózok hatalmas éljenekkel fogadtak, beszédet tartott, mely az ünnepélyre vonatkozott; azután az ajándéko­kat kisorsolták. A tisztek még egy ideig a 841 egyikben puncsot, a másikban theát készítvén az ünnepélyhez. Ebéd után csakhamar tánczva kerekedtek s a bundába burkolt és kis hordón ülő hegedűsnek ugyancsak kijutott a dologból, két legény meg a matrózok csimpolyáján vir­tuózkodott átalános tapsvihar között. Az élés­tár felügyelőjét körbe kapták a keringőben s ugy megtánczoltatták, hogy az egyenlítő alatt sem lehetett volna jobb melege. Az egyik matróz meg udvariasan meghajtván magát Madame Hans — egy született eszkimó úrhölgy — előtt, ki férjével és gyermekeivel együtt min­dig a Hayesék társaságában volt, a furcsa pár az egész társaság óriási kaczaja között olyan pas de-deux-t (magyarul s­zállai-kettős) rögtönzött, hogy a hajó csakúgy szédelgett és ropogott belé. »

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék